Igen. Igen. De nem hittem el, hogy utoljára volt. Az meglepetés volt.
A hadnagy nyugodtan és sokáig gondolkozott, aztán egyszerű, keresetlen
szavakkal mondta:
Nehogy a mostaninál még kínosabb leszámolásra kerüljön a sor: fejezzük
be. Nem lesz már máskép, mint ahogy van. És azért megkímélhetjük egymást
a leszámolástól. Ha most meg is egyezünk, Adelheid, egy hét mulva
megismétlődnék ugyanaz a játék, tapasztalatból beszélek, megint
elkezdene büntetni engem. Legszebb éveink javarészét tékozoltuk el
azzal, hogy lesben álltunk egymás ellen, maga alkalmazta a fogásait, én
pedig bosszankodtam rajtuk. Hiszen lassanként eljártak az évek
mindkettőnk fölött, a legszebb időnk elmult. Nem játszhatjuk tovább a
szerelmeseket. Ezt gondolom a maga érdekében is, meg az enyémben is.
Igen, igen, akkor nincsen már semmi. Akkor… nincs semmi. Adelheid
asszony elgondolkodik és bólint.
Hirtelen így szól:
Eljártak az évek fölöttünk? Rólam ezt maga mondja először. Az egész úton
épp az ellenkezőjét hallottam. De kérem, ne röstelkedjék,
gorombáskodhatik, ha jólesik magának.
A hadnagy nem felelt.
Tudja mit tapasztaltam? kérdezte az asszony még mindig izgatottan. Azt,
hogy valahányszor együtt voltam valahol a fiammal, hát testvéreknek
néztek bennünket.
Erre aztán a hadnagyot megszállta az ördög és csípősen felelt:
Micsoda, hát annyira megnőtt már Willatz és annyira megérett?
Mire aztán a hadnagy visszavonult a saját szabájába.
És ez a viadal nem volt az utolsó, mint ahogy nem volt az első sem. A
következő évek folyamán az asszony, meg a hadnagy sok csinos kis párbajt
vívott még egymással. De a férfi rendíthetetlensége győzött, sohase
engedett többé. Pedig nyilván semmi haszna se volt abból, hogy ennyire
megkeményítette magát, bizonyosan nagy önfegyelmezésébe került, ez a
makacs és szeszélyes hannoveri Adelheid minden gondolatát, minden
érzését a hatalmában tartotta. Különben mért lopózott volna éveken át a
felesége ajtaja elé? És mi az ördögnek ítélte el magát miatta örökös
erényességre és miért kímélt meg minden nőt az egész környéken? Sokszor
már azon volt, hogy véget vet a kínnak, megragadja a feleségét,
megmarkolja és viszi, őrült erővel becipeli a szobájába, sőt látta
magát, amint ezt megvalósítja és hallotta, ahogy a száján erőszakos
szavak fakadnak ki: Majd megtanítom magát, móresre tanítom, édes.
Sokszor ült a díványán és átélte magában mindezt, egész addig, amikor
összehúzódott, hogy erre az ugrásra lendüljön, hogy elvegye magának az
asszonyt… itt aztán megtorpant álmodozása. Rosszul alakult az élete,
igen, de azért még nem nyomorította meg. Az embernek tudni kell
nagyobbnak lennie a sorsánál. Rágondolt az első ilyenféle erőszakosság
következményeire, hisz az folyton megismétlődnék, mert Adelheid aligha
adná be egykönnyen a derekát. Hát ilyen szüntelenül katasztrofális
életet szerezzen neki? Van más mód is, még pedig minden méltatlan
vadságtól mentes. A házasságot fantáziával kell élni.
A hadnagy úgy viselkedett, amint hozzá illett. Ő volt fölül, élhetett
volna a hatalmával, de mégse tette. Ó, ritka egy úr volt! Az volt a
fontos, hogy őt erre nem kérte, nem kényszerítette senki, mert akkor
ugyan reagált volna, hohó! Ő maga határozta el, hogy milyen mértékben
lesz fölényes, a legteljesebb mértékben, a felesége csak maradjon
békében. Ebben volt valami a humanisták stílusából.
Mult az idő, a hadnagy egyre jobban őszült, esténként áldott könyveivel
vidította fel magát, no meg a patience játékkal. Valóban, méltatlan
gondűző egy Willatz Holmsen számára! Olykor hirtelen felemelkedett és
minden ok nélkül meghúzta a csengőt. Daverdana, a fiatal cseléd,
belépett és meghajolt. De nem jött rögtön, a hadnagy megtanította rá,
hogy belépés előtt mossa meg a kezét. Miért? Talán ezzel időt akart
nyerni, hogy lecsillapodjék? Mikor Daverdana belépett, a hadnagy ott
állt, két kezét az asztalnak támasztva és szótlanul meredt a leányra.
Őrült pillantása volt.
No, mondta végül. Nem nyúltál idebent semmihez?
Nem, feleli a lány ijedten.
Ó, nem, azóta az ábécével történt régi história óta, melyet fordítva
tett a helyére, Daverdana nem mert hozzányúlni a szoba tiltott
holmijaihoz.
Látod, ezek a dolgok Willatztól valók, mert én megőrzöm őket. Emlékszel
még Willatzra?
Hogyne emlékeznék!
Jól van, a gyerek Angliában van, gyönyörüen növekszik, már akkora, mint
az anyja. Hogy is hívnak téged?
Daverdanának.
Sohase tudom az eszemben tartani. Különben derék lány vagy. Csak ezt
akartam mondani.
De Daverdana állva marad, valamit tart a kezében és nem meri odaadni.
Kérdezni akarsz valamit?
Nem… Köszönöm, igen, mondja Daverdana. Ez a mi Larsunknak a képe, ha meg
tetszene nézni. A szemináriumi Larsé.
A hadnagy nem veszi át a képet, hanem átkulcsolja a leány kezét és félig
megfordítja, úgy áll ott és nézi a képet, arcával szorosan a lány arca
mellett. Talán azt akarja megnézni, hogy a lány kezei tiszták-e? Vagy
tán egy kis kedve támadt arra, hogy lánykezet tartson a kezében?
Minek nézzem én ezt meg?
Nem, ezt mondtam én is, feleli Daverdana, de az apám megkért, hogy
hozzam magammal és köszönjem meg sokszor a szívességét, amit Larsszal
tett.
No lám, ott állt a Lars gyerek nagyszerű városi ruhában, csinos
óralánccal: egy durva, közönséges arcu halászgyerek, álruhában.
A hadnagy már eleget látott.
Milyen finom ember lett belőle! mondja a lány. Igaz, hogy csak
kölcsönkérte a ruhát, hogy lefényképeztesse magát benne.
Kölcsönkérte a ruhát?
Igen, meg az órát is. Meg az ujján levő gyűrűt is egyik pajtásától kapta
kölcsön, amint írja. Most már nemsokára hazajön a Lars.
A hadnagy bólint, most már igazán eleget látott. Tétovázva elereszti
Daverdana kezét és engedi, hogy kimenjen a szobából.
Az ő pártfogoltjának nem lenne szabad ruhát kölcsönkérnie, hogy abban
fotografáltassa le magát. Erről mindenképpen tennie kellene. Ó, de a
hadnagynak sok mindenről kellett volna tennie, itt a saját házában,
Willatznál Angliában, a cselédségnél, a szeminaristánál, a bergeni
kereskedőnél, sajnos a pénz rettentő gyorsan fogyott, a hadnagy a gyűrűt
most megint a balkezére húzta. Ezek a visszásságok úgy látszik, sohase
fognak megszünni. Meg aztán egyszer Willatz is csak hazajön, hiszen már
több évfolyamot végzett „Master“ úr, lovagolni tanult, de nem volt lova
az istállóban; no lám, ha hazajön, akkor lovat is kell neki szerezni.
Furcsa: a hadnagy kezdte egy kicsit várni Holmengraat,… hogy lehetséges
ez? Bizonyosan azért, mert az ő személyével kapcsolódott össze minden
képzete a pénzről, menekvésről és tanácsról a tanácstalanságban. És azon
a nyári estén, amikor Holmengraa úr lent a rakodóparton kikötött a két
gyerekével, meg a cselédeivel, a hadnagy alaposan felélénkült, ő maga
lovagolt le hozzájuk és vezette föl őket házába.
11.
Nagy változások történtek a segelfossi határban, meg a környékén, a
malomüzem elkészült és megindult. Sürgés-forgás volt tengeren és
szárazon egyaránt, Holmengraa úgy uralkodott, mint egy király; annak is
tekintették. Miért harangoztak mindennap egy egész óra hosszat a kis
templomban? A király meghalt Malmöben, Holmengraa lépett a helyébe.
Milyen tevékeny volt és hogy tudott mindenkit tevékenységre ösztönözni!
Mikor elkészült a rakodópart meg a hatalmas híd, a furcsa koronadísszel,
kis idő múlva óriási hajó kötött ki; messze földről hozott olajat,
külföldi matrózok voltak rajta, lapos sapkával a fekete hajukon és
furcsa szavakat beszéltek. Olyan mese volt ez, amely méltó volt Tobias
királyhoz. A kastélybeli hadnagyék számára is élmény volt, mikor az
angol kapitány Holmengraaval együtt meghívta ebédre és bőségesen,
előkelően megvendégelte őket. Talán Holmengraa úr keze is benne volt
ennek az ebédnek a dolgában? Az ő keze ott volt mindenben. Később a
kapitány, meg a hajó tisztikara nagy vacsorán volt a hadnagyéknál.
Ünnepi napok voltak azok.
És ezek az események áldást, szerencsét hoztak az egész környékre. Az a
sok rozs, amit lisztté őröltek, úgy szólván lehetetlenné tette, hogy a
környéken éhségre, vagy éhinségre gondoljon valaki. Ha más megoldás nem
volt, akkor ada lehetett menni Tobias királyhoz és kölcsön lehetett
kérni tőle. Egyelőre azonban munkát lehetett kapni és a szolgálatába
szegődni. Nagyszerű volt, hogy milyen öröm lett itt az élet; a
napszámosok annyi bagót vásárolhattak, amennyit szemük szájuk kívánt, a
lovas parasztok pedig fuvart kaptak a malomba és ezzel megkerestek
annyit, amennyire az adóhoz, meg a kereskedők áruinak megvételéhez
szükségük volt. Az áldásnak, szerencsének nem szakadt vége! Úgy látszik,
Holmengraa úrnak is tetszett itt, szinte kivirult. A fenyőillat meg a
kedves tevékenység visszaadta egészségét, ami pedig a jövedelmet
illette, arról se panaszkodhatott, hehe! Vagy igen? Hát a kereskedők nem
küldtek el messziről meg közelről egyaránt tíz meg nyolcevezősöket
lisztért? És nem jutott-e annyira, hogy szobát, meg irodát rendezhetett
be a kikötőmesternek odalent a hídnál? Segelfoss postaállomás lett, a
parti gőzösök, meg a vadsőhamburgi gőzösök kikötőhelye, melyek délről és
északról minden harmadik héten eljöttek ide és kirakták a postát, meg az
árukat, hogy azután liszttel rakodjanak meg. Valóban elég munkája volt a
kikötőmesternek odalent a hídnál; neki kellett gondoskodnia a postáról,
meg a továbbításról, ő vezette a könyveket, ő rendelkezett a
kikötőmunkásokkal, ő ügyelt súlyra, mértékre. Nemsokára már segédre volt
szüksége, annyira felszaporodott a munka. Boltos Pernek most már nagy
üzlete volt, ládákat meg hordókat kapott minden hajóval, újév után
állítólag megkapja az italmérés jogát is; akkor még több láda meg hordó
érkezik majd neki és ki láthatná be mindennek a végét? De mindenki és
mindenek fölött Holmengraa úr, az isten, rendelkezett. Ő egymaga annyit
ért, mint a többiek valamennyien. S amellett nyugodt, megfontolt és
kíméletes volt a cselekedeteiben. Ha útközben megállították és kérdeztek
tőle valamit, akkor ez bizonyosan nem tetszett neki, de ha csak
elmenőben is, felelt. Idő multán változtatnia kellett a viselkedésén. Az
emberek rákapaszkodtak és lestek reá, mikor a hadnaggyal beszélgetett,
megesett, hogy az emberek ott álltak a közelben és várták, hogy
befejezze a mondanivalóit, hogy aztán megrohanhassák a kérdéseikkel.
Hozzá kellett szoknia ahhoz, hogy valamennyit röviden, de velősen
intézze el. Menj a kikötőmesterhez! Menj a malommesterhez! Voltak
azonban, akik nem tudtak ebbe belenyugodni és tolakodóak voltak: már
jártak a kikötőmesternél, már megkérdezték a malommestert, kérdéseket
tettek, kifogásokat emeltek, Holmengraa úr kénytelen volt egy harmadik
módszerhez folyamodni: végighallgatni a kifogásokat és azután semmit se
felelni. Ó bárcsak el tudná sajátítani a hadnagy úri viselkedését. Az
egyáltalában nem volt néma, és vele szemben csak ritkán emeltek
kifogásokat. Senkise tudta őket jobban távoltartani, mint ez a fölényes
földesúr; személyesen átlovagolt ugyan valamelyik béreséhez, beszélt
vele és parancsot is adott neki. De az a béres nem ment el hozzá másnap
és nem volt semmi mondanivalója.
Mit akarnak ezek az emberek? kérdi a hadnagy. Szokása szerint most is
lóháton ült.
Bizonyosan velem akarnak beszélni, feleli Holmengraa. Látok köztük
egyet, aki nem hagy békében; pék, Bergenben tanulta ki a mesterségét,
szeretne itt sütödét nyitni. Mindennap elutasítom, és mindig visszajön.
Az lesz a vége, hogy valahol a telkem egyik szögletét át kell engednem
neki.
Van valami személyes kifogása az ellen, hogy ő ezt a sütődét felállítsa?