Mindnyájan a hadnagyra néztek, akinek kemény arcvonásain csodálkozás
némi jele suhant át, lehajtotta a fejét és gondolkozott.
Majd megegyeznénk benne, mondta az asszony.
A hadnagy mosolyogva jegyezte meg:
A feleségem kivételt tesz önnel Holmengraa úr, egyébként mindig ellenére
van az, ha valamit el akarok adni Segelfossból.
Igen, az erdőből. Az más dolog, vetette közbe az asszony. Ezt mondja az
apám is.
Ó, ez az éneklő és zongorázó hölgy nem hiába volt német háziasszony,
volt józan esze és el tudott igazodni a dolgokon.
És különben maga az egyedüli, aki nem sajnálja, hogy az apja… hogy annak
idején tanyákat, meg erdőket adtak el ebből a birtokból, fűzte hozzá.
Kissé túlfeszítette a húrt.
Nem sajnálom azt az eladást! felelte a hadnagy.
Szünet. Az asszony igazít a kis Willatz haján és becézgeti a gyereket.
Csakhogy én nem erdőre gondoltam, mondta Holmengraa riadtan rázva a
fejét. Eszem ágában sem volt. De egy telket valahol, ahol ön akarja, egy
kis beépíthető helyet fent a patak mentén…
Nem is hangzott olyan rosszul. Itt van egy beteg ember, akinek a
kívánsága érthető, talán pénzre is van remény ebből az üzletből, ami
semmi esetre se jön alkalmatlan időben. Miért is van most itt az
asszony? Miért nem ment már ki? Talán azt hiszi, hogy azért ad el
telket, mert rákényszerült?
Magától értetődik, hogy nem hiúsíthatom meg a kisérletét, hogy
visszanyerje az egészségét, mondta a hadnagy. Ha ez a szándéka…
Meg kell mondanom, hogy akkor jutott eszembe, mikor odafönn jártam a
patak partján, mondta Holmengraa. A fenyőillat tiszta és erős volt,
szinte megkönnyebbült a lélegzetem. Érdemes volna megpróbálni, gondoltam
magamban. No meg aztán olyan csábító volt a kis szürke szigetről
elszármazott ember szemében az, hogy házacskája legyen Segelfossban,
fűzte hozzá és szerényen mosolygott.
A hadnagy minden szót és minden kifejezést megjegyzett magának. Meg is
kérdezte:
Mexikóban nincs fenyőerdő?
Holmengraa úr gondolkozás nélkül válaszolt:
Dehogy nincs. Csak nem ott, ahol én lakom.
Többet nem tárgyaltak erről. Miután Holmengraa úr megitta a kávéját és
még egy darabig üldögélt, elbúcsuzott, köszönetet mondva a szíves
vendéglátásért. Látogasson meg minket minél előbb! mondta az asszony.
A hadnagy megnyergeltette a lovát és elkísérte egy darabon, úgy is akart
egy kicsit lovagolni.
Most történt valami. A tengerparton levő embertömeg egészen mostanáig
türelmesen várt Tobias királyra; de abban a pillanatban, amikor végre
közeledett, először egy ember, aztán egyre több lopózott el, végül
valamennyien elszökdöstek, a mezőn felfelé és mindegyik hazament. Hiszen
ha az ember meggondolja, céltalan és értelmetlen dolog ez, az egész
hosszú várakozási időt így elpocsékolták! Hogyan történhetett ez? A jó
béresek és szolgák nem számítottak arra, hogy a hadnagy is vele jön; már
pedig az jött, szokás szerint lóháton, míg Tobias király gyalogolt, a
prémbundát pedig már előbb leküldte. Abban az időben Willatz Holmsen
hadnagy olyan ember volt, aki ellen nem igen mertek tenni, nem álltak az
útjába, nem tettek úgy, mintha misem történt volna, ha ő közeledett, a
született úr.
Arra feljebb, gondolom, a patak másik oldalán, mondta Holmengraa és
felfelé mutatott.
Tessék? Vagy úgy, a telket… Arra vonatkozólag majd megegyezünk, ha
rákerül a sor.
Köszönöm. Érdemes megpróbálni. Ami pedig az árat illeti, azt teljesen az
ön tetszésére bízom.
Még együtt haladtak egy darabon, azután Holmengraa lekanyarodott a
tengerhez. Megemelte a kalapját és hálásan megköszönte az együtt töltött
kellemes napot. Az urak elváltak.
De mikor a hadnagy továbblovagolt, ezt gondolta: hát ennyi az egész, ez
az egész mese? Mindössze is egy beteg ember, akinek telekre van
szüksége, hogy kunyhót, vagy házikót építsen, vagy valami hasonlót.
Általában véve azonban szerény ember, aki nem keltett visszataszító
benyomást. Az asztalnál pedig elég kellemesen viselkedett.
5.
A hadnagynak igaza volt, Marcilie leányzónak nem volt szüksége doktorra.
Csak a többiek fujták fel a rosszullétet valami nagy üggyé és fektették
őt ágyba. Másnap megint talpon volt, kitakarította az úr szobáit, részt
vett a mosogatásban, gyertyákat dugott a csillárokba és kandeláberekbe,
végig az egész házban kiporolta a szőnyegeket és kitisztította a
kályhákat. Marcilie alapos rendet csinált, az egész északi
épületszárnyban. Este pedig megint felment az úr lépcsőjén.
A hadnagy a diványon fekszik és dohányzik.
Marcilie meghajol, erre talán az úr maga tanította meg, szépen is
csinálta s ezért az úr feleletképen barátságosan bólint felé. Marcilie
tudja, hogy mit kell itt tennie, odamegy az úrhoz és megáll. Ezt is jól
csinálja. Egy fiatal leány mégis csak fiatal leány, ha csinál valamit,
kedvesen és ügyesen teszi. Ránéz az emberre és nem hiába néz, ennek a
pillantásnak megvan a hatása. A fiatal lány szempillantása mindig hat.
Marcilie elveszi a könyvet az asztalról. A keze olyan volt, hogy ujjai
hátra tudtak hajlani, de nagy volt és a mosástól duzzadt, a kezefején
nem látszottak az erek.
Talán ma nem érzed magad elég jól arra, hogy olvass, mondja a hadnagy és
feláll a lány előtt.
Dehogy nem, feleli Marcilie és elevenség van benne.
Megkeresi a helyét az egyik kétgyertyás kandeláber alatt és odaül. Aztán
elkezd olvasni és egy kicsit elpirul és akadozik kezdetben, de
lassanként mindjobban halad. A nehezebb szavaknál homlokát ráncolja és
izgatott, de ha valami hosszabb rész jól ment és könnyen volt olvasható,
az arca felderül és nyugodttá válik. Az úr megint hátradől és ilyenkor
talán azt képzeli, hogy hatalmas basa. Úgy fekszik, hogy figyelemmel
kisérheti a lány váltakozó arckifejezését, ami, úgy látszik,
szórakoztatja; Marcilie a szemöldökét ráncolja s néha ő is vele ráncolja
a magáét. Ezt a kis, minden második este megismétlődő olvasóórát nem
azért rendezte, hogy Marciliet olvasni tanítsa, hiszen egyszer se
javítja ki, bizonyosan feleslegesnek tartja; de észreveszi, hogy a lány
egyre jobban tud olvasni, talán egyedül is gyakorolja magát szabad
idejében. A hadnagy pusztán a saját szórakozására rendezi ezeket az
olvasóórákat. Mekkora basa, milyen egoista!
Talán már túlhaladta azt a kort, amikor saját magáért számíthat a nép
ragaszkodására; mivel azonban másképen nem kapja meg a házában és mégse
tudja nélkülözni, minden második este a szolgálatában álló cselédtől
vásárolja meg? Így kell ennek lennie. Az ember úgy segít magán, ahogy
tud.
A trausiak szokásai egyébként hasonlítottak a többi trákokéhoz, olvassa
Marcilie egy Herodotos-fordításban, kivéve az újszülött gyermekek és a
halottak tekintetében. Náluk ugyanis, ha gyermek születik, az ez
alkalomra összegyűlt rokonság felsorol minden szerencsétlenséget, ami
csak érheti az embert és síránkozik azon a szomorú sorson, mely a
gyerekre vár az életben. Ha ellenben valaki meghal, örömüknek adnak
kifejezést, mikor a földbe teszik és ujonganak, amiért olyan boldog és
megszabadult a sok bajtól.
Azt olvassa továbbá a lány, hogy a többi trák törzsnek az volt a
szokása, hogy eladja gyermekeit, azzal a feltétellel, hogy azoknak nem
szabad az országban maradniuk. Nem vigyáznak lányaikra, ellenben
szigorúan tartják a feleségüket, szemmel tartják őket és drágán
vásárolják meg a szüleiktől. Jeleket és rajzokat festetnek magukra és
ezt a nemesi származás bizonyítékának tekintik; akinek nincs ilyen jele,
azt alacsony származásúnak tartják. Az ő szemükben semmisem olyan szép,
mint a semmittevés, semmi sem olyan tiszteletreméltó, mint a
fegyverforgatás és az öldöklés, viszont semmisem annyira
megvetésreméltó, mint a földmívelés. Ezek a legfurcsább szokásaik…
Múlik az idő, Marcilie szorgalmasan olvas, a hadnagy pedig jól érzi
magát. Néha áttekint a szobán, nagy tükör lóg vele szemben a falon,
talán arrafelé kutat szeme, esetleg a lány tarkóját akarja látni, lehet,
hogy ez is élvezetet szerez a basának. Vagy pedig valami mást?
Észrevette volna talán, hogy ez az egész helyzet az olvasó lánnyal, meg
Herodotosszal nevetségessé teszi őt? Talán nem. Amit ő helyesnek ítél,
az nem nevetséges. Eszébe sem jut. Jól érzi magát, a szeme ide-oda
pillant, nyugodtan és barátságosan hunyorog.
Ebbe a szobába ő most összegyüjtött minden apróságot, amit a kis Willatz
már kinőtt, itt vannak a zöld szattyánbőrből való apró, első cipői,
rongybaba, kereplő, golyók, guriga, fenyőtobozok. Keménypapirra
nyomtatott ábécé lóg a falon, mint valami értékes festmény. Ha ez van a
szeme előtt és egy lány, aki felolvas neki, akkor az ő korában levő
ember meg lehet elégedve.
Vagy nem?
A basa feláll, Marcilie becsukja a könyvet, az úrnak talán tetszik a
változatosság. Marcilie a helyére teszi a könyvet, előkeres egy
ostáblát, helyesebben szólva dámatáblát bábokkal együtt. Ez való egy
Willatz Holmsennek! Aztán leülnek játszani.
De most Marcilie leányzó még elfogódottabbá válik. A hadnagy rendkívül
gyakorlott játékos és minden hosszas gondolkozás nélkül teszi meg
húzásait, ha pedig a leány lépésére vár, akkor csendben ül és őt nézi.
Néha esténként, ha a lány játék közben felpillantott, a szeme
találkozott a hadnagyéval. Ez is egy Willatz Holmsennek való!
Néhány játszmát játszanak és a hadnagy engedi, hogy a lány nyerjen.
Milyen igénytelen és furcsa lehet a hadnagy képzeletvilága, hogy
ilyesmivel tudja tölteni az időt! Ha azt a lépést teszed, akkor én
nyerek, mondja. A lány közelebb hajol és helyre akarja igazítani, kezük
érintkezik, lélegzetük összevegyül; végigjátsszák a partit, de a hadnagy
bizonyosan egy kicsit rosszul érzi magát, mert nyög. Néhány bábja
leesik, a lány lehajol érte… és most szinte feldől az asztal, olyan
hihetetlenül kemény a hadnagy arckifejezése.
Köszönöm, most már elég volt! mondja és felkel.
A lány összeszed és a helyére rak mindent, az ajtóhoz megy és meghajol.
Jól van, mondja a hadnagy. Hm. És ha Daverdana eljön holnap, mondd meg
neki, hogy mi a teendője.
Igen.
Hozd be ide magaddal, mutass meg neki mindent és oktasd ki.
Igen.
Ez minden.
Ez volt a legutolsó estéje Marcilievel.
De a lányok a konyhában sokszor mulattak ezeken a hadnagy szobájában
tartott olvasó-estéken.
Mi az ördögöt csinálnak odabenn? mondja a házvezetőnő. Nem furcsa dolog
ez?
Ó, a házvezetőnő is tele van furcsasággal és ha valami merészet mond,
akkor a szája elferdül az elfojtott nevetéstől. Nyugat-Norvégiából való
és már túl van a huszadik évén, a neve Kristine Salvesen kisasszony. De
az Isten óvja meg a kisasszonyt, ha a hadnagy egyszer meghallja a
merészségeit!
Azt hiszed, hogy csak úgy ülnek és egymást nézik? mondja.
Marcilie azt mondja, hogy felolvas egy könyvből, feleli az egyik
szobalány.
Olvas?
Ő legalább ezt mondja.
A házvezetőnőnek elferdül a szája, mikor azt mondja:
Olvasnak? persze együtt. De mit?
Hohohó! A lányok a hasukat fogják s kezüket a szájukra szorítják, úgy
nevetnek.
*
Napos nyári este van, a hadnagy megint kimegy a kertbe egy kicsit
körülnézni. Mivel pedig a „legnagyobb rend embere“, nemcsak saját
ablakaira néz fel, hanem a feleségeére is. Ez nyitva van, sőt hangok is
hallatszanak mögüle; a nagyságos asszony beszél valakivel. Mivel pedig a
hadnagy „a legnagyobb rend embere“, úgy vélekedik, hogy az asszony
valamivel halkabban is beszélhetne a doktorral.
De hiszen a lány már fölépült, mondja a nagyságos asszony.
A doktor pedig így felel:
Már fölépült? Akkor egy kicsit túloztam a veszedelmet asszonyom, csak
azért, hogy ma újra idejöhessek.
A hadnagy lemegy a kertbe. Van ott egy szökőkút, melyet még az apja
állíttatott oda, a víz felfelé szökken és úgy villog a napban, mint
valami hajlított acélpenge. A hadnagy végigtekint a nagy kerten, a
mezőkön, egészen a tengerig. A parton idegen csónak áll, legényekkel
együtt, bizonyosan a doktor csónakja. A fjord vize súlyosan, nyugodtan
csillog, csend van, mint vihar előtt; messze künn a hegyek fölött sötét
erdő ereszkedik, színe ibolyás, széles aranysávval. Olyan, mintha
aranytokból bontakozna ki.
A hadnagy odamegy a kertfalhoz, hangokat hall maga mögött, de nem fordul
meg. Mivel pedig a „legnagyobb rend embere“, bezárja a kaput és leveszi
a kulcsot.