Higyje el asszonyom, fáradságos napok voltak ezek. Közben mégis sikerült
ezt az ostobaságot enyhítenem, híre járt, hogy nem is vagyok olyan
bőkezű, hogy a tárcámban nincs több egy milliónál, amiért is mérsékelnem
kell magam, amíg a tulajdonképeni pénzkészletem megérkezik; az már úton
volt, ötven ládából állott és minden ládán négy lakat lógott. Röviden
szólva, a régi hazámban voltam, nem a munka és a szorgalom, hanem a mese
országában. Megint el tudtam igazodni a dolgok körül.
A hadnagy figyelmesen és udvariasan hallgatott, sőt az utóbbi percekben
gyakran rápillantott Holmengraa vastag nyakláncára is. Talán előbb nem
vette észre? Vagy kételkedni kezdett abban, hogy valódi arany-e?
Megfelelne-e előkelő természetének, ha most gyanakodni kezdene, sőt
talán még idegenkedést is érezne?
Egészségünkre… mondta és felkelt.
Az asszony jókedvében volt és kikísérte az urakat a kerti szobába.
Felszolgálta a kávét, régi drága ezüstnemű villogott az idegen felé és a
likőr is valódi volt. Az ablakból pedig ugyanaz a kilátás tárult
feléjük.
A kis Willatz kiabálni kezdett valamit arról, hogy mennyi ember áll
odakint a tengerparton, jőjjenek oda, nézzék meg.
A nagyságos asszony odalépett.
Mekkora embertömeg, mondta, mi lehet ott? És nem engedte magát
megfélemlíteni az ura válaszának hangjától: Holmengraa úr nyolcevezősét
bámulják! Az asszony érdekesnek találta ezt és nevetett: Úristen,
Holmengraa úr, a maga csónakját bámulják és magára várnak! Ott lesz ám
csak része nagy fogadtatásban!
Holmengraa mosolyogva és a fejét rázva ment az asszonyhoz és ő is
kitekintett. De nem szólt semmit az emberekről, sem a fogadtatásról,
hanem megint a kilátást csodálta meg, a patakot, mely fölülről csörgedez
és a tájat általában. A hadnagyhoz fordult és azt a vakmerő kívánságát
fejezte ki, hogy bár magáénak mondhatna valamit ebből a területből.
A hadnagynak nem volt kifogása az ellen, ha az asszony hallott valamit
Segelfoss nagyszerűségéről, de ő maga gondosan került minden határozott
nyilatkozatot.
Olyan pompásnak találja? kérdezte az asszony. Ó igen, ó igen.
Fent voltam a vízesésnél, mondta Halmengraa, gyönyörű vízesés, üdítő
séta volt. Úgy éreztem, mintha a betegségem elmult volna.
Akkor itt kellene laknia! kiáltott az asszony. Építsen házat és lakjék
itt! Meg fog gyógyulni.
Holmengraa így válaszolt: