A pappal?… Azt már elmondta.
Pap? Nem, lehetetlen.
Valami papról mesélt nekem.
Lehetséges, hogy pap lett volna. Én meséltem magának valamit? Nem
emlékszem.
A papról, meg a három fiáról.
Nem, azt a históriát nem én mondtam el. Talán a vőlegényétől hallotta,
ha jól sejtem, valami rémes történet lehet. Három fiú, tehát három
fattyú?
Nem, az Istenért konzul úr, ne nevettessen meg ilyesmivel! jajgat
Salvesen kisasszony.
Ó, maguk nők hogy játszanak velünk férfiakkal! mondja a konzul.
Találkoztam egy emberrel a hajón, akinek szintén volt erről mit mesélni.
Neki volt a legszenvedőbb, a legbánatosabb arca, amit valaha láttam, ó,
képzelheti, hogy milyen volt. Asszony tette tönkre. Hogy hogyan? Nos,
aszongya, folyton hazudott nekem, azt mondta, hogy én vagyok az
egyetlen. Végül aztán kiderült, hogy én csak egy másiknak az utódja
vagyok, aszongya. Én, Fredrik Coldevin, olyan kíméletesen feleltem,
amenyire csak tudtam: akkor sokat kellett szenvedni, úgy-e? Ó igen,
aszongya, rettentően szenvedtem. Csak az vigasztalt, aszongya, hogy egy
harmadiknak az elődje vagyok. No de ilyet, mondom én, Fredrik Coldevin,
hát az a nő szerelmi korcsma volt? Korcsma? aszongya és gondolkozik. A
lebúj szót alkalmaznám inkább, aszongya. Valamennyien szerettük és
valamennyiünknek szállást adott.
Ezzel a konzul indulni készült.
Jó, hogy már megy, mondja Salvesen kisasszony, különben nem tudnám, hogy
mit csináljak. Hahaha, igazán rémes, mondta.
Nono.
Igen, nyíltan kimondom. Az embernek mindig félnie kell, ha maga valamit
el akar mondani, konzul úr.
Hát a vőlegénye?
A vőlegényem?
Gondoljon a háromgyerekes papra.
Hahaha, töbet már igazán nem beszélek magával.
Isten vele Salvesen kisasszony.
Isten vele. A viszontlátásra jövő évben!
*
Az élet egyhangú és unalmas Segelfossban? Most már nem. Az már régen
volt. Holmengraa mindent megváltoztatott. Mind ez a sok ember, a lovak,
a kőművesek éneke, a robbanások zaja, a hajósok dala… mindez zavarón és
kellemetlenül hatott a holmseni birtokra. Hát a városokban – gondolta
bizonyára a hadnagy a maga vigasztalására, nem lehet-e az ember előkelő
nagy lárma közepette is? Ime, az ő emberei és lovai nyüzsögnek most a
földeken, szénakaszálás van és aratás. Azelőtt büszke sereg volt ez,
Martin béres vezetésével, most úgy szólván teljesen eltűnnek az idegenek
hatalmas tömegében.
De ez is valami?
Coldevinék elutazását követő napon a hadnagy találkozik Daverdanával és
ezt mondja neki:
Befejezzük a felolvasó estéket. Többet nem olvasunk.
Daverdanának elsápad az arca, megijed és dadogni kezd:
Tegnap este se feledkeztem meg róla; de a nagyságos asszony elküldött a
cipőkért.
Megelégedés szélesedik a hadnagy arcára, mikor így felel:
Én küldettelek. Egyelőre nem olvasunk többet.
Mikor a hadnagy továbbindult, Daverdana így szól:
Elmenjek?
Nem, feleli a férfi. Elmenni? Ügyes lány vagy, a kisasszony hasznodat
veheti.
A hadnagy jó szavának nagy értéke volt, Daverdana elpirul örömében és
belenyugszik a parancsba.
A hadnagy továbbmegy. Most aránylag minden elviselhető volt neki, sok
pénze volt, egész kis vagyont küldött Trondhjembe kamatozni, most
szabadabban mozoghatott s a gyűrűt nem húzta olyan gyakran a balkezére,
mint azelőtt. Most már elutazhatik Adelheid a szülőföldjére, mire vár
még?
Ó, tulajdonképpen nem is látta olyan szívesen, hogy Adelheid elutazik,
mindig kevésbé szeretetreméltóan és büszkébben jött meg hazulról, Isten
tudja mért; a hadnagy különben maga rég megszakított minden
összeköttetést feleségének családjával. Adelheidnek részben megvolt a
mentsége. Nem tábornok-e az ő apja, akit a sors ezredesi rangban
állított meg csak az által, hogy nem volt többé Hannover? És nem annak
az ezredesnek a lánya-e, aki őt elevenen eltemette Norvégiában, itt
északon, ahol halott minden?
Azt gondoltam, mondja a hadnagy a feleségének… Willatz csak kószál
idehaza, már kezd udvariatlan szavakat felszedni és káromkodni, remélem
belátja, hogy el kell küldenünk valahova?
Szeretném tudni, hogy ezeket az új szavakat nem Daverdanától, vagy az
öccsétől tanulja-e? feleli az asszony. Igazán nem tudom.
Daverdanától? mondja a hadnagy ismét elégedetten. Á propos, a
házvezetőnő szabadon rendelkezhetik Daverdanával.
Ne szolgálja ki magát többé?
Nem. Hozzányúlt az ábécéhez.
Micsoda ábécéhez?
A gyerekéhez. Talán már nem emlékszik rá, de eltettem még Willatz
kicsikorából, ott lóg a szobámban és gyakran nézegetem. Nagy,
keménypapírra ragasztott ábécé, ahhoz nyúlt hozzá.
Először apró mosoly húzódott az asszony arcára és a hadnagy is vele
mosolygott, annyira elégedett volt.
Furcsa bogaram, mondta, ha Willatz elutazik, majd kérek emlékül néhány
apróságot. Arra gondoltam, hogy ha maga most Hannoverbe készül, akkor
magával vihetné a fiút.
Hát hova küldi Willatzot?
Maga túlságosan német ugyan… feleli próbálkozva a hadnagy, de… nem
gondolja, hogy Anglia lenne talán a legjobb? Harrow, ahol Fredriknek
vannak összeköttetései, persze Angliában.
Én pedig Hannoverbe utazzam?
Sajnos, kerülővel, Harrow-n át. De ha szép az idő, akkor ez az út csak
jól eshetik magának, kellemes felfrissülést jelenthet. Magával kell
vinnie cselédeit is.
Hirtelen mintha felébredt volna az asszonyban a gyanu, fel és alá
járkált a szobában, majd megállt az ablaknál és kinézett. Végül
mosolygott, de ez nem volt igazi mosoly.
Mit gondol?
Jól van, felelte az asszony.
Azonban, úgy látszik, mégse tetszik a dolog.
Feltételenül el kell utaznia Willatznak?
Egész idő alatt a parasztok kunyhói közt csatangol, amikor pedig
hazajön, örökösen zongorázik.
Hát nem szánhatná rá magát, hogy házitanítót fogadjon mellé?