Igen. Már lefeküdtem, felelte az asszony.
*
Reggel a hadnagy ismét kilovagolt. Coldevinék látogatásai alatt abba
kellett hagyni a lovaglásait és most jól esett megint nyeregben ülni és
onnan nézni végig a tengeren és szárazföldön. No Ráró, eleget pihentél,
bizsereghet a véred!
A hadnagy lefelé üget a főúton, pompásan megy, apró tánclépésben.
Hallja, amint nem messze tőle azt kiáltják: vigyázat! A hadnagy tovább
lovagol, nem olyan ember, aki megáll útközben, egyáltalában, ki merhet
utána kiáltani!
Hirtelen hatalmas csattanás hallatszik.
A következő pillanat csupa katasztrófa, a ló megbokrosodik,
felágaskodik, félreszökken, kibillenti lovasát az egyensúlyából, a
hadnagy lógva marad az egyik oldalon, a ló az út felé vágtat, a föld
dübörög a patái alatt, egyre messzebbre jut, házak és tanyák előtt
száguld el, már látni se lehet, lovasa mindjobban az oldalára fordul, a
nyereg lecsúszik, még csak néhány pillanat… és akkor!
Drága pillanat ez. A lovas egyik lába a ló hátán van, a másik a hasa
alatt, olyan mereven lóg, mint valami rúd, száguldás közben egészen a ló
oldalára kerül… Aztán felcsap a kezével a ló nyaka felé, a sörényéhez,
az acélos marok felnyúl a levegőbe és megkapaszkodik. Ugyanebben a
pillanatban a nyereg egészen a ló alá csúszik és Ráró megbénul, a
következő ugrás már sántítás, amely botlással végződik.
De még ez se elég! A ló felveti a szügyét, újra leesik, föltápászkodik,
megint elesik, prüszköl, reszkető nyakát a levegőbe hányja. A hadnagynak
végül sikerül kiszabadítania eltemetett lábát és előrenyúlhat az állat
fejéig, aztán lecsatolja a nyerget és talpraállítja a lovát.
Hazafelé megint nyeregben ült és szokás szerint lépésben üget.
Találkozik emberekkel, akik feléje rohannak, a saját legénye, Martin,
idegen munkások és munkavezetők, valamennyien, maga Holmengraa is, és
önmagában keresi a hibát: ezek a robbanások, ez a borzasztó robbantás!
Igazán nem történt semmi baja? És a lónak?
A hadnagy látja, amint felesége lesiet a kastély irányából, elébe akar
lovagolni, hogy megrövidítse az útját, ezért nem áll meg az aggódó
emberek mellett, hanem csak kurtán felel nekik.
Megbokrosodott a lova? Hogyan… Leesett? kérdi az asszony lihegve.
Megütötte magát?
Nem estem le, feleli az ura.
Igazán nem? Hogyan történt? Hátha szerencsétlenség történt volna? És nem
ütötte meg magát?
Nem ütöttem meg magam, feleli a férfi.
Ó, hallotta az asszony hangján, hogy nyílván örül, amiért az ura életben
van, de bizonyosan arra gondol, hogy nem lovagolt elég óvatosan, nem
ügetett eléggé lépésben, úgy amint szokta!
És a ló? kérdezte az asszony. Azt hallom megijedt a robbantástól. Nem
értem, nem fogta elég erősen a kantárt? Hiszen a robbanás egyszerű
dolog.
Persze, egyszerű dolog.
Úgy-e, a robbantás az semmi? Csak persze jól meg kell ülni a lovat. Maga
pedig régi lovas.
Á propos, mondja a hadnagy, mintha egészen más dolog jutna az eszébe,
mint amiről beszélnek, maga most vigyázzon egyideig, ne lovagoljon a
robbantó helyek közelében, gyakran megismétlődnek a csattanások. A
dinamitrobbantást értem.
Én nem félek a robbantásoktól, feleli az asszony. Még csak az kellene!
Megveregette a hadnagy lovát és annak mondta: Milyen buta vagy! Mi
lenne, ha háborúban volnál és nem tudnád elviselni a dörrenéseket!
Megmondom azt is, mondja a hadnagy, hogy mához egy hétre Willatz meg én
Angliába utazunk. Gondoskodjék róla, hogy addig rendben legyen a gyerek
holmija.
Nem volt oka arra, hogy nagy hűhót csináljon Adelheiddel, nem volt rá
szükség, meg nem is kívánta.
Este beült a szobájába és patience-ot rakott, mint valami öreg hölgy.
Daverdana már nem olvasott fel neki többé, tehát ezt pótolnia kellett
valamivel, patience-szal, valami kézijátékkal, ártatlan női
foglalatossággal. Reggel megint kilovagolt, várt egy vagy két durranást,
de csönd fogadta, hallotta, hogy a kőművesek énekelnek lent az új
rakodópart kövein, az volt az egész zaj. Ez pedig nem volt ínyére és
mikor ez néhány napon át így folytatódott, változatosságra vágyott.
Hiszen durrogattak egész nap, de mikor a hadnagy kilovagolt, egyszerre
minden elcsendesedett. Valaki biztosan őrt állt. És a legfurcsább az
volt, hogy már akkor kezdődött a csönd, amikor ő parancsot adott a
nyergelésre, nem pedig akkor, amikor már lefelé lovagolt a dombon. Hogy
lehessen ezt megérteni?
Egy délelőtt nyitott ablakában áll és látja, amint az aknamunkások
fúrnak odalent. Látja, amint egyre mélyebbre fúrnak, egyre hosszabb
fúrókat alkalmaznak, végül teljesen elkészülnek. Szándékosan rakosgatott
odahaza, hogy éppen ezt a nagy robbanást hallja közelről, most aztán
parancsot ad, hogy nyergeljék meg a lovát. Eközben a munka továbbfolyik,
a lyukat bővítik és ezalatt az emberek folyton a kastély felé figyelnek,
végül egyikük a karjával int a többinek. Nyilván telegráfnak kell lennie
itt valahol, a hadnagy kihajol az ablakon és végigkutatja a házat. Mi
az? Adelheid egyik ablakában egy kendő, fehér zsebkendő lóg. A napon
lóg, talán szárítás végett, a szél csöndben lengeti.
A hadnagy kimegy, alaposan megvizsgálja a nyerget, a kantárt, a
nyeregszíjat egy lyukkal szorosabbra csatolja, aztán felül a lóra.
Útközben még egyszer felnéz a zsebkendőre, az még mindig ott lóg.
Adelheid talán megállapodott Holmengraaval abban, hogy az ura, Willatz
Holmsen lóra ülhessen és kíméljék meg a robbanások zajától. Talán mert
fél attól, ami esetleg gyorsabb, mint lépésben való lovaglás?
A hadnagy lefelé lovagol az úton, észreveszi, hogy minden készen van a
robbantásra, de az emberek most egyszerre mással foglalatoskodnak.
Egyenesen hozzájuk üget és kiadja a parancsot:
Tűz!
Ó, a hadnagy úrral egyáltalán nem lehet packázni! A munkások közelednek
az aknához, odasiet a munkavezető és megkérdi:
Robbantsanak?
Igen.
Azt gondoltuk, hogy… a ló nem tűri a durranást.
Majd hozzászokik.
Mereven és makacsul ül a hadnagy a nyeregben és tudja, hogy ez ostoba
módja annak, hogy az ember hozzászoktassa a lovát a lövés zajához; de
mégis ott marad.
Vigyázat! kiáltják a mukások.
Igen, de a hadnagy úrnak semmiesetre se szabad itt maradnia, mondja a
munkavezető.
Hiszen maga is itt van.
Az más, én el tudok szaladni.
Talán mi is tudunk, feleli a hadnagy mosolyogva.
Meggyujtják a kanócot és a munkások védelembe helyezkednek.
A ló a füst felé szimatol és nyugtalankodik. Sejti, hogy történni fog
valami, a hadnagy az ostorral csillapítgatja és beszél hozzá. Ennyi néző
előtt talán nyugodtabbnak igyekszik látszani, mint amilyen valósággal,
csak annyit lehet észrevenni, hogy sarkantyúját a ló hasának szorítja,
mintha ez meg tudná menteni. Aztán újra meg újra símogatja és beszél
hozzá.
De még nem fejezte be, mikor felcsattan a robbanás. A következő pillanat
olyan volt, mint az élmények villáma: a ló felpattant a földről,
félrevetette magát és hatalmas ugrásokkal rohant tova a köves talajon.
Ez alkalommal azonban a lovas úgy ült rajta, mintha sohasem akarna
lekerülni róla. Hiába fickándozott az állat, most már jobban ment,
keményen száguldott az út felé, de szabályszerűen, fékezetten; mikor a
nagy út sarkához értek, magától lassította járását, egyre jobban és
teljes épségben jutottak fel az útra. Aztán elvágtatott jobbra a falu
felé és eltűnt a porfelhőben.
*
Vasárnap van.
A kis Willatz végigjárja a parasztházakat és elbúcsuzik pajtásaitól,
ezalatt persze learat minden tiszteletet és nagyrabecsülést, hiszen
Angolországba megy, ki a nagyvilágba és nem tér többé vissza. Szegény
Gottfred bizonyosan nem tartozott a mindennapi társaságához, de róla se
feledkezik meg, két apróságot ad neki, aminek a szegény Gottfred évek
multával majd hasznát veheti: egy kakast, amin sípolni lehet, aztán meg
Adelheid nagyságos asszony egyik fésüjét, melynek hiányzik néhány foga.
Aztán Lars Manuelsenék házába megy. Kereken járó lovat visz Juliusnak,
meg egy dobozt tele különböző ritkasággal. Julius belenéz a dobozba és
így szól:
A kakas nincs itt?
Gottfred kapta a kakast.
Ő kapta? Akkor biztosan ő kapta a festékesdobozt is?
Nem, azt a papának adtam. Ő kérte el tőlem.
Miket kérdezel te? mondja Julius anyja. És még csak meg se köszönöd,
amit kaptál! Mondtam már sokszor és most is mondom, az vagy, ami voltál:
ostoba.
Julius megköszöni az ajándékot, Willatz pedig szégyenli magát, hogy
olyan csekély ajándékok.
Erre Julius anyja levesz a tetőgerendáról egy levelet és arra kéri
Willatzot, hogy olvassa fel, tőle jött, Larstól, aki a szemináriumban
van. Az öreg Lars Manuelsen ott fekszik az ágyon és alszik, hiszen
vasárnap van, de a felesége őt is felébreszti, mert most végre
meghallja, hogy mit ír a fia.
Kedves szüleim! kezdi Willatz.
Mikor írta? kérdi Lars.
Willatz elolvassa a dátumot.
No. Akkor egy hónapig volt úton.
Most már egy egész hete fekszik fent a gerendán, mondja az asszony.
A levél a Tromsöbe való útról szól, meg a városról, aztán az ottani
életről, a házakról, a kikötőben levő hajókról, az uccákon nyüzsgő
sokezer emberről, hosszú levél volt, olvasható iskolai írással. Ami az
ennivalót illeti, mindennap kap enni, csak kevés a vasajkenyér, mert a
többi szeminarista mindig elveszi tőle, ez pedig bűn; de ő, „a fiatok“
bízik az Úrban.
No, csak én lennék ott! jegyzi meg Lars az ágyból.
Mit tennél akkor? kérdi az asszony.
Nem hallod, hogy agyonéheztetik?
Aztán a levél a tanulásról szól, hogy rettentő sok könyv van, minden
fajtájú, meg hogy a tanterem nagyobb, mint az itthoni templom, azonkívül
pedig van egy ház, ahol csak ugrálnak, meg játszanak a test gyakorlása
kedvéért. Egyébként minden jól megy, „fiatoknak“ szilárd a hite, amit
senkise vehet el tőle. Végül szívélyesen üdvözöl mindenkit odahaza,
különösen pedig Daverdanát, aki a hadnagyéknál szolgál.
Mikor Willatz hazafelé indul, Julius kikíséri, ennek a kettőnek sok a
beszélnivalója egymással, de Willatz szomorú, nyomott hangulatban van.
Aztán írj nekem, mondja Julius.
Igen, csakhogy nem tudod elolvasni.
Dehogy nem, ha nyomtatott betűkkel írod.
Willatz megígéri ezt.
Igen, de aztán igazán tedd meg.
Milyen rongyos labda fekszik ott? kérdi Willatz.
Labda? Persze, az amit mi vesztettünk el. Megint mentem és megkerestem,
de addigra elrohadt. Nézd csak meg, milyen rohadt volt.
10.
Igy múlik el az ősz.
Holmengraa alaposan megdolgoztatja az embereit és tető alá hozza a
házát, most már csak az asztalosok, meg a mázolók dolgoznak a nagy
épületben. Ugyancsak elkészült a rakodópart lent a tengernél és most
hatalmas raktárépületet akarnak berendezni, még mindig fúrnak,
robbantanak; mindennap egy gránittömb esik áldozatul.
De nehéz a sok munkásnak elegendő élelmiszert szerezni és egy napon,
mikor a hadnagy már visszatért Angliából, Holmengraa felkeresi és
udvariasan, barátságosan megkérdezi, nincs-e kifogása az ellen, ha egy
kereskedő szatócsüzletet nyit odalent a tengernél. Neki nagyon a szívén
fekszik az, hogy egy ilyen szatócsüzlet kerüljön ide, ötven munkása
hetenként hosszú utat kénytelen megtenni ennivalóért, dohányért, kávéért
és ruhaféléért; ezzel sok idő megy veszendőbe és néhánya legtöbbször
részegen kerül vissza az ilyen utakról.
A hadnagy szívesebben látta volna, ha ez a sok idegen végleg itthagyja
Segefoss-t, de Holmengraanak olyan sajátságos ellenállhatatlan modora
volt, amellyel mindent el tudott érni és a hadnagy már szinte megszokta,
hogy minden kívánságára igent kell mondania.
Ha már most, felelte, az ön építkezése befejeződött, és a munkásai
elutaztak, akkor miből él meg az a kereskedő?
Bizonyosan úgy lesz, mondta Holmengraa, hogy akkor kevesebb árura lesz
szükség, erre gondoltam is. Viszont én még hosszú ideig akarok itt
építeni, ugyanezzel a munkáslétszámmal.
Hát most mit akar építeni?
Malomüzemet, mint már említettem a hadnagy úrnak.
És aztán?
Utat a malomhoz.
Tehát ez az első. Azonkívül?
Azonkívül sok emberre lesz szükségem üzemeim megindításához és
folytatásához. Azok pedig családos emberek lesznek és végül többen
maradnak itt, mintsem hittük volna.
Utóvégre még várost alapít itt, mondja a hadnagy.
Igaz, hogy meglehetős nyugtalanságot okoztam az ön birtokán, de várost
mégse hozok a nyakára. Egyébként nem vette még észre hadnagy úr, hogy ez
a hely milyen alkalmas nagy forgalomra és tevékenységre? Tiszta part, jó
kikötő, nagy fák az erdőben, folyó, vízesés, sűrű lakosságú környék,
szántóföldek, rétek, óriási legelők…
Mindezt a nagyapámnak kellett volna hallania, az nagyon vállalkozó kedvű
ember volt. Ami pedig a boltot illeti, hol állítaná fel azt?
A tengernél, az én kis telkemen.
A hadnagy felpillant:
Éntőlem kérdezi, hogy építhet-e a saját telkén?
Holmengraa udvariasan meghajol és így felel:
Őszintén szólva, nem mertem csakúgy egyszerűen… Azonkívül pedig nem
tudtam, nincs-e önnek kifogása a tervem ellen, mert ha van, akkor az
bizonyosan olyan alapos kifogás, hogy el kellene ejtenem a tervet.
Nincs kifogásom ellene.
Köszönöm.
És… most jut eszembe… hiszen ön nagy raktárt akar építeni odalent, így
szüksége lehet arra a helyre, a boltot tehát felállíthatja mellette, az
én telkemen. Hiszen úgy sincs más odalent, csak kavics.
Hálás vagyok, amiért így intézte el a dolgot, hadnagy úr. Évi járulékot
ajánlanánk fel a telekért. Különben is nagyon előrelátó ötlet, hogy
házakat építtet a birtoka peremén…
Tetszik önnek itt? Javult-e az egészsége?
Ezer köszönet. Ez a nyár valóságos áldás volt nekem.