Az ablakot kinyitják éjszakára… és meg is bolondítják, ostobaság
negyvenezer szóra megtanítani, ezer is elég.
Azt hiszem, igaza van.
Hannoverbe nem szívesen mennék, de őhozzá igen. Mindennap megbántam,
amióta a gyerek távol van. Haza egyáltalán nem kívánkozom…
Ó, ha tél nem volna… kezdte a férfi.
Akkor megengedné, hogy elutazzam?
A legnagyobb örömmel. Illetőleg ne értsen félre, azt akarom ezzel
mondani, hogy magától értetődően, ha maga úgy kívánja…
Köszönöm, Willatz. Akkor utazom. Nagyon örülök.
Ó, most akár az ujja köré csavarhatta feleségét a hadnagy, a karjába
kaphatta volna, hogy kivigye a szobából, be a másikba, az asszony csak
belekapaszkodott volna, nem törődve azzal, ha az ura bele is üti az
ajtófélfába. A férfi talán kitörő érzéseket várt és lesben állt.
No, én csak itt állok és tartóztatom magát abban, hogy a többi levelét
elolvashassa, mondta a hadnagy, aztán meghajolt, hogy kimenjen.
Willatz!
Csak ki akarok menni, hogy rendbe hozzam a kocsit. Talán azonnal utazik?
Igen, köszönöm. De Willatz… mondta az asszony és közvetlenül eléje
lépett; most alázatos volt és lehajtotta a fejét. Amikor megint
felvetette a szemét és az ura arcába nézett, megértette, hogy milyen
hiábavaló minden és hogy már késő. Ebben a makacs, kemény koponyában
szilárd volt az elhatározás. Nem, semmi! mondta.
Most aztán az ura látott hozzá. Végre az ő kezében volt mindaz a
hatalom, amellyel éveken át az asszony rendelkezett. Most aztán ő látott
hozzá:
Nincs is semmi, Adelheid, semmi afféle többet.
Vajjon nem használta-e ki túlkorán a diadalát? Jobban kellett volna
ismerni Adelheidot, az asszony nem borult le előtte, és nem verte fejét
a földbe. Ellenkezőleg. Rögtön kiegyenesedett és a legnagyobb
önuralommal így szólt:
Afféle? Én csak egy bundáról akartam megkérdezni, egy kis bundáról
Willatz számára. Hogy szabad-e megvennem?
Szünet.
Persze, felelte a hadnagy, és köszönöm, hogy eszembe juttatta. Ha
Angliában az a divat, hogy a gyerekek is bundában járnak…
Nem, talán nem. Nem tudom. Különben mindegy.
Nincs kifogásom ellene. Érdeklődjék. Mindenesetre becsületére válik az
anyai gondosságának.
Úgy látszott, mintha az asszony szemében az egész utazás egyre
közömbösebbé vált volna. A csomagolás, a kocsizás, minden, talán csak
azért ötlött az eszébe, hogy az urát szelidebb kedvre hangolja és
alkalmat adjon neki arra, hogy ingadozó, szeszélyes természete iránt
valamivel elnézőbb legyen. Nem lehetetlen, hogy az utolsó pillanatban
még az egész angliai utazásról is, amely ilyen hirtelen jött létre,
lemondott volna, ha nincs ott Holmengraa, aki bátorságot és kedvet
öntött belé. Holmengraa így szólt az asztalnál:
Nekem is utaznom kell. Már várnak a gyerekeim.
De önnek sokkal hosszabb az útja, ugy-e?
Mexikóig. Föl a Cordillerákba.
Ó, ha elkísérhetne Angliáig.
Azt nagy tisztességnek tartanám.
Az asszony meg a hadnagy ránéznek.
Jól értettem? Mikor utazhatik? kérdi az asszony.
Amikor parancsolja, nagyságos asszonyom, feleli Holmengraa meghajolva.
No de ilyet!… kiáltja az asszony meglepetten. Azonnal utazhatik?
Akár egy-két óra múlva is.
Milyen pompás találkozása a véletlennek.
Mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy a szolgálatára lehessek,
asszonyom.
A hadnagy megkérdi: És magukra hagyhatja az embereit?
Ezt előbb-utóbb úgy se lehet elkerülni. És különben is itt maradnak a
felügyelőim.
De ha jól értettem, a gyerekei tavaszig nem jöhetnek ide?
Nem is akarom őket tavaszig idehozni. De sok az elintézni és elrendezni
valóm Mexikóban. No nem olyan túlsok persze, de azért akad egy és más,
minden fölös időmre szükségem van, néhány üzemet kell eladnom, néhány
üzemet meg egy kis földet. Nem nagy dolog az egész, de jó időbe telik,
amíg mindent rendbe hozok.
Hát, ha nem kerül nagy áldozatába, hogy elkísér Angliáig, én nagyon
hálás lennék, mondja az asszony őszintén.
A hadnagy bólint és beleegyezik:
De nem fogja az utazását elsietni a feleségem kedvéért?
Egyáltalán nem.
Máskülönben csak hónapok mulva utazott volna?
Eredetileg az volt a szándékom. De azt írják a gyerekeim, hogy már
várnak rám.
Úgy látszik, Adelheid, mondta a hadnagy, hogy kitünő dolog lesz, ha
ilyen tapasztalt, hozzáértő utitársa van, mint Holmengraa úr. Igy aztán
nem lesz semmi baj.
Nem, nem lesz semmi baj.
*
Míg Adelheid asszony oda volt, a hadnagy – úgy látszik – egyáltalában
nem nélkülözte. Ellenkezőleg, kívül-belül frissebbnek, no meg
tevékenyebbnek tetszett, mint azelőtt. Érdemes elnézni! mondta Salvesen
kisasszony, a házvezetőnő. Most lóháton meg gyalog lehetett látni,
mindenfelé, járt a béreseknél, dolga akadt a szomszédoknál, személyesen
adott utasításokat, hogy milyen tűzifát döntsenek ki az idén az erdőben;
ezt már évek óta nem cselekedte meg; sőt már a tanyán is rendbehozatott
tavaszra minden földmívelő szerszámot. Mit akart azzal, hogy felgombolt
egyenruhában járt, hüvelykujját a mellényzsebébe dugta és maga elé
dudorászott? Talán ő maga is csodálkozott egy kicsit az aktivitásán,
talán valami nyomás alól szabadult fel? Nemcsak a szolvens arckifejezése
tette, már azóta, hogy pénzt érzett a zsebében, most egyébként is
szabadabban viselkedett; kevésbé hajlottan járt és nem töprengett
folyton az út pora fölött.
Este pedig nem feküdt a díványon, mint egy basa és nem oltatott
Daverdanával apróbb izgalmakat a szívébe a túlsó fal mellől nem… se
tenger, se hullámverés. Az is csak tévedés volt, mikor egy este a
feljárónál a vöröshajú lánnyal találkozott. A lány a falnál állt, a
hadnagy köpenye pedig ott lógott és az úr azt hitte, hogy a lány a
köpeny. Mi? Te vagy az, gyermek? Nagyon sötét van itt… Aztán felment a
szobájába és remegő kézzel felhajtott egy pohár üdítő vizet. Miután
néhányszor körülsétálta a szobát, hozzáfogott örökös patienceához.
De jóval újév után, amikor már hazatért a felesége, talán visszaesett a
régi töprengő, nyomott hangulatba? Szó sincs róla. Ha egyszer
belekezdett a dudorászásba, most már nem tudott egykönnyen leszokni
róla. Még néhány hónapig folytatta, mintha nem esnék nehezére, sőt az
asszony visszaérkezése után még többet dudolt. Ez az ember mindent
alaposan csinált. Talán a tanyai embereket akarta ezzel megtéveszteni?
Maga dudorászik? mondta Adelheid asszony.
Sajnálom, hogy meghallotta, felelte ő. Rossz szokás. Majd igyekszem
leküzdeni.
Ugyan miért?
Azért, mert helyesebb, ha maga énekel, hiszen maga tud, én meg jobban
teszem, ha hallgatok.
Nem is énekel rosszúl.
Olyan kizárólag csak a magam használatára dudolok, hogy valósággal
megrémültem, amiért maga meghallotta.
Jó, ha valaki dalol itt a házban.
Amióta Willatz elutazott, felelte a hadnagy, maga volt az egyetlen,
Adelheid. De maga hallgat.
Igen. Mit szóljak?
Rövid szünet után az asszony megint elkezdte:
Az úton sok érdekes házaspárt láttam. Különös házaspárokat.
Úgy?
Igen. Furcsa volt.
Kíváncsivá tesz.
Csakugyan? Házastársak voltak. Egyik nap összemosolyogtak és intettek
egymásnak, olyan teljes volt köztük az összhang, csókolóztak,
beszélgettek és jóéjszakát kívántak egymásnak.
És másnap?
Másnap is úgy tettek.
Csodálatos. Miféle házastársak voltak azok?
Valamennyi ilyen volt.
Szünet.
A hadnagy annyira meglepődött, hogy úgy érezte, mintha megint a lova
oldalán lógna.
Adelheid asszony folytatta:
Nekem ez tünt fel útközben. Ezerszer köszönöm magának, Willatz, amért
módott adott arra, hogy ezt láthassam.
A hadnagy meghajolt és azt mondta:
És aztán?
Semmi, felelte az asszony. Házastársak voltak, szerették egymást és
boldogok voltak.
Hm. Ha jól értem, Adelheid, akkor nekem kellene ezektől a házastársaktól
tanulnom?
Úgy gondoltam, hogy magának, meg nekem; mind a ketten tanulhatnánk tőlük
valamit. Nem tudom.
Bocsásson meg, amiért egy pillanatra elfoglalom ezt a kis széket, mondta
a hadnagy és leült. Nem mintha leszámolást akarnék rendezni, de komolyan
kívánatosnak tartaná, hogy egy kicsit másként legyünk egymással?
Ezt nem ma kívántam először, hát nem emlékszik? De mindig
visszautasítottak.
Az nem volt helyes.
Nem, szomorúbb dolog nem is lehetett volna, mondta az asszony könnyes
szemmel. Persze, hogy az bántott engem. De hát bele kell nyugodnom.
Erre a legszívesebben felpattant volna a makacs ember, mert ferdén
mosolygott és a koponyája, mintha vasat izzadt volna. Csak arra kérte a
feleségét, hogy emlékezzék egy kicsit:
Visszautasították magát?
No de ilyet!… Hát nem úgy volt? Nem utasítottak vissza kétszer is? Nem
maga mondta, hogy soha többet?
Szünet.
Hm. Nem mintha vallatni akarnám… de talán én zártam be éveken át az
ajtómat?
Úristen, nem, azt én tettem. De nem kértem-e mindig, hogy ne vegye rossz
néven? És maga mindig mondta is, hogy nem, de hát mégse bocsátott meg.
Most aztán nem tudom, mihez tartsam magam.
A hadnagy, láthatólag, komoly zavarban volt, előrehajolt és nagy
szemeket meresztett a feleségére. Úgy látszott, mintha egyetlen szót sem
értene. Vajjon ostobaság, vagy ravaszság beszél-e így az asszonyból,
talán el akarja venni az eszét?
Elismerem, hogy akkoriban túlzásba vittem a dolgokat, folytatta az
asszony. Nem kellett volna olyan hosszú ideig büntetnem. Ó, ezt csak
most látom be és már megbántam.
Először is: nem érti félre a helyzetet, amikor engem büntetni akar?
Miért akart büntetni?
Látom, hogy maga… tehát ne lett volna jogom magát büntetni? A magam
hatáskörében?
Van külön hatásköre?
Szavakon nyargal… És most az asszony hosszú beszédbe fog, amelyet talán
éveken át újra meg újra kigondolt, de, amely most goromba lett, mert
felizgatta magát. Ó, furcsán erős és kíméletlen szavak voltak, amelyek
nem vallottak rá különben: Hogyan jött maga… hogyan jött énhozzám?
Jöhetett, ezt nem lehetett magától megtagadni. Igy kezdődött. Nem
várta-e a szoba és nem vártam-e én, mikor ott ültem és kinéztem a
tengerre, amikor magamba hallgatóztam, és volt egy kis székem a maga
számára… Hogy volt valami a székeken… az igazán csak egy párszor történt
meg, hogy valamit a székekre tettem és maga nem tudott leülni. És akkor
nem raktam le mindjárt a székekről? Nem? Nem ugrottam-e föl mindjárt és
nem ürítettem le a székeket? De akkor maga már elhidegült, az órájára
nézett és meghajolt, hogy kimenjen. Ezzel aztán én is hideg zuhanyt
kaptam és nem tartottam vissza; talán csak nem akarta, hogy kolduljak?
Aztán kiment; és így jött el a következő alkalom. Maga bizonyosan
elvárta, hogy én egész idő alatt egyébre se gondoljak, csak arra, hogy
ezúttal a szolgálatára álljak, bocsásson meg, de ezt akkor előbb ki
kellett volna érdemelnie. De maga éppen úgy jött, mint azelőtt, mindig
ugyanúgy, mint azelőtt. Megint alkalmatlanul jövök? mondta; azonban
teljesen kizárt dolognak tartotta ezt. Bosszús lett, amikor kiderült,
hogy csakugyan alkalmatlan időben jött. Talán éppen foglalkoztam
valamivel. Esetleg épp a könyvecskémbe írtam. Vagy egyik nyári éjszakán
éppen festhettem. Akkor a világon másra ne gondoltam volna, mint arra,
hogy a maga számára mindent rendben tartsak? Miért? Én az ilyen
viselkedéshez igazán nem voltam hozzászokva. Előkelő házból jöttem és
nem arra neveltek, hogy valakinek a rendelkezésére álljak. Különben mit
szólt volna maga, ha én hol későn, hol korán, felmentem volna magához és
megzavartam volna az örökös könyvei között? Igy volt ez. Látom, hogy
csak ül itt és mosolyog, tehát amit mondtam, az a maga szemében csupa
értelmetlenség. Pedig így volt.
Nem fogok mosolyogni.
Nem fog mosolyogni? Akkor más valamit csinál, csak hogy engem
megszégyenítsen. Teljesen mindegy. Ó, szent Isten, nekünk nem kellett
volna… úgy értem, hogy bizonyosan nem volt helyes, hogy idejöttem!
Szünet.
Hallgat? Bizonyosan ez is jelent valamit.
Azt kívánja, hogy beszéljek?
Nem, nem, ne beszéljen. Az megint csak szóvita lenne. Nem, de azt
gondoltam, hogy mondhatna valamit, egy pár szót, ami megnyugtatna. Hát
nincs semmi vígasztalás a maga fejében? Nem tudom, mért kellett nekünk
örökké viszálykodni? Útközben csak elégedett házaspárokkal találkoztam.
És most felajánlottam az egyezséget és kezet nyujtottam magának, ezt se
ismerheti el? Azt szeretném, ha egy kicsit természetesebb viszony lenne
köztünk, már kétszer kértem magát, sírtam…
Lehet, hogy a hadnagy valami okos dolgot látott meg az asszony
magyarázatában, de lehet az is, hogy belefáradt a vitába, mert csak így
felelt:
Későn van, Adelheid.
Igen, ezt maga elhatározta egy bizonyos napon. Én nem tudtam, hogy maga
akkor utoljára jött. Megmondhatta volna, hogy most van utoljára. Miért
nem figyelmeztetett, akkor megjavultam volna, meggondoltam volna magam
és bocsánatot kértem volna magától. De nem, maga csak hallgatott,
magában bizonyosan azt mondta, hogy most utoljára volt, de nekem nem
mondta meg. Ó, ez nem volt helyes, nem, nem, nem volt helyes!