Ismét kénytelen vagyok megadni a teljes tiszteletet annak a Tobias
Holmengraa nevű furcsa embernek, mondja a konzul. Kifizette.
Kifizette?
Most aztán Fredrik Coldevin kerekedett fölül! Kigombolja a kabátját és
nagy bankjegycsomót, hatalmas összeget vesz ki a zsebéből.
Ez a telekért, mondja. Ez meg a folyómenti telekért, mondja, összesen
nyolcezer tallér. Azért akart Holmengraa úr ilyen sokat adni, mert onnan
nagyszerű kilátás nyílik, azt mondja. Számold meg. Én különben már
megszámoltam, rendben van. Tyűh, mennyire megkönnyebbültek a zsebeim,
hogy ezt kihalásztam belőlük!
Mennyire nyeregben ült most Fredrik Coldevin!
De a hadnaggyal semmit se lehetett csinálni, le volt főzve, csak mozgott
a szája, anélkül, hogy mondani tudott volna valamit. És ennek a furcsa
embernek hirtelen kómikus mozdulattal kellett enyhíteni feszültségén,
karját a háta mögé dugta és a gyűrűjét áthúzta a jobbkezére. Most már
egy hete a balkezén hordta.
Igaz is, mondta és kiegyenesedett, te egész éjjel virrasztottál. Menj
most lefeküdni.
9.
Holmengraa nagy személyzettel dolgozik, van munkavezetője az ácsoknál,
külön egy a kőműveseknél, lovakat bérel, ahol csak tud, jól fizet, de
nem napszámba, hanem fuvaronként. Kiderül, hogy a régi templom pompás
fagerendákból épült.
Nagy sürgés-forgás támadt a környéken, ami jó is volt, meg rossz is.
Segelfoss valóságos vásár lett, mindenütt nyugtalanság, a magaslatokon
robbantottak és sok ember, nagy forgalom volt az utakon. Vitorlások
kötöttek ki, sok építőfával, élelmiszerrel, kályhákkal, kárpitokkal,
bútorokkal, zsákokkal és ládákkal, nagy ládákkal; svédek jöttek és
munkára ajánlkoztak.
Holmengraa a kastélyban lakott. Ez természetes, mondta a hadnagy. Újabb
nagy szívesség, mondta Holmengraa. A munkavezetők is a kastélyban
laktak, mindegyiknek volt egy kis kamrája a cselédházban. A környező
házak és kunyhók lakói meggazdagodtak a munkások elszállásolásából, akik
két shillinget fizettek egy éjszakára.
Ameddig Coldevinék Segelfossban voltak, egyetlen nap se mult el anélkül,
hogy az öreg úr, meg a felesége ne sétáltak volna el kelet felé… Kelet
felé, segelfossi határban, erdőkön, szántóföldeken és réteken. Nagy
területek vannak Segelfossban, mondja az aggastyán mindennap és a
felesége sohase tudja betéve megtanulni, hanem mindennap így felel:
Igen, úgy látszik, nem is tudtam, hogy ilyen nagyok.
Holmengraa egyébként őszinte és figyelmes ember volt. Mikor Fredrik
konzul elmondta neki, hogy az öregek bánkódnak a telek eladása miatt,
igyekezett kiengesztelni őket, arra törekedett, hogy jó benyomást
keltsen bennünk, fölkelt, mikor bejöttek a szobába és állva maradt
addig, amíg le nem ültek, nem tolakodott, hanem mindig kivárta a legjobb
alkalmat, amikor megszólíthatta őket. Egyik nap leült melléjük és
beszélt nekik egyetmást a családjáról, arról, hogy a felesége meghalt
Mexikóban, továbbá, hogy tavaszig vár, aztán idehozza a gyermekeit is,
akikért ő maga akar elmenni. Többször is bocsánatot kért azért a
zűrzavarért, amit Segelfossban okozott, remélte, hogy nemsokára véget ér
a munka rosszabbik része, sok ember dolgozik. Aztán majd újra élvezhetik
Segelfossban a nyugalmat és békességet, mondta végül.
A magunk részéről, feleli az öreg Coldvin, nem olyan veszedelmes a
dolog, hiszen hamarosan elutazunk, de ki kell jelentenem, teszi hozzá
mosolyogva, hogy nem irígylem azokat, akiknek itt kell maradniok.
A felesége igyekszik enyhíteni a szavain:
És ön mindezt ilyen rövid idő alatt mozgásba hozta! Rengeteg munkás jött
ide és sok hajórakományra való nyersanyag. Minden elképzelhető portéka.
Ezer okom van arra, hogy köszönetet mondjak a hadnagy úrnak és neje
őnagyságának, felelte Holmengraa. Hetekkel ezelőtt már ígéretet tettek
és ezzel alkalmat adtak, hogy mindent előkészíthessek.
Hál Istennek, akkor az üzlet nem egészen Fredrik bűne! gondolták
bizonyosan az öregek; megkönnyebbültek, mintha nagy gondtól szabadultak
volna és az öreg Coldvin megkérdezte:
A második emeleti ablakainkból látjuk, hogy ön lebontatta a régi
templomot. Talán megvette? Ne értsen félre… teszi hozzá zavartan.
Nem értem félre, igen megvettem a templomot, feleli Holmengraa úr. Úgy
látszik, nagyszerű építőfa van benne, nehezebb a közönséges
fagerendánál. Az a szándékom, hogy házat építek belőle.
Coldevin emlékezik a régi templomra vonatkozó mesékre, hiszen azt az ő
korában építették, akkoriban nagy fatörzsek voltak északon; olyan
nagyok, hogy mindegyiket csak két ember tudta átölelni! különben Isten
őrizz, itt Segelfossban még ma is hatalmas fatörzsek vannak.
Kétségtelenül.
Szörnyű nagyok, talán mérföldnyi területeken is. Nem hiszed, hogy
mérföldnyi területeken, Charlotte?
És a legpompásabb cserjés; a kis Willatz valamikor gazdag ember lesz.
Mit is akartam mondani. Holmengraa úr: ablakainkból azt látjuk, hogy
lent a tengernél is dolgoznak, talán azok is az ön munkásai?
Igen, vakolnak. Rakodópartot építenek le a parti fövényig.
Persze, hogy a vitorlások kiköthessenek.
Igen, meg a nagyobb járművek, hajók és teherszállító bárkák. Úgy
terveztem, hogy nagyobbszabású malmot építettek. Attól füg minden, hogy
győzöm-e.
No, aztán bérbe őrölne? Csakhogy az embereknek maguknak is van
kézimalmuk és azon őrölnek. Nekünk is van malmunk, működik, sőt többet
is őrölhetnék, mint most.
De Coldevin úr máshonnan hozatja a rozst, úgy-e?
Igen, Bergenből. Vitorlásokon hozatom. Aztán megőröljük a rozst, de a
finom lisztet készen vesszük. A mi malmunk nem tud finoman őrölni.
Én inkább az itteni rozsföldekről hozatnám a rozst.
Nem, mi nem tettük. A szüleim se tették. És a te szüleid, Charlotte?
Mi hajón kaptuk a rozst. A finom lisztet, daralisztet, meg a buzalisztet
is hajón.
No látja! mondja az öreg Coldevin és bólint.
Lehet, hogy az a jobb.
No, nem igaz? És ha ön most lisztet őröl, mit csináljanak az emberek a
kézimalmaikkal? Akkor tönkremennek a kézimalmok.
Csakhogy nincs mindenkinek kézimalma. Lisztre pedig mégis csak szükségük
van.
Akkor mi őrölünk nekik. Akinek nincs kézimalma, az nálunk őröltet,
nálunk, akiknek van. Igy teszünk mi. Igy cselekdtek apáink is.
Úgy gondoltam, hogy én a rozst már otthon a rozsföldeken veszem meg,
akkor nem kell másodkézbe kerülnie Bergenben és nem kell, hogy
megdráguljon.
Hát nem mindegy az? Akár közvetlenül veszi a rozsföldekről, akár pedig a
bergeniek szállítják önnek, nem ugyanannyiba kerül?
Én konkurálni akarok velük. Olcsóbban adom, Szükség esetén olcsóbb árat
ajánlok a bergenieknél.
No. Hja úgy, mondta Coldevin.
A bergeni szállítás is pénzbe kerül és ettől a költségtől mentesülnek az
emberek, ha itt szerzik be a lisztet.
Hiszen azt úgy se kell megfizetniük. Mi szállítjuk az őrölni valót a
magunk hajóin.
Hát nincs mindenkinek hajója?
Nem. De mi, akiknek van, magunkkal visszük a többiek portékáját is. Igy
teszünk mi és így cselekedtek apáink is.
Igen, bocsánat, mondja Holmengraa nevetve, hiszen így önöknek kerül
sokba a hazaszállítás.
No, csak minden olyan olcsó volna! feleli Coldevin. Talán ballaszttal
vigyem haza a hajókat? Halat vittek Bergenbe, de haza is kell jönniük,
hát akkor inkább ballasztot hozzanak magukkal áru helyett? Nem,
bocsásson meg, a vitorlások igazán nem jöhetnek haza ballaszttal.
Coldevinné csak ül és nézi az urát. Érdekes látvány volt az öregasszony
szeméből kiragyogó csodálat, a babona. Sem ő, sem az ura nem látta, azt,
hogy az élelmiszernek a földesúr hajóján való hazaszállítása a haldokló
korszakhoz tartozott.
*
Aztán hazautaznak Coldevinék.
Előbb azonban, a hadnagy tanácskozott konzul barátjával Willatz
iskoláztatásáról. Embernevelő iskolát, mondta a hadnagy. Tudást persze,
de főképen nevelést, olvasást, művelt viselkedést, szóval egy Holmsennek
való iskolát! Mi a véleménye Fredriknek Angliáról? Helyes, Harrowban van
olyan iskola, felelte a konzul, ismerte összeköttetései révén, Xavier
Moore szemmeltarthatná Willatzot. A konzul rögtön írt Xavier Moorenak és
előkészítette a dologra.
Fredrik Coldevin arról se feledkezett meg, hogy elutazása előtt még
utólszor el ne tréfálkozzék Salvesen kisasszonnyal, a házvezetőnővel.
No, de mennyire megijesztett, konzul úr, hát maga itt áll? mondja a
kisasszony az éléskamra ablakán át.
Csak itt álltam és magát néztem egy kicsit. Merem mondani, hogy ezt
egyetlenegy férfi sem állhatta volna meg.
Haha, már megint kezdi!
El kell utaznom, elérkezett az utolsó óra. Azért jöttem, hogy véget
vessek a dolognak.
Haha.
Ne nevessen. Lekicsinyli az érzéseimet, pedig nem érdemlik meg. De most
már nincs több mondanivalóm. Hogy maga néhány évvel ezelőtt eljegyezte
magát… azóta végem van. Most már el akarom intézni a dolgot, csak előbb
hadd kérjek magától tanácsot a mód tekintatébe. A kloroformot jónak
találja?
Nem, azt hiszem maga bolond konzul úr! Hahaha, annyira megnevettet, hogy
azt se tudom, fiú vagyok-e, vagy lány, mondja Salvesen kisasszony és
igazgat magán.
Ha ilyen pillanatban nevet, az két dolgot jelenthet: vagy egyszerűen
szívből nevet, ami lealacsonyítaná, vagy pedig azért nevet, hogy ne
sírjon.
Igen, mondja Salvesen kisasszony, azért nevetek, hogy ne sírjak.
Köszönöm! kiáltja a konzul. Ezt reméltem is, mikor megmondtam, hogy
véget akarok vetni a dolognak. Nem a legjobb befejezés, nem is a
legcsodálatosabb, de a körülményekhez képest a leghasznosabb. Tehát
ebben a percben mégis megmozdul magában valami, köszönöm a szívének, a
keserűségem enyhült, most már leülhetek és élvezhetem emlékeimet.
Ó szegényke, milyen jövő vár magára!
Az a reménységem, hogy a túlvilágon valamivel jobb dolgom lesz.
Haha! mondja a kisasszony akaratlanul nevetve. Ne mondjon ilyen tréfás
dolgokat.
Ha majd ezen a világon ezerhárom ágyam közül a legutolsóban fekszem,
magára fogok gondolni. Kételkedik-e abban, hogy sohase felejtem el?
Nem én.
És maga mivel viszonozza ezt?
Beülök ide az éléskamrába és jajgatni fogok egész éjszaka… Vagy talán
nappal fog megtörténni?
Éjszaka, valamelyik fekete éjszakán.
Kellemetlen, mert akkor csak nem ébreszthetek fel senkit.
Asszony, asszony, haldokló lélekkel tréfálkozol! Salvesen kisasszony
nyújtson kezet nekem.
Istenem, nem tudom… várjon csak!
A kisasszony alaposan megtörli a kezét.
Köszönöm. És Isten vele, Salvesen kisasszony, éljen boldogul. Ez a
kívánságom.
Isten vele, konzul úr, köszönöm az idén tett szívességeit.
A konzul elindul, de hamarosan visszafordul.