Nem utazom Hannoverbe.
Szünet.
Nem, nem, felelte a férfi.
Az asszony feléje fordul és így szól:
Ahá! Most már kezdem érteni!
Mit? A hadnagyot bosszantja a felesége gúnyos viselkedése; hát nem úgy
állt most előtte, mint a megtestesült előzékenység? Ki akarta oktatni az
értelmetlensége miatt, de jól tudta, hogy ez teljesen kárbaveszett dolog
lenne, és ezért hallgatott.
Gazda nélkül csinálta a számadást, mondta az asszony. Milyen alattomos
és ravasz dolog ez magától.
Miket beszél!
Igen, ezt gondolom.
Most már alattomos, meg ravasz vagyok? Ha maga örökké felsorolja a
hibáimat, azzal még nem leszek jobb. A hibáim… ó, már egészen megszűnt
az érdeklődésem irántuk.
És meg kell mondanom, feleli az asszony, hogy valamikor réges-régen nem
is hittem volna ezt magáról.
Ezt kár volt mondania, legalább is nem volt okos dolog. Nem látja, hogy
ezzel árnyékot vet a saját ítélőképességére?
Ugyan, ostobaság, akkor gyerek voltam.
Gyerek? Jól emlékszik?
Gyerek voltam.
No most már teljes erővel dúlt a háború és az asszonynak esze ágában sem
volt kímélni őt, hanem erősen ágyúzott, sőt jókedvvel folytatta a
tüzelést. Magasan a homlokára húzta szemöldökét és oldalról sandított az
urára, félig lehúnyt szemmel… Ó milyen csípős kedvében volt most.
Azzal akart megnyugtatni, hogy felmenti azt a lányt a személye
kiszolgálása alól. De én mégis utazzam el. Köszönöm.
A hadnagy kétségkívül sok furcsaságot hallott a feleségétől, de ennél
kellemesebb, sőt nyíltan szólva örvendetesebb dolgot még alig. Azon
volt, hogy közeledik az asszonyhoz és mond neki valamit, biztosítja
valamiről, Isten tudja miről; de ezt Adelheid nem várta tőle és őt sem
várta meg.
Köszönöm! mondta és kiment.
No hiszen még kicsikarhatta volna azt, hogy szóbaálljon vele, azt
mondhatta volna neki: egyáltalában nem akartam megnyugtatni, nem is
képzeltem, hogy e tekintetben megnyugtatásra van szüksége. Egész nap
nyomon követte, de az asszony irgalmatlan volt, elkerülte, végül kiment
Holmengraa munkásaihoz és azokat nézte. Vacsoránál sem mondhatott neki
semmit, mert ott volt Holmengraa, amikor pedig az asszony visszavonult
éjszakára, már késő volt. Bizony jobban kellett volna sietnie.
Este kiment a hadnagy. Az asszony ablaka szokás szerint nyitva volt,
hallotta felesége lépteit odabenn és hirtelen sugallatra felszólt: