Talán… Igen. Egész halom van belőle. Ugy-e, olyan, mint valami kis dal,
olyanféle, amilyet az előbb énekeltetek. Vidd el valamennyit. Nem tudom
kinek akarod adni, tedd, amit akarsz…
A fiúnak persze nincs más senkije, akinek a rózsákat vihetné, csak az
anyja, aki a szobáit díszíti velük. Az apja hallgat, mikor ezt hallja,
de nem vonja föl a vállát, nem ráncolja össze szemöldökét, egész
közömbösen fogadja és az órájára pillant. Hirtelen eszébe jut, hogy meg
kell néznie az erdőt, tehát ki kell mennie.
Hm. Persze kellemes idehaza tudni a fiút, olyan volt az egész ház,
mintha ünnep lenne. A szülők szobáit elválasztó ajtók most nem voltak
bezárva. A hadnagynak nagy öröme telt Willatzban, bár… az utóbbi évben,
egy és más dolog megütközést keltett benne. A fiú tudniillik egy kicsit
túlgyorsan nőtt – a leveleiben. Már kezdte magát Willnek írni. Minek az?
Sőt, a legutolsó levelét, amit az anyjához írt, már úgy írta alá, hogy
Bill. Ugyanez volt ez vajjon, mint a régi jó Willatz? Talán majd még
azzal végződik, hogy az egész név egyszerűen Bill Holmesszé változik,
ahogyan akárkit hívhatnak? A hadnagy mégis csak a Willatz Holmsen
dinasztia feje és ennek így is kell maradnia, amíg csak él.
Ifjú Willatznak bizonyosan eszeágában sem volt megtagadni a fajtáját, de
hát fiatal volt és mostanában tetőtől talpig angol. Ó, milyen szép is
volt itthon lenni! Salvesen kisasszony és a többi lány összecsapta a
kezét, annyira megnőtt a gyerek, Martin béres, meg a többi legény
üdvözölte és a nagy tisztelettől, becsüléstől egy szót se tudtak
kinyögni. Hiszen karácsonyi gyerek is volt az!
Ifjú Willatz kilovagol, elhalad a béreskunyhók előtt, gyorsan vágtat,
meg lassan üget előttük és minden ablak mögül arcokat lát no, meg némán
bámuló gyerekeket az ajtókban.
Amint így elmúlt néhány nap, megúnta elszigeteltségét, az istállóban
hagyta a lovát és gyalog kereste fel Juliust.
Julius is nőtt egy kicsit, de leginkább a keze meg a lába nőtt meg; ó,
hatalmas keze volt! Éppen most különben, Julius valamelyest
idegenszerűnek tűnt fel, levágta a szemöldökét, hogy bozontosabbra
nőjjön. Mikor meglátta Willatzot, persze, gyermekkori pajtáshoz méltóan,
hatalmasat káromkodott az anyja előtt:
Hogy az istennyilába… te vagy az, Willatz?
Willatz nevet és azt mondja: Igen, bizony, így van ez! Öregebbnek
tetteti magát a valóságnál és mélyebb hangon beszél, mint rendesen.
Az asszony letöröl egy széket a kötényével és hellyel kinálja:
Milyen nagyszerű látogatás! Tessék leülni nálunk.
Julius kis testvérei a sarokban állnak és megbámulják az idegent; ők is
megnőttek, a ruhájuk szűk, no de mennyire megnőttek!… Legutóbb még nem
voltak ilyen nagy gyerekek ebben a szobában.
Milyen nagyra tetszett nőni, mondja Julius anyja. Alig ismertem meg.
Ó igen, jó egynéhány nap járt el fölöttünk, amióta utoljára itt voltam,
feleli Willatz nagyosan.
Bizony múlik az idő!… Ne ácsorogjatok itt és ne mutogassátok a
rongyaitokat, mondja az asszony a kicsinyeknek. Menjetek ki és hozzátok
rendbe magatokat.
Julius nagyot nyújtózik, hangosan, férfiasan ásít, aztán így szól:
Mit is akartam mondani? Angliából gyüttél?
Igen. Harrowból, Angliából.
Azon gondolkozom, hogy ne álljak-e be hajósnak és ne menjenek-e a
tengerre, mondja Julius.
Te? mondja az anyja. Szégyelhetnéd magad ekkorát hazudni.
Hazudni? Amiért eddig nem szóltam még róla? Nem mondok el mindent, amit
gondolok, elhihetitek.
Majd lehúzom rólad a papucsot és eltángállak, fenyegeti az anyja
bosszúsan.
Juliusnak megnyúlik az arca és meglapul. Mikor aztán egy kicsit
összeszedte magát, Willatzhoz fordul:
Bírtad a tengert, mikor hazajöttél?
Willatz így válaszol:
Igen, nem vettem észre semmit, bizony voltak egynéhányan, akik
megbetegedtek.
Julius belátja, hogy idebent a kunyhóban nem megy semmire, mert az anyja
túlságosan feszélyezi. Kicsalja Willatzot és mindjárt szabadabban
folytatja:
Te disznó, írni persze nem írtál, pedig megígérted.
Willatzot sérti ez a beszédmód és elhatározza, hogy megérezteti, kivel
van dolga. Mit nem merészel ez a Julius? Nem lett volna jobb lovon jönni
ebbe a kunyhóba?
Tán azt hiszed, Angliában egyéb dolgom se volt? kérdi.
Az lehet, de mégis… Mit is akartam csak mondani. Ha tudni akarod, hogy
mit végeztem ezen a nyáron, akkor csak idepislants!
Julius előreindul, Willatz követi. Egy kis pajtához érnek, amely a
bérestelephez tartozott. Abban volt a kecsketakarmány. Julius egy halom
szénára mutat a sarokban és azt mondja:
Ezt sarlóval vágtam a réten!
Úgy?
És megszárítottam, aztán a magam hátán cipeltem haza. Elhiheted, nem
volt gyerekjáték.
Bizony nem, azt elhiszem.
Hány szállítmányra becsülöd?
Ezt? kérdi Willatz.
A saját kecskémnek kaszáltam le, de annak sok egy kicsit. Azon
gondolkozom, hogy ne adjak-e el belőle.
Hát csak adj.
De legalább felmenne az ára… Láttam, hogy lovagolsz… Tudsz lovagolni?
Hogy tudok-e? Hiszen láttad.
No, abban nincs semmi, mondja Julius, lovagoltam már én is. No, csak azt
akarom mondani, hogy egyszer-kétszer igazán írhattál volna, folytatja és
bezárja a pajtát.
Úgy se tudtad volna elolvasni, arra pedig nem volt időm, hogy nyomtatott
betűkkel írjak.
Juliusnak nem volt ínyére alulmaradni, és talált megoldást:
Ami az írást meg olvasást illeti, nem kell messzire mennem segtíségért.
Mit gondolsz például Larsról, mi?
Willatz hallgat.
Mert az az én testvérbátyám, teszi hozzá Julius, ő pedig alighanem
valamicskével többet tud, mint te meg én együtt, hogy az Isten áldjon
meg!
Télen majd megpróbálok időt szakítani és írok neked, mondja Willatz
szelíden.
Julius hosszú bagózacskót vesz ki a zsebéből és megkínálja Willatzot.
Köszönöm, nem kérek.
Nem bagózol?
Nem.
Nem no. Akkor nem lehet szólni semmit. De nekem már most hozzá kell
szoknom a bagózáshoz, mert Lofotenbe megyek. Különben tengeri betegséget
kapnék. Örülhetsz, hogy nem kell tengeren hányódnod.
Hiszen magad mondtad, hogy a tengerre kívánkozol.
No, ami a lovaglást illeti, abból Lars bizonyosan eleget látott a
szemináriumban. Ott falovat használtak, mert az eleven ló nem volt elég.
Falovat? Csakhogy nekem élő lovam van, mondja Willatz.
Igen ám, de az nem a tied.
Nem az enyém? Ki mondta? Az én saját lovam.
Azt nem hiszem, mondja Julius röviden és köp.
Willatz hirtelen elpirul és megmérgesedik, aztán így szól:
Ostoba vagy.
Ez hat, Julius arca megint megnyúlik, szótlanul hagyja elvonulni feje
fölött a vihart, végül ezt mondja:
Igen, igen, Lars most már mindjárt az előljáró után következik.
Házitanító lesz belőle Holmengraaéknál. Láttad már Marianet és Felixet?
Nem, feleli Willatz röviden és még mindig barátságtalanul.
De igen, láttad mikor jöttél, ők is lenn voltak a parton. Nem tudnak
beszélni, csak egy-két szót, mert csak spanyolul tudnak. Sokan azt
mondják, pogányok, de Lars azt mondja, hogy ez ostoba hazugság.
Mit csinál Gottfred? kérdi Willatz.
Gottfred? Igazán azt kell mondanom, nem tudom. Willatz, van-e valami a
zsebedben, amit eladhatnál nekem?
Nincs.
Valami síp, vagy becsukható kés, vagy ilyesvalami?
Willatz kivesz a mellényzsebéből egy kis tollkést, amelynek gyöngyház
nyele van. Julius megvizsgálja és azt kérdi:
El akarod adni?
Nem, minek? feleli Willatz.
Mit adtál érte?
Ajándékba kaptam.
Éppen négy shillingem van. Eladnád érte?
Nem én.
Mindegy, mondja Julius, hat shillinget ajánlok érte készpénzben, a
többit pedig szénában.
Nem adom el a kést, feleli Willatz és visszateszi a zsebébe.
Erre már indulni is akar. Nem, Julius már nem olyan érdekes, mint
azelőtt volt, még csak nem is mulatságos pajtás többé, rosszul játssza a
meglett férfit, visszataszító. Most megint olyan csúnyát, förtelmeset
köp.
Hova mész? Gottfredhoz mész? kérdi Julius.
Félig-meddig arra gondoltam.
Ha hallgatsz a tanácsomra, akkor nem mész Gottfredhoz. Én nem szoktam
vele érintkezni.
No.
Nem, mert olyan lopós. Olyan gyors a lopásban, mint a ló a futásban,
ahogy a közmondás tartja. Egyik holmim a másik után veszett el és amikor
vagy hármat-négyet nem találtam, egy szép napon nekiugrottam.
Nekiugrottál?
Igen, úgy van, ahogy mondom. Csak azt láttad volna, Willatz. Nem
végeztem félmunkát.
Megverted?
Hogy megvertem-e? Ahogy csak győztem. Akkor aztán bevallott mindent,
amit ellenem elkövetett. Kedves, jó barátom, annyit hallottam a saját
szájából, hogy akár börtönbe is juttathattam volna. De nem jelentettem
fel.
Willatz hallgat és egy darabig ott áll. Bár csak messze járna már ettől
a Juliustól, de Julius rajta ragadt, és nem lehetett tőle egykönnyen
megszabadulni. Vajjon csakúgy egyszerűen odébbálljon?
Igen, igen, Isten veled, mondja.
No, már mész? kiáltja utána Julius. Nem akarsz velem a partra jönni?
Nem.
Nem akarod megnézni a kecskémet? Meg aztán van egy szájharmonikám is.
Julius nem kap feleletet.
Egy ideig ott áll és nézi, hogy merre irányítja lépteit Willatz, látja,
hogy egyenesen Gottfredék felé fordul és hogy pár perc múlva Gottfredék
kunyhójához érkezik. Hirtelen úgy tesz Julius, mintha kiabálni akarna,
de nem szól semmit, köp és bemegy a házba.
Gottfred sovány volt és nagyszemű. Éppen olyan, mint azelőtt, Willatz a
küszöbön találta. Köszöntek egymásnak és mivel Gottfred a gazdag ifjúval
szemben nagyon elfogódott, nem kerül sor valami nagyobbszerű
beszélgetésre. Ó nem, ezekkel az itthoni pajtásokkal már semmire se
lehet menni. Willatz már kinőtt közülük, túlszárnyalta őket, most
valamennyien csalódást keltenek benne. Egyébként még Gottfred volt talán
a legjobb, akármilyen sovány és szófukar volt; de azért nem kellene
éppen az ajtónyílás közepében állnia, amikor valaki jön és be szeretne
menni. Csakhogy az ilyesmit Gottfred nem érti!
Csak éppen sétáltam, mondja Willatz. Unalmas dolog mindig lovagolni.
Sokszor láttunk erre ügetni, feleli Gottfred és boldog, hogy ezt látta.
Persze, bizonyosan láttatok. Az különben a saját lovam.
Igen.
Tudtad ezt? kérdi Willatz… Mert akkor bosszantó lenne, hogy ezzel
hencegett.
Igen, az apám hallotta.
Mit gondolsz, kaphatnék itt egy kis vizet? kérdi Willatz és Gottfred
mellett bepillant a folyosóra.
Igen, a konyhaházban, feleli Gottfred és Willatz előtt bemegy.
A konyhaház ablaktalan, szénfekete lyuk volt, amely szorosan a
kecskeistálló falához épült. Itt Willatz fakupából kapott inni. Eddig
még sohasem ivott fakupából; az pedig formátlan vastag volt, alig tudta
a szájához illeszteni, nem tudott bánni vele és a víz a nyakába folyt;
különben se volt valami nagyon szomjas.
Az apád, meg az édesanyád idehaza van? kérdezte és visszament a kunyhó
felé.
Igen, anya itthon van.
Milyen neveletlenség volt az, hogy Gottfred megint az ajtónyílásban
helyezkedett el. Willatz nem nagyon törődött volna ezzel, de úgy
emlékezett, volt annak idején egy kis lány ebben a szobában, talán nem
is egészen kicsi, annak volt két szeme, amit csak arra használt, hogy
lesüsse őket, és az a két szem sötétkék volt.
Most kijön Gottfred anyja, köszön és betessékeli a vendéget. Megkértem
Gottfredet, hogy tartsa kinn az ifiurat addig, amíg én feltörlöm a
padlót, mondta. Nagyon piszkos volt minálunk.
Willatz bement; a padló még nedves volt, éppen most súrolták fel. De a
kunyhóban nem volt senki, csak három kis fiú, szóval üres a kunyhó.
Willatz megköszönte a kínált kávét, nem akart rá várni és megint kivitte
magával Gottfredet.
Már nem is igen emlékszem rá, mondta, de a húgod… nincs idehaza?
Pauline? de igen, csak a boltba ment.
Ugye már az is majd akkora, mint te?
Igen.
Igaz, hogy Julius elpáholt téged? kérdi Willatz.
Gottfred zavarba jön.
Nem. Mikor?
Azt mondta, hogy nekedugrott és elpáholt.
Igen, de azt nem mondta, hogy mikor?
Nem, csak azt mondta, hogy néhány dolgot elvettél tőle.
No akkor, mondja Gottfred.
Szünet.
Willatz nem ért semmit és megkérdi:
Hát mit vettél el tőle?
Elvettem? Nem, csak visszavettem a szájharmonikámat. Eldugta a
lakásukon.
Hát nem páholt el?
De igen.
Fájt?
Nem.
Többször is megvert?
Ó igen, már egynéhányszor felpofozott.
Willatz semmit sem ért, de fel van háborodva és azt mondta:
Próbálna csak engem elverni! Aztán megkaptad a szájharmonikádat?
Igen. De most megint elvette.
Willatz rábámul:
Hát nála hagyod?
Nem, nem tudom. Nem, megpróbálom visszakeríteni.
De hiszen nem kell illedelmesen kérned.
Két shillinget akar érte.
Két shillinget? A saját harmonikádért?
Legalább is így mondta.
Szünet.
Willatz csak áll és nagy elhatározás érlelődik meg benne:
Gyere, menjünk Juliushoz, mondta.
Gottfred nagyon szívesen megy, hiszen Willatz férfi.
Az affér egy pillanat alatt elintéződött. Julius már látta közeledni a
két urat és a szájharmonikával a kezében a kunyhó előtt várta őket.
Azonnal átadta az értéktárgyat és kijelentette, hogy az egész csak tréfa
volt.
A két úr útjára indul, el ettől az embertől és ettől a kunyhótól,
Gottfred ellágyult és elfogódott a csodálattól:
Láttad, hogy milyen gyorsan ideadta? mondja.
Willatz kidülleszti a mellét:
Próbált volna csak nem sietni.
Az út közepén állnak, haza akarnak menni mind a ketten, de nem sürgős,
hiszen nincsenek gyakran együtt. Ha Gottfred késlekedik, talán jön a
húga és akkor nem kell egyedül hazamennie.
Willatz előveszi a tollkését és levág vele egy ágat, Gottfred megnézi a
kést, nagy kedve volna egy kicsit a kezébe fogni és alaposan szemügyre
venni. Willatz hirtelen becsukja a kést és felajánlja Gottfrednek.
Idenézz, neked adom ezt a kést.
Ilyet Gottfred még életében nem hallott, szinte forog vele a világ, nem
hiszi el. Elveszi a kést és ezt mondja:
Szabad a kezemben tartanom?
Megtarthatod. Fogadd el emlékül akkorra, ha majd ujra elutaztam.
Ó, de Gottfrednek sejtelme sincs arról, hogy ki áll előtte, tétovázva,
természetellenesen tágranyílt szeme mel mondja:
Nem, hát te ezt meg mered tenni? Mit csinálsz, ha az apád kérdezősködik
a késről?
Hát hiszen ez a saját késem! kiáltja Willatz és az ügy már el van
intézve.
Most aztán Gottfred letörölte a kezét és úgy köszönte meg a kést.
Csak állt ott az úton, talán nem is állt, talán távol járt, nem
hallotta, hogy Willatz mit mondott:
Nézd, ott jön Pauline!
Willatz bizonyosan épp úgy tele volt boldogsággal, mint Gottfred, milyen
csodálatos állapot is volt az! Pauline pedig egyre közeledik.
Willatz kihúzza magát és így szól:
Gottfred, nemsokára meg kell kezdenem a borotválkozást.
Gottfred esze még mindig a távolban jár és azért így felel:
Miért?
Hogy miért? Hát nem látod? kérdi Willatz és megsímítja az arcát.
És az nem fáj?
Mindegy. Igy már nem járhatok tovább.
És Pauline odaért. Sovány és hosszú, fekete ünneplőruha van rajta,
hiszen a boltban volt, bugyor van mind a két kezében, a lábán fapapucs,
no és van két szeme… amelyet tulajdonképen csak arra használ, hogy
lesüsse.
Ha idejében kiszabadította volna a jobbkezét, akkor most köszönhetett
volna. De nem; és most csak áll ott.
Willatz jónapot kíván a levegőbe és a lány szerényen, halkan felel.
Beszélgetés nem indult meg és a lány csak az öccsét nézte.
Ezt nézd meg! mondja Gottfred és furcsa nevetéssel megmutatja a kést.
Mit gondolsz, kitől kaptam?
Pauline Willatzra pillant, aztán megint a földet nézi.
Ne engedd Julius karmai közé jutni, inti Willatz.
Majd az apám elzárja, feleli Gottfred.
Hiszen akkor nem tudod használni.
De igen, néha.
Willatznak az a nézete, hogy ilyen módon a késnek nem venné méltó
hasznát és így szól:
Nem, mindennap hordd magadnál. És ha Julius elveszi, csak írj nekem
Angliába.
Igen.
Vajjon mit gondolt Pauline ekkora hatalomról? De Pauline csak
felpillantott rá, mialatt a fiú beszélt, aztán már elmúlt ez is.
A késnek két pengéje van, mondja Gottfred magában és nem lát semmi
egyebet, csak a kést. Meg aztán van itt egy kampó is.
A kampó a keztyű begombolására való, magyarázza Willatz. De van még egy
másik gombolóm is. És neked hogy ment a sorod egész idő alatt? kérdi
Pauline-t.
Nem, bizalmasságra nem került a sor, Pauline csak egyetlenegyszer emelte
fel a szemét, arca elpirult és így felelt:
Jól.
Ez volt minden és Willatz elköszönt.
Erre aztán felélénkült a fiú, meg a húga, Willatz még messzire hallotta
hangjukat és mikor megfordult és visszanézett, látta, hogy Pauline
olyan, mint a többi és a többi olyan, mint Pauline. Pedig Willatz egy
pillanatig még arra is gondolt, hogy majd angolul beszél hozzájuk egy
kicsit, hadd legyen egy kevés fogalmuk erről a nyelvről. De nem.
12.
Adelheid asszony többször megkérdezte, vajjon Coldevinék nem jönnek-e el
az idén. De nem látszott rajta, hogy nagyon kíváncsi a válaszra.
Nem, feleli a hadnagy, az öregeket annyira bántják az itteni változások,
hogy aligha jönnek.
Fredrik konzulról egyáltalán nem történt említés.
A nyári hetek alatt nem történt sok, csak ami addig: hogy Segelfoss
lassanként megváltozott és egyre sűrűbben lakott községgé vált. Ezért
nem várt boltos Per újévig arra a kis italmérési jogra, már most kezdett
titokban bort eladni, mert sokan keresték nála. És ez az üzlet egy kis
elevenséget és jókedvet hozott az unalmas vasárnap estéken.
Az emberek itt-ott házikókat építettek a gőzhajókikötő mentén.
Valamennyien odahúzódtak, úgy hogy Segelfoss alsó része kezdett kis
kunyhóvároskává alakulni. Pedig nem sok idővel ezelőtt még nem volt ott
egyéb, csak homokpart, meg néhány csónakház! Az emberek élete itt
kétségkívül más színt kezdett ölteni, amióta Tobias király letelepedett.
Ott volt például Lars Manuelsen kunyhója; nem díszítették-e máris
függönyök az ablakokat? Szeminarista fia bizonyosan nem tudta elviselni
otthonát függöny nélkül. Azóta pedig mindennap több és több ember
kereste fel boltos Pert, hogy a függönyök ára iránt érdeklődjék!
Hogy is volt csak? Érdemes-e még teremtett léleknek zsellérmunkát
végezni? Egyáltalában nem. A kijáró maroknyi földdarabka, meg az a jog,
hogy az ember a közös mezőn füvet kaszálhatott, a tűzifa fáradságos
hazacipelése… az egész zsellérélet nem ért semmit, barátaim, hiszen az
ember a lisztet már készen vehette künn a hídon. Még pedig olyan
lisztet, amit már megszitáltak és ami hófehér volt. Ha nem lett volna
szükség krumplira, akkor a föld akár megműveletlenül maradhatott volna;
és ha nem kellett volna a kávéhoz való néhány cseppnyi tej, akkor ki
tudja, talán nem is kerestek volna több kecsketakarmányt az erdőben. Igy
volt ez.
Ó, a napszámosoknak most jól ment soruk. Holmengraahoz mentek dolgozni
és Holmengraa kenyerét ették. Szombat este cédulát kaptak a
felügyelőtől, átadták a kikötőmesternek és lisztet vagy pénzt kaptak
érte, aszerint amit kívántak. Ez emberhez méltó élet volt!
Voltak napszámosok, akik adósságot csináltak, hogy lovat, kocsit
szerezhessenek és fuvarozhassanak a malom számára, no és?…
Rövid idő múlva úgy is megfizethetik a ló meg a kocsi árát, ha kedvük
tartja, mert szereztek és pénzt csörgettek a zsebükben, ha boltos Per
pultja előtt álltak. Általában: pénz… A shilling már nem volt ritkaság.
Meg is látszott a környék valamennyi parasztján, barátaim, hiszen sokat
kerestek a fuvarral; valóságos csoda, már külön csésze kávét engedhettek
meg maguknak vacsora után, sőt magas, szemrevaló prémes csizmában
járhattak nyár idején is.
Annyira ment a dolog, hogy Ole Riis körorvos már megbánta, hogy
elfogadott egy új állást Dél-Norvégiában. Az utóbbi hetekben
hihetetlenül sokat keresett itt. Az ördögbe is! mondta Ole Riis. Azelőtt
az embereknek nem volt elég pénzük ahhoz, hogy ideglázzal felkeressék a
doktort, most meg egy egyszerű dagadt ujj miatt két mérföldnyire is
elhivatták.
Az új körorvos sem panaszkodhatott. Mind a két keze tele volt munkával.
Későn-korán egyaránt hívták, divattá vált az, hogy tőle kértek tanácsot;
és nevetséges család volt az, amelyikben nem volt beteg, ahova nem
hívtak orvost. A tudós férfiaknak és nőknek, akik eddig mindenféle
betegséget kezeltek, rosszul ment a soruk; ó, inséges időket éltek és
szomorú volt rájuk nézni.
Az új körorvos már régen elhatározta, hogy látogatást tesz a segelfossi
hadnagyéknál, de eddig nem jutott rá ideje. Nem udvariatlanságból maradt
el eddig a látogatása, mondta, mikor aztán végül felkereste őket, ó,
igazán nem udvariatlanságból.
Az asszony fogadta, hiszen mindig ő fogadott, mert neki volt legkevésbé
ellenére, sőt egy kevés szórakozást vitt a magányába.
Muus volt az orvos neve és ha ránézett az ember, akkor ezt érthetőnek
tartotta rögtön. Furcsa kis doktor, bizonyosan megtanulta a mesterségét
és elég haloványsárga ahhoz, hogy kezelni tudjon egy elrontott gyomrot,
hosszú orrú, nagy, torzul nőtt fülű, ritkás szakállú, agyontanult arc.
Marasztalták, hiszen ma valamilyen ünnep volt, ebédet adtak Master
Willatz tiszteletére, akinek ismét vissza kell térnie Angliába.
Az apa meg a fiú belép, estélyi ruhában vannak mind a ketten, egymás
tiszteletére. A hadnagy üdvözli a doktort, de csak a legszükségesebbet
mondja neki. Holmengraa is eljön, vele van mind a két gyereke, a két
indiánja, ahogy ő szokta mondani.
Szegénykék, miért nevezi őket indiánoknak? mondja az asszony.
Az én kis indiánjaim, feleli Holmengraa. Ő nekik nincs kifogásuk ellene,
higyje el nagyságos asszonyom, mert így Kuohtemok ivadékai, aminthogy
valóban azok is bizonyos mértékig.
Hogy értsem ezt?
Indián vér folyik az ereikben, hiszen az anyjuk negyedvérű volt.
Akkor ők quinteronok, mondja a doktor. Nagyon érdekes.
Bizony pompás gyerekek vagytok! mondja az asszony és mind a kettőt a
karjába kapja.
Az étkezés nem tartott sokáig. Willatznak még időre volt szüksége ahhoz,
hogy átöltözzék az útra, a postahajó minden pillanatban megérkezhetik.
Őrt állítottak fel valamelyik magaslaton, hogy jelentse a gőzös
közeledését.
A hadnagy poharat emel és kellemes utazást kíván Willatznak, megköszönve
a látogatását.
Igen, Isten áldjon meg, mondja az anyja, és maradj továbbra is derék
fiú! Jó sok pénzt adott neked apa?
Igen, köszönöm.
Akkor menj és öltözz át.
Doktor Muus nem mondott semmit. Talán már a bölcsőben is borismerő volt,
mert ha ivott, mindig csettintett a nyelvével és úgy ízlelgette.
Egyáltalában nem keltett olyan benyomást, mint akinek imponálni lehet;
ilyen kastélya mindenkinek lehet, volt ő már olyan társaságban is, ahol
pezsgőt ittak. Talán hivatalbeli elődje beavatta az itteni viszonyokba,
az a fecsegő Ole Riis; talán a látogatások halasztása is kitervelt
non-chalanceból történt.
A kávénál megint az asszonynak kell a társalgás folytonosságát
fentartani, az ura nyílván szomorú és folyton Willatzra gondol.
Udvariasan odahallgat ugyan és néha megpróbál válaszolni is, de aztán
abbahagyja. És csak ül ott. Lehet makacsul beszélni, de a hadnagy
makacsul hallgatott; hallgatott mindenre, hallgatott. Nem volt mindig
ilyen figyelmetlen; bizonyosan bántotta valami.
És az aszonynak kell megkísérelnie továbbfűzni a társalgás fonalát.
Ön északról jön, doktor úr?
Igen, Finnmarkenből; mi hivatalnokok mind ott fönn kezdjük.
Hallom, hogy sok dolga volt, amióta ide érkezett.
Igen, főképen itt Segelfossban.
Ez mind Holmengraa úr tevékenységének köszönhető. Ugyebár Holmengraa úr?
De Muus doktor logikus fő és így felel:
Hehe, remélem, hogy nem Holmengraa úr tevékenysége sokszorozta meg a
betegedések eseteit.
Mindnyájan ránéznek. Holmengraa mosolyogva felel:
A doktor úr írígyli tőlem a nagyságos asszony bókját. Egyébként az olyan
üzemek, mint az enyéim, kétségkívül többször igényelnek orvosi segélyt,
azonkívül pedig az embereknek nagyobb jövedelmet juttatnak és ezzel
megkönnyítik a lehetőségét, hogy orvoshoz forduljanak. Igy van ez
mindenütt. Több ember kerül egy községbe és így aztán több a baleset.
Olyan veszedelmeknek vannak kitéve, amelyekről nyugodt vidéki életükben
sejtelmük se lehetett, azért nem is volt tapasztalatuk a tekintetben,
hogy hogyan kell ellenük védekezni. Az egyiknek a súly sérti meg a
kezét, a másikat földhöz vágja a daru, a harmadikat megüti a lendítő.
Ole Johant például éppen tegnap csapta meg a lendítő.
Most voltam nála, mondja az orvos. Nem olyan súlyos az állapota, vérzés
nincs, semmi egyéb, csak az, amit mi kontuziónak nevezünk.
Az asszony reméli, hogy a két úr már eléggé belemelegedett a
beszélgetésbe, s ezért gyorsan felszökik Willatzhoz. Szegényke, hiszen
nem nagyon örvendetes dolog, hogy megint nélkülözni kell majd a fiát, az
éneklést, a muzsikát, meg a beszélgetést.
Mikor lejött, megint csend volt. Néhány illusztrált könyvet hozott
magával.
Idenézzetek gyerekek, Willatz ideadta ezeket a könyveket, de most aztán
egyetek süteményt, kérlek Mariane. Igen, azt, te meg ezt Felix. Úgy.
Elkészül nemsokára? kérdi a hadnagy.
Igen. Ó, csak ne kellene olyan messzire mennie. Tulajdonképpen nincs is
sok értelme.
Alapjában véve nincs is olyan messze, nagyságos asszonyom, vígasztalja
Holmengraa. Valamelyik jó nagy hajóval már vasárnap odaát lehet.
Az asszony akaratlanul mosolyog:
Igen, és a vasárnap éppen alkalmas arra, hogy Angliába érkezzék az
ember.
Holmengraa úr is mosolyog:
Nem, az angol vasárnap nem nagyon mulatságos.
Mulatságos? Nem tudok olyasmit, ami abban az országban mulatságos lenne.
A nagyságos assozny német? kérdi Muus doktor.
Hála Istennek! feleli az asszony és nem figyel az orvos további
szavaira.
Egyáltalában ez a kis ember nem volt olyan rokonszenves, mint egyébként
a kis emberek szoktak lenni. Csak ült és szemlélgette a festményeket,
éppen úgy mintha olyan házból származnék, ahol sok a festmény. Mire való
volt ez?
Az asszony ismét a nagyvilági hölgy módján beszélt s azt mondta:
Az angol otthonokban van valami szállodaszerű. Sokfelé megfordultam, de
mindenütt ugyanazt láttam. A szolgák úgy öltözködnek, mint a pincérek,
az asztalokat úgy terítik meg, mint a szállodában és alig fejezték be az
étkezést, a hölgyek már elsietnek. Kétszer adnak jelt az étkezésre…
Először harang jelzi, hogy át kell öltözködni, aztán harang jelzi, hogy
asztalhoz lehet ülni. Mindig azt hittem, hogy tudtam valamennyire,
hogyan viselkednek az előkelő körökben, de…
Az apám, mondta a doktor, fiatalabb jogász korában résztvett egy angliai
kongresszuson. Az bizony nem talált elég dícsérő szót az ottani életre,
meg az emberekre.
Azonkívül pedig nem muzikális nép, folytatta az asszony, szerződtetnek
idegen embereket, hogy odahaza játsszanak meg énekeljenek nekik és
szerződtetnek embereket, akik a templomaikban énekelnek.
Az orvos megjegyzi:
Az olyan magas kultúrájú nép talán nem is jár sokat templomba.
Mibe kerül egy orgona? kérdi az asszony hirtelen; úgy látszik ebből harc
fejlődik ki. Egy kis orgona, egész kicsi, csak néhány síppal. Képzeld,
ha nekünk lenne egy kis orgonánk odalent a templomban.
Nem nagy dolog, feleli Holmengraa és ha valamelyik tanító tudna rajta
játszani, akkor könnyen el lehetne intézni az ügyet.
A hadnagy az ablakhoz sétált, hogy megnézze, nem jelzik-e még a hajót.
Mikor aztán visszajött és megint leült, a gyűrű már a balkezén volt.
Most bizonyosan úgy vélte, hogy Adelheid már eleget kínlódott, fel
akarta váltani és megkérte, hogy nézzen fel még egyszer Willatzhoz.
Aztán üzleti ügyekről kezdett beszélni Holmengraaval.
Egyszer azt mondtam a nyáron, hogy nincs elég fám az itteni
építkezésekhez. Még egyszer megnéztem az erdőimet és azt hiszem, akad
még egy szállítmányra való. De most már bizonyosan késő önnek, ugyebár?
Nem, egyáltalában nem, sőt nagyon kapóra jön, még sokáig lesz szükségünk
építőfára. Milyenek a méretek?
Kicsinyek. Hét hüvelykes, nyolc-tíz öl.
Ezt másutt nagynak nevezik. Kiváló fa, mindig hajlandó vagyok venni.
Az őrhelyről megjön a jelentés: Itt a hajó!
Az asszony lejött a fiával. Willatz útrakész volt és hallgatott. Az anya
meg a fiú még felhasználták a kis időt arra, hogy bemenjenek a nagy
szobába ás búcsúzásul muzsikáljnak egy kicsit. Ó, az volt ám az ének, az
alkalomhoz illő duett, a hattyúanyának, meg a kicsinyének éneke az
éghez.
A nagyságos asszony énekel? mondta doktor Muus és figyelt. Nem olasz
zene ez?
Mikor a hadnagy kint állt a folyosón és felhúzta a keztyűjét, a gyűrű
megint a jobbkezén volt. A gyűrűnek ez a furcsa cserélgetése bizonyára
minden jelentőség nélkül való volt, ha minden pillanatban megtörtént és
csak szeszély volt, vagy rossz szokás.
Lemennek a dombon, szokásuk ellenére gyalog, Willatz a gyerekekhez
csatlakozik, azok futásnak erednek. Ó, az a Mariane volt a leghosszabb
lábú boszorkány a világon! A doktor, meg a hadnagy a sor végén halad. Az
orvos megkérdi:
Azt hallom, hogy Segelfoss egészen más lett, mint amilyen azelőtt volt.
A hadnagy úr meg van elégedve a változásokkal?
Ön az, doktor úr? Köszönöm, meg vagyok elégedve. Hová való ön
tulajdonképen?
Östlandba. Miért?
Mert valamikor kiképeztem néhány odavaló rekrutát. Ne értsen félre,
nagy, csinos legények voltak azok, ők jutnak az eszembe, ha önt hallom
beszélni. Hogy is hívják önt?
Muus a nevem.
Muus.
A doktor egy kicsit rágcsálja a szalmaszínű bajuszát, aztán így szól:
És önt Holmsenek hívják?
Igen.
Talán von Holmsennek?
Nem, egyszerűen csak Holmsennek.
Most a két úr körülbelül egyenlően elintézte egymást, de a doktor,
sajnos, nevetni kezdett, valami nagyon mulattatta. A hadnagynak
csodálkozva kellett ránéznie. Közömbösség látszott a tekintetében,
mintha a a gondolatai távol jártak volna, vagy mintha az égből pottyant
volna le; de ez a nevetés túlcsekélynek tűnt fel neki ahhoz, hogy az
okát megtudakolja.
Willatz az apjához lépett és így szólt:
Légy szíves, vigyázz majd Bellára.
Jól van, barátom.
Bella? Ki az? kérdi a doktor fesztelenül.
A lovam.
Jesszus!
Willatz a doktorra néz és ugyanaz a megdöbbenés látszik szemében, mint
apjáéban.
A hátaslovam, magyarázza.
Mikor én a te korodban voltam, mondta a doktor, akkor már nagyobb volt a
latin tudományom. Apádnak, meg anyádnak öröme kellene hogy teljék az
ilyen nagy fiúban, mint te.
Ezzel a doktor atyáskodva bólint Willatz felé.
Wilatz még sose hallott ilyen furcsa beszédet, érthetetlen nyelv volt,
de nem idegen, csak mintha más világból jönne…
Az apja rámosolyog:
Bizonyosan nem értetted, amit a doktor mondott. Hiszen azt se érted meg
mindig, amit Martin mond.
Ki az a Martin? kérdi a doktor.
Egyik béresem.
A parton álltak, a hajó kikötött. A hadnagy és a felesége fiukkal a
fedélzetre mennek. Doktor Muus követi őket.
Csak egy pillanatra, mondta a hadnagynak. Csak azt akartam mondani… hogy
szeretnék az önök Martin béresével beszélni, bizonyára nagyon művelt
ember.
A hadnagy lassan elfordítja a fejét és így felel:
Ha legközelebb eljön Segelfossba, például azért, hogy elbúcsúzzék, akkor
a bejárat abban a sárga épületben van ott a tanyán. Ott megtalálja
Martin bérest.
Köszönöm. Ha ugyan még lesz akkor önnek sárga épülete és Martin nevű
bérese.
*
Holmengraa úr nagyon magányosan él, senkije sincs a házában, akivel
érintkezhetne; a gazdasszonya Irgensné, semmi egyéb, csak kiváló ember,
derekasan dolgozik a konyhában, az éléskamrában, a mosásnál, a ruhaféle
körül, azonkívül ügyesen bánik a gyerekekkel, meg az úr keményíteni való
fehérneműjével; de se nem zongorázik, se nem énekel, bizony ehhez
Irgensné asszony nem ért; ha Holmengraa úr jól akarta magát érezni, át
kellett mennie a hadnagyékhoz a kastélyba, ott egészen más világ volt.
De nem tudta mindig bizonyosan, hogy a hadnagy örül-e a látogatásának?
nem, hogyan is tudhatta volna? Hiszen a hadnagy változatlanul olyan
udvarias és előzékeny, de egyúttal olyan hűvös és zárkózott, ahogyan a
fajtájabeli finom úrhoz illett. Felesége őnagysága ellenben kimutatta az
örömét, ha Holmengraa úr jött és úgy látszott, ennek volt jelentősége
Holmengraa úr számára. Sőt hébe-korba azt is megengedte magának, hogy
véletlenül ott járt az úton, amikor Adelheid asszony a sétalovaglását
vegezte. Nem tette gyakran, nem esett túlzásba, de odáig elmerészkedett,
hogy egyszer-másszor messziről üdvözölte, viszont előfordult az is, hogy
rövid beszélgetésbe elegyedtek az országúton. A hadnagy, meg a nagyságos
asszony, párszor már voltak Holmengraa házában, de anélkül, hogy ott
maradtak volna, csupán üzleti ügyben és csak azért, hogy a jól
berendezett szobákat megdícsérjék; legutóbb az asszony egyedül jelent
meg, arra kérte Holmengraa urat, hogy látogasson el megint nemsokára a
kastélyba, hiszen olyan ritka venlég lett náluk.
Mikor lesz szerencsém a nagyságos asszonyt, meg a hadnagy urat egy este
nálam tisztelni? kérdezte Holmengraa úr.
Az asszony megköszönte és megígérte, hogy eljönnek, amikor Holmengraanak
tetszik és – lehetőleg minél előbb! tette hozzá mosolyogva. Nagyon
szeretetreméltó volt a nagyságos asszony.
Most Holmengraa lent áll a parton és arra készül, hogy meghívja a
hadnagyékat.
Éppen mára akarta meghívni őket, hogy valamivel elszórakoztassa ezeket a
szülőket, akik ott álltak és a tengeren távolodó fiuk után integettek.
Eredetileg arra gondolt, hogy a körorvost is meghívja, de a körorvosnak
bizonyosan nem volt ideje, arra tehát máskor kerül a sor. Ó,
Holmengraanak nagy tehetsége volt ahhoz, hogy gyorsan felismerje,
megérezze a helyzetet, fel kellett tehát tennie, hogy a hadnagyék ma, a
fiuk elbúcsúztatása után legszívesebben egyedül lesznek nála.
És a hadnagyék vele mentek.
Irgensné azt kívánta ugyan, hogy finom vacsora legyen, de a házigazda
ellene volt; nem, más nem volt, csak egy ízes bacalao spanyol borral.
Holmengraa akarta így, szerény biztonság volt benne és nem akarta
túlszárnyalni a kastélybeli uraságokat.
Adelheid asszony meglepődött, mikor zongorát talált a házban, vadonatúj,
isteni, Steinway zongorát. Éppen most érkezett meg, mondta Holmengraa és
most arról van szó, hogy a nagyságos asszony lenne szíves kipróbálni.
Legyen olyan jó, próbálja ki. Az asszony a zongorához siet és mint
valami hattyú, gyönyörű hangok áradatát bocsátja az estébe.
Ki érthette vajjon ezt az embert, ezt az asszonyt? A hangja szokatlanul
szép volt, mély és kellemes, ibolyás. Ha kemény koponyájú ura valaha is
gondolta, hogy a felesége hideg természetű, most semmiesetre se
gondolhatta ezt. Hogy mit énekelt? Tüzet és hamut, vágyat és szerelmet,
szonátát, vihart, korált, sokáig énekelt, félóra hosszat, nem voltak
kottái és abba kellett hagynia, mikor már többet nem tudott. Nem volt
ebben semmi feltűnő? Hogy az asszony, amint az egyik darabot befejezte,
gondolkozás nélkül átsiklott a másikba, egész idő alatt, az egész félóra
alatt, anélkül, hogy keresett volna; lakhatott hidegség az ilyen ember
lelkében? Ezt az a kemény koponya bizonyára sose hitte, különben
közömbös lett volna számára az asszony.
Irgensné bejön a szobába és megköszöni az élvezetet, olyan őszintén
köszöni: Tessék nekem megengedni nagyságos asszony, hogy én is
megköszönjem!
Ön nem játszik?
Nem, csak egy kicsit tanultam, mint a többiek. Nem volt tehetségem, de
valamit mégis tanulnom kellett. Csakhogy az semmise volt.
Csodálatos zongora ez, Holmengraa úr.
Többet az asszony nem mondott a zongoráról. Különben megint ugyanaz
történne, ami az orgonával. Az urának valóban szándéka volt azt
meszerezni, azt a szerencsétlen orgonát, a templom számára, célzást is
tett rá és ez elszomorította az asszonyt, hiszen jobban is fel tudták
használni pénzüket. Talán panaszkodott valaha az otthoni régi zongorája
miatt? Egyáltalában nem. Hogy nem kívánt-e magának egy ilyen zongorát?
Kétségkívül jobban, mint akármi mást a világon. Mégse szólt. Talán azt
is meg akarta előzni, hogy Holmengraa úr ajánljon fel neki ilyesmit?
Hiszen az gazdag volt és amerikai, talán éppen neki szánta ezt a saját
magának fölösleges hangszert, mint mikor Willatznak hátaslovat
ajándékozott. Ó, de ezt az embert könnyű volt irányítani. Ha az asszony
érezteti vele, akkor majd belátja, hogy egy zongora nem illő ajándék,
túlságosan értékes.
Az asszony akaratlanúl is megbámulta Holmengraat. Hány éves is ez az
ember tulajdonképpen? Körülbelül egykorú a hadnaggyal; valamivel
idősebb, már éppen olyan ősz, mint az, de az arca sokkal közönségesebb.
A nagyvilágban folytatott változatos élete révén illő modort sajátított
el, sok jó érzés és finom tartózkodás volt benne, Adelheidnek eszébe
jutott az az ebéd, amit egyszer az angol kapitány adott. Most, ma este
az asszony ráismert az asztalon egynémely olyan ezüst evőeszközre,
melyet akkor az ebédnél látott. Tehát bizonyára azt is Holmengraa úr
rendezte szép csöndben.
Vagy talán csalódott Adelheid? Hátha Holmengraa csak azért tanusította
irántuk folyvást ezeket az apró finomságokat, hogy fölkeltse a
figyelmüket? Ezt Adelheid asszony nem tudhatta. Annyi bizonyos, hogy
Holmengraa figyelmességei nem lehettek volna tapintatosabbak még akkor
se, ha szerelmes belé. Ez az ember érdekes volt és rejtelmes; mit tudott
Adelheid a cordillerai királyokról!
De egyszer-másszor hézagokat nyitott meg ez az ember önmagán és
megmutatta az árnyoldalait. Ritkábban esett meg vele, mint akárki
mással, pedig ő se származása, se nevelése révén nem kapott műveltséget.
Az asszony arra gondolt, mikor együtt utaztak Angliába. Holmengraa
nyugalma és szívélyessége páratlan volt, reggeltől estig szüntelenül,
ahogy éppen kellett, mindig érdekes, mindig megértő; voltak más hölgyek
is a hajón, de egyik iránt se tanusított figyelmet; sőt, volt egy fiatal
szépség is a hajón, a kapitány unokahúga, aki hozzászokott, hogy
csodálják, alighanem Ottesen kisasszony volt a neve, azt Holmengraa úr
észre se vette. Egyik este azonban azzal a hírrel sietett az asszonyhoz,
hogy a londoni dán követség titkára is a hajón van, egész kíséretével.
Vajjon a nagyságos asszonynak nem volna-e kedve megismerkedni vele? Nem,
minek? felelte az asszony és Holmengraa úrra nézett. Erre aztán
Holmengraa semmit se tudott felelni. Adelheidnek mosolyognia kellett,
mikor most erre gondolt; az asszony különben jóvátett mindent, mikor ezt
mondta neki: Nem, köszönöm, én magával a legjobb társaságban vagyok!
Tehát volt ennek az embernek egy és más nevetséges tulajdonsága. Ott
járkált a hajón, elnézett mindenki feje fölött és ime hirtelen imponált
neki egy öreg követségi titkár. Később Adelheid látta a sétafedélzet
lépcsőjén állni, mélyen köszönt mindannyiszor, ahányszor a diplomata
fel- vagy le akart menni.
Kifürkészhetetlen volt ez a Tobias király.
A doktor bizonyosan valamely kunyhóba készül, mondta Holmengraa úr és
kinézett az ablakon. Csak most ereszti le a csónakját.
Ó, a doktor! mondja az asszony. Örülök, hogy ha nem lesz nálunk beteg
senki és nem kell orvos. Nem tudom… de, az nem volna kellemes.
Az ura ránéz.
Úgy értem, ha betegség lenne a házban és az orvos ilyen messze lakik,
tette hozzá sietve.
Holmengraa úr megérti és így szól:
Azon gondolkozom, hogy vajjon ne hozzak-e ide saját orvost az
üzemeimnek, meg a környék lakóinak?
Ugyan minek? kérdi a hadnagy.
Muus doktor nagyon messze lakik és talán nagyon elfoglalt ember. Nem
megy elég gyorsan a betegekhez, embereim már sokszor említették.
Igy az asszony megint megnyugodott és hátratámaszkodott, Holmengraa úr
hatalmának újabb tanuságát adta: ez az ember saját orvost is
alkalmazhatott. De annak ő nem akart oka lenni.
Ne tegye, mondta. Doktor… hogy is hívják csak? Muus derék és
lelkiismeretes ember. Ugy-e Willatz, ezt nem szabad tennie Holmengraa
úrnak?
Nem, mondta a hadnagy.
Mire Holmengraa úr elejti az ügyet.
Muus doktor bizonyosan derék ember, ezt sokszor mondtam én is az
embereimnek. Remélem, hogy rendbe jön minden. De mégis csak
panaszkodtak.
A hadnagy a gyerekekkel szórakozik. Megmutattatja magának anyjuk
fényképeit, sok arckép áll a zongorán; nagyszerű képek voltak s egyikük
indián viseletbeen ábrázolta a hölgyet. Hogy emlékeznek-e még az
anyjukra? Hogyne. És hogy Mariane-nak is van-e olyan érdekes ruhája,
mint az édesanyjának volt? Ó, igen és Felixnek is. Akkor pedig
látogassanak el hamarosan egyszer a kastélyba abban az öltözetben.
Adelheid asszony felpillantott és most vette észre először, hogy
Holmengraa szemei titokban őt figyelik. Bizonyosan csak véletlenűl és
Holmengraa rögtön így szólt:
Csak ülök itt és arra gondolok, hogy milyen jó lenne, ha a feleségem
hallhatta volna az ön ma esti énekét, nagyságos asszonyom. Nagyon
értette a zenét.
*
A tél folyamán a hadnagy nemcsak építéshez való fát vágat ki és ad el
Holmengraanak, hanem fiatal fákat is, melyeket délre küld, abból a
fajtából, amelyet az angol és belga bányákban használnak. De ezzel nem
elégedett meg, múlt az idő és a hadnagynak, úgy látszik kedve telt
benne, hogy tönkre tegye magát, két éven át bányafát vágatott a
cserjésben. Mire akart jutni ez az ember!? De a hadnagynak bizonyosan
megvoltak a maga okai, amelyek ilyesmire kényszerítették; a nagy
háztartása, apjának bankbeli tartozása, melyet még mindig nem fizetett
ki; előkelő életmódja, drága szokásai, Angliában drágán nevelkedő fia,
mindez örökké csávában tartotta Segelfoss urát. Nem tudta megérteni,
hogy hová kerül a pénz, a kegyetlen sors szinte kiszívta kezéből. Ha
fokozatosan nem lett volna egyre nagyobb filozófussá, talán el se tudta
volna viselni. Itt van például a templom orgonája, szabad-e annak
megvételét tovább halasztania? Elég szégyen, hogy még mindig nem vették
meg. Holmengraa úrnak igazán még eszébe juthatna, hogy megelőzi őt, de
szép dolog is lenne! Ez a templom az alapjától a csúcsáig Holmsen
templom volt, szabad-e hát megengedni, hogy egy vadidegen ember
ajándékozza neki az orgonát?
De akármint volt is, a hadnagynak nem volt módjában megszerezni azt a
kis hangszert. Mibe is került csak? Néhány százasba, azt tudta,
háromszázba, vagy talán még többe. Erről többször is beszélt
Adelheiddal.
Ami az orgonát illeti, amelyet maga egyszer kívánt, már megtettem az
első lépést, mondta és ez igaz is volt. A méreteket kérik, nincsenek
megfelelő méretek, kórust kellene hozzá építeni, csakhogy kórus számára
kevés a hely az épületben. Ki kellene bővíteni a templomot.
Nem, semmiesetre sem! felelte Adelheid. Kérem, mondjon le arról az
orgonáról, vannak fontosabb dolgok is.
Valami határozott dologra gondol?
Nem. Willatzra gondolok és újra csak Willatzra.
Willatz nagy és derék gyerek, megérdemli a maga gondosságát. E
pillanatban jól megy a sora, a legjobb iskolában van és méltó jövő vár
reá.
Isten tudja! mondta Adelheid.
Mit mond?
Nem tudom, nem túldrága-e az az iskola?
Nagyon drága. De hát ő az egyetlen gyerekünk.
Ó, az asszony nem volt mindenkép értelmetlen, nem voltak rögeszméi,
melyeknek áldoznia kellett, bizonyosan megértette, hogy az ura szűkiben
van az anyagi eszközöknek. A kedves Willatznak mégis inkább
Németországba kellett volna mennie. Most minduntalan akad valami,
egyszer ez, egyszer az, amiben a pajtásai kitünnek; sőt a lordok fiainak
egész háztartásuk, külön udvarmesterük és cselédségük volt! A legutóbbi
szünidőben Willatz részt vett egy költséges franciaországi
társas-utazáson, hogy a nyelvet megtanulhassa és ebben az évben
megismétlik az utazást.
Azt írja, hogy új ruhákra van szüksége, nem tudom… maga szükségesnek
tartja? Én nem hiszem. Legalább ne vegye meg azt a terriert, amelyről
legutóbb írt.
Magának bizonyosan ez alkalommal is igaza van, Adelheid. És ha előre
tudom a kívánságát, akkor másképpen cselekedtem volna. De most már késő.
Már elküldtem neki a pénzt.
Akkor már nem lehet változtatni rajta.
Hiszen nem nagy dolog… Most jut eszembe, nem írt Willatz valami késről?
Hogy egy kést, amelyet Gottfrednek ajándékozott, talán valamelyik másik
gyerek elvett tőle?
Igen, Julius; engem kért meg arra, hogy vizsgáljam meg az ügyet és én
holnapra terveztem. Maga igazán ne…
Úgyis arra lovagolok és különben is ismerem a kunyhót, majd elintézem.
Ma vasárnap van és ilyenkor odahaza vannak a fiúk.
A hadnagy a kis Gottfredék kunyhójához lovagol, lovagló ostorával
megkopogtatja az ablakot és kihivatja a gyereket.
A fiam egy kést ajándékozott neked, egy zsebkést, megőrizted?
Igen, feleli Gottfred zavartan. Nem, helyesbíti az után; alig tud a
lábán állni és segítségért könyörgő szemekkel néz hátra a kunyhóba.
Elvette valaki tőled?
Igen, feleli Gottfred.
A gyerek anyja gyorsan rendbeszedte magát és kijön.
Úgy történt a dolog, magyarázza, az öregem elzárva tartotta a kést, de
aztán egyszer ősszel… szerencsétlen nap volt, délután…
Julius vette el? kérdi a hadnagy röviden és velősen.
Igen, feleli Gottfred.
A hadnagy megfordítja a lovát és biccent:
Visszakapod a késedet!
Ezzel a hadnagy Lars Manuelsen kunyhója felé vágtat.
Vasárnap van ma, a Lars fiú, a szeminarista, szintén odahaza van, az
ajtóban áll és köszön.
Hívd ki Juliust.
Lars engedelmeskedik és kihozza az öccsét. A fiatalabbik sápadt és
soványarcú.
Nálad van a Gottfred kése, add ide nekem.
Julius nem tagad semmit, de valamit akart mondani védekezésül, a hadnagy
azonban türelmetlen mozdulatot tesz, mintha le akarna szállni, mire
Julius villámgyorsan a szobában terem.
Lars keserves helyzetben áll ott, amíg az öccse megint kijön és átadja a
kést.
Letörtél egy pengét, mondja a hadnagy.
Nem, az már úgy volt azelőtt is, feleli Julius, tessék elhinni.
Ha még egyszer hozzányúlsz valamihez, amit a fiam másnak ajándékozott,
akkor ebből kapsz kóstolót! mondja a hadnagy és ostorát megsuhintja a
levegőben.
Julius elszalad, be a szobába, gyorsan, akár a villám; az ajtó nyitva
marad mögötte.
Ekkor a hadnagy hallja, amint Lars Manuelsen, az apa, odabent felmordul.
Aha, Lars Manuelsen kezdett nagy legény lenni, a malomban szolgált és
sokat keresett, függönyök voltak az ablakán, volt egy fia, aki elvégezte
a szemináriumot, Daverdana lánya sem volt közönséges leány, sőt már a
legjobb úton haladt afelé, hogy a segéd-kikötőmester kedvese legyen.
Lars Manuelsen morog és azt kérdi:
Mi történt, megütött, Julius?
A hadnagy már el akart lovagolni, de visszatartja lovát és azt mondja
Larsnak:
Hívd ki az apádat!
Lars megint engedelmeskedik.
Az öreg kijön vörös ingujjban, az anyag boltos Per üzletéből való,
bizony Larsból nagy legény lett.
Mit járatod a szád? kérdi a hadnagy.