Egy Willatz Holmsennek nem mondják azt, hogy hé. A hadnagy lassan
megfordul.
Bocsánat, hadnagy úr, itt voltam megnézni a beteget. A lányt. Mikor
pedig a hadnagy csak néz rá, leveszi a kalapját is és jó estét kíván. A
lány hamar meggyógyult, mondja.
Igen, már fel is kelt, egészséges, feleli a hadnagy.
Igen.
Igen.
Egymásra néznek. A hadnagy mosolyogni kezd.
Bocsánat, mondja a doktor, nem hajlandó kiereszteni? Miután pedig a
hadnagy semmi hajlandóságot nem mutat arra, hogy kinyissa a kaput, a
doktor félig tréfásan, félig rettegve kérdezi:
Vagy másszak át a falon?
Csak úgy, ha kellemes önnek, feleli a hadnagy.
Kellemes?
Mert ha nem, akkor én hajítom át.
A hadnagy féktelen volt, úgy szorongatta a nagy kapukulcsot, hogy a
csuklója belefehéredett. A doktor méregeti a falat alulról fölfelé és
vissza, utoljára tanácstalanul ránéz a hadnagyra, aztán gyorsan
nekikapaszkodik. Csendes este volt és valósággal kellemes idő arra, hogy
falat másszék az ember.
Mikor később a hadnagy lecsillapodva a házba megy, az asszonnyal
találkozik az ajtóban. Bizony, Adelheid, a felesége, az ajtóban várja.
Semmi kifogása se volt ez ellen, köszönt neki. Tessék, itt láthatja most
azt az embert, aki utolsót bólintott Marcilie felé! Barátságos fölény
látszott a hadnagyon.
De az asszony ezt félreértette és így szólt:
Vártam magára, de maga kint járt. Mindig csak kint járkál.
Az ember így válaszolt:
Nem szokott maga esténként engem megvárni, ez szokatlan dolog. Igazán
rám várt volna ilyen késő órában? Tessék, nem akar bemenni?
Bementek.
Azért vártam, hogy megkérdezzem, micsoda bolond doktort szerzett maga?
Doktort? Nem is ismerem. Járásorvos és a maga doktora immár tíz év óta.
Tíz év óta. De most már nem az.
Miért? Én nem is ismerem, de maga bizonyosan tudja, hogy kicsoda. Ole
Riis… Róla talán nincs is sok beszélni való, de a huga, Charlotte
Helene, aki egy Radványi nevű magyar mágnásnak a felesége lett, nem
mindennapi életet élt. Magának nem beszélt róla?
Maga csak úgy a levegőbe beszél.
Azt mondom, amit tudok. Ez a kis műveletlen és öntelt emberke igazán nem
foglalkoztat valami nagyon.
Mondom, hogy maga csak a levegőbe beszél, Willatz. Meg akartam kérni
valamire, de ha meggondolom…
Mi történt Adelheid asszonnyal? Izgatott, hirtelen átkarolja az urát és
ezt mondja:
Ó, miért ilyen maga? Bocsásson meg!
Legnagyobb csodálkozására az ura nem viszonozza már ezt a gyengédséget,
mereven áll és elfordítja a fejét.
Ekkor az asszony leejti a karját, megtántorodik és egy székbe
kapaszkodik.
Bizonyosan nem érti a dolgot, nem érti meg, hogy helyrehozhatatlan hibát
követett el, az ura türelme elfogyott és most már az akarata lépett
annak helyébe.
Az asszony csak a megalázást érezte.
Hát akkor miért jött be? kérdezte.
Mert hallani akartam, mit fog mondani, felelte a férfi. Pusztán azért.
Ó, most már ő jutott fölénybe és élt is vele. Ezt megérzi az asszony és
így válaszol:
Nincs több mondanivalóm.
Csak nem akarja ezt komolyan mondani?
Tudja mit akarok mondani? kérdi az asszony és kiegyenesedik. A doktor…
meg akartam kérni magát, mondja meg annak a parasztnak, hogy nincs többé
szükségünk rá. Most már tudja.
Hm! mondja a hadnagy.
De maga nem is törődik ezzel?
Nem tudok… felelte a hadnagy tűrhetetlen fölényességgel, nem ismerek
ennél kellemesebb megbizatást.
De a hangja felingerelte az asszonyt és így szólt:
Mindegy, maga úgyse fogja megtenni.
Saját magáról beszél?
Ismerem már magát, folytatja az asszony izgatottan. A legszívesebben
lépésben lovagol, hogy kímélje becses személyét. Ez a maga sajátsága. De
ahogy akarja. És jó éjszakát.
Mikor az ajtóhoz ért, az urának még akkor is volt annyi maliciózus
önuralma, hogy ezt mondja:
Maga a multkor ebéd közben arra célzott, hogy szívesen hazarándulna
gyermekkori otthonába. A magam részéről ennek nincs akadálya, legalább
is a pénz a rendelkezésére áll ma is, akár csak azelőtt.
Szünet.
Jól van, köszönöm.
Férjének ez az ajánlata zavarba hozta, úgy hogy lehajtott fejjel ment ki
a szobából, hosszú, sietős léptekkel, hogy egyedül lehessen, mielőtt
kitörne belőle a zokogás.
A hadnagy pedig megint a jobbkezére húzta fel a gyűrűt.
6.
A kis Willatz megnőtt, nyurga legényke lett, ügyesen énekel és
zongorázik, de szeszélyes és önfejű, most már nem használ neki a szép
szó, azt teszi, amit akar és kibujik a tanulás alól.
Az apja már sokat töprengett, vajjon olyan házitanítót fogadjon mellé,
amilyen náluk volt gyerekkorában, némi iskolai tudással rendelkező
nevelőt, egy senkit; ez a gondolat rémülettel töltötte el. Akkor egy
ilyen faluból idekerült tanító járkáljon Segelfoss termeiben, velük
egyék egy asztalnál és hallgassa a beszédjüket? Ha pedig nappal tanít,
akkor éjszaka virraszt és tanul, mert bizonyosan pap vagy ügyvéd akar
lenni. A hadnagy már ismerte ezt a fajtát és nem állhatta az ilyeneket;
más a gondolkozásuk, semmi se velükszületett, mindent az iskolában
sajátítottak el.
A hadnagy Angliára gondolt, az volt a fiának való ország, jó iskola,
drága ország. Csak módjában lenne odaküldeni a gyereket. Módjában? Hát
nem taníttatta már régen Lars Manuelsen nyurga fiát Tromsöben és ha az
ott volt, akkor a saját fia otthon kuksoljon? Különben pedig
elmaradhatna-e ennyire az öreg Coldevin mögött, aki Fredrik fiát
Saint-Cyrbe küldte iskolába?
A hadnagy csak töpreng és újra töpreng.
Ellenben a kis Willatznak eszeágában sincs töprengeni. Már egy
esztendeje állandóan együtt volt a szomszéd fiúval, Juliusszal, Lars
Manuelsen második fiával és ketten sok kellemes napot töltöttek együtt.
A kis Willatz a hátsó lépcsőn át még a szobájába is felvitte Juliust,
megmutatott neki mindenfélét, aztán együtt festettek vízfestékkel.
Szinte hihetetlen, hogy milyen furcsa és új volt Willatz számára Julius.
Rettentő nagy kezeivel és lábaival nagy tiszteletet is ébresztett benne
maga iránt. A nagy kezeket és lábakat persze hamar megismerték. Willatz
ágya előtt volt egy kis szőnyeg… Vigyázz, ne lépj a ruhára, mondja
Julius, Mire? Kérdezte Willatz csodálkozva. Mikor azonban Willatz
ismételten a szőnyegre lépett, Julius felemelte azt, lerázta egy kicsit,
aztán az ágyra terítette. Hát ezt mért csinálod? mondta Willatz. Hát
azért, mert nem szabad vele így bánnod és nem szabad rálépned, mondta
Julius.
A két pajtás alaposan bemaszatolta magát és mikor Willatz hidegvízzel
lemosta a kezét, meg az arcát, Julius ott állt mellette és sajnálkozva
nézte. Te nem akarsz mosakodni? kérdezte Willatz. Nem, mert most
sietnünk kell, – mondta Julius, jön a dagály.
Julius félt és megkérte Willatzot, hogy csendesen menjen le a lépcsőn,
hiszen, ha mással nem is találkoznak, beleütközhetnek Daverdanába, aki
pedig néhányszor már elpáholta öccsét odahaza. Julius szerint előbb
Willatznak kell lemennie és ha nincs semmi baj, akkor köhécseljen a
folyosón. Willatz lemegy. Julius visszafordul a szobába, elvesz egy
labdát a többi holmi közül, úgy véli, hogy odakint kitünő hasznát
vehetik a labdának. Egyszerre csak köhécsel Willatz, mire Julius
lesurran.
Aztán a tengerhez mentek és tengeri csillagot, kagylót, meg hinárt
találnak, kőházakat, istállókat építenek a parti fövényre és marhát
terelnek az istállóba; A különböző kagylók a pásztorok. A tehenek
festettek, némelyik foltos, némelyik pedig sávos s a festéket
összemorzsolt téglából meg nyálból készítik. Szent Isten, milyen buzgón
játszottak ezek, pedig már mindaketten nagy fiúk voltak.
Julius aztán megéhezett és haza akart menni. De vajjon éppen most
váljanak el, amikor a dolog a legérdekesebb kezd lenni? Willatz remegve
gondolt arra, hogy egészen megfeledkezett az otthoni ebédről; hogy is
jutott volna eszébe, mikor az éhségnek még csak a legcsekélyebb jelét
sem érezte, most pedig akármi lesz is, mindegy, hazakíséri Juliust.
Milyen megtisztelő látogatás! mondja a Julius anyja; próbálj leülni
Willatz, gyere enni, Julius. Hogy lehetséges ez?
Willatznál voltam, feleli Julius.
Ennél a Willatznál? Tán csak nem akarod azt mondani, hogy bent voltál
nála?
Hogy én nem voltam-e bent? Rajzoltunk, festettünk. Kérdezd csak meg őt
magát!
Nagyszerű! mondja az anyja és büszke, mint valami úrihölgy. Daverdana
lánya házicseléd Segelfossban és most már a fia is a házhoz tartozott.
Julius kés, villa nélkül is ügyesen bánik el a heringgel, krumplival,
négyszögletes tányérja fából van, mindez olyan furcsa. Willatz hirtelen
szörnyű éhséget érez.
Ugy látszik, nagyszerű heringjük meg krumplijuk van maguknak, mondja.
Bizony arra nem panaszkodhatunk; hiszen van belőle elég feleli az
asszony. No de csak lenne valamink, amivel megkínálhatnánk Willatzot!
Mit gondolsz, meg tudnál enni egy karéj vajaskenyeret? Ugyan, arra nem
is merek gondolni.
De igen, köszönöm, mondja Willatz. Mert már szédül az éhségtől.
Az asszony felken egy vastag karaj kenyeret, aztán egy üveg talpával
összetör egy kis kandiscukrot és ráhinti.
No most próbáld meg, vajjon meg tudod-e enni.
Willatz evett, Willatz még soha életében nem kapott ilyen jó
vajaskenyeret. Ez a köménymag a kenyérben és a kandiscukor a vajon eddig
ismeretlen csemege volt számára, majd megkéri édesanyját, hogy odahaza
is csináljon ilyent.
Aztán megint kimentek a gyerekek és érdekes dolog jutott eszükbe. Ez a
Julius nagyszerű legény, pompás pajtása Willatznak, nagyon ügyes volt és
előljárt az új ötletekben és felfedezésekben, azonkívül pedig durván
káromkodott és rendkívül sokat tudott. Felmásztak a téglakemence
tetejére és most le is kellett volna jutni. Hátrafelé akartak lemászni
és a lábukkal előre tapogatózni, de ez mindig meghiúsult, ahányszor
megpróbálták, végül is Willatz megunta a dolgot és leugrott. Sértetlenül
úszta meg az esetet és most nekigyürkőzött, hogy elkapja pajtását, ha az
is leugrik. De Julius nem mert lejönni. Már többször nekikezdett, de
mindannyiszor abbahagyta. Nem mintha nem merném, mondta Julius, de
kitörhetem a nyakam! Végül újra visszatért az első módszerhez, a
hátrafelé való lemászáshoz és mikor már lejutott egy darabon,
megkérdezte: sok van-e még? Nem, felelte Willatz, úgyszólván semmi. Csak
ereszd el magad. Aztán Julius jó sokáig lógott, de nem merte
elereszteni, hanem kezdett visszamászni a tetőre, majd abbahagyta ezt
is, minden reménytelen volt Julius számára, jajgatott és azt mondta,
hogy tovább már nem bír fogózkodni. Hát akkor ereszd el! kiáltotta
Willatz, Erre Julius behunyta a szemét és eleresztette magát.
No látod, nem is olyan veszedelmes! mondta Willatz. De Julius több
helyütt megütötte magát és mivel már megmenekült és veszedelem nem
fenyegette, elkeseredett és hatalmasat káromkodott. Nézd csak, mennyire
megütöttem magam, és megmutatta a foltjait, daganatait; mondhatom neked,
alapos magasság arra, hogy leugorjék róla az ember!
Hát ez mi? A labda kigurult Julius zsebéből és közöttük feküdt.
Neked is van ilyen labdád? kérdi Willatz.
Labda? Ennek már itt kellett feküdnie, feleli Julius, Azonban hirtelen
álláspontot változtat és bevallja; ő hozta el a labdát, hogy legyen
mivel játszaniuk.
Azután labdáznak, majd virágot szednek és úgy ugrálnak, mint a
bakkecske. A mező széles, az ég magas, a nevetésük, kiabálásuk olyan,
mint a sirályok rikoltása. Egyszerre csak eltünik a labda a fűben, a
kövek közt, hihetetlen módon eltünik. Igy hát nem tehetnek egyebet, mint
hogy lemondanak róla.
Most megjelenik Gottfred a hegyek között lévő szomszédos házak
egyikéből. Bizonyosan kíváncsi lett arra az előkelő társaságra, melybe
Julius került és most csendesen, szerényen közeledett, hogy ő is velük
tartson. Ott jön Gottfred! súgja Julius és felugrik: fussunk el!
Elszaladtak. Gottfred pedig annyira zavarba jött, hogy tépdesni kezdett
valamit a földön és nem ment közelebb, végül leült a földre és úgy
folytatta a tépdesést.
Miért kellett elszaladnunk? kérdi Willatz.
Azt megmondhatom neked, felelte Julius. Mert, ha van valaki, akivel nem
akarok játszani, hát akkor Gottfred az. Többet nem mondok.
Willatz nem értett meg semmit, de ezzel Gottfred csak érdekesebbé lett a
szemében.
Az anyja tojást lopott a madarak fészkéből.
Ez se tette Gottfredet kevésbé érdekessé Willatz számára. Az olyan
pajtásban, akinek ilyen anyja van, van valami titokzatos. Julius, hogy a
figyelmet elterelje Gottfredről, azt mondta:
Mit gondolsz azokról a bárányokról, melyek nem az anyjuk testéből
születtek?
Ez nagy rejtély Willatz szemében. Sohase ült még nagyobbra tátott
szájjal.
Aztán így szól Julius:
Igen, azok a juhok, amelyek nem szülnek bárányt… a bárány elrothad
bennük.
Ugy? mondja Willatz. Elrothad?
Igen, nekünk is volt egy juhunk, amellyel ez történt. No nézd csak azt a
Gottfredet, leült a földre. Mi az ördögnek ül ott az a kölyök?
De egyszerre csak máson akad meg a szeme, lovas közeledik fent az úton,
maga a hadnagy.
Ott jön az apád! súgja. Aztán egy pillanatig se gondolkozik, hanem
elszalad.
Willatz egyszerre egyedül találja magát, még Gottfred is észrevette a
hadnagyot, feltápászkodott és már messze jár a réten. Willatznak nincs
más választása, elébe megy apjának.
Hát te itt vagy? mondja az apja és megállítja lovát.
Elmulasztottad az ebédet. Kivel voltál együtt?
Juliusszal.
Milyen Juliusszal?
Juliusszal. Nem tudom. Abból a házból való, mondja Willatz és arrafelé
mutat az ujjával.
Menj haza és kérj bocsánatot édesanyádtól, mondja az apja és tovább
üget.
7.
Egy héttel később eljön Coldevin a feleségével, és a fiával. Uriemberek,
akiket Segelfossban is jó fogadtatásban részesítenek. A fiatal Coldevin
akkortájt negyvenes éveit taposta, kereskedéssel foglalkozott egyik
nyugati városban, házasember volt és francia alkonzul. Sok jót beszéltek
Fredrik Coldevinról. Szeretetreméltó, elegáns ember volt, haját
elválasztotta tarkóján és gyűrűket viselt. Tavaly különösen nagy
szerencse érte. Zátonyra futott francia hajót vontattak be városába és
ő, azonkívül, hogy megvette a rakományt, amin sokat keresett, híressé
lett az estélyei révén, amiket a franciák tiszteletére rendezett. Volt
ott álarcosbál, kékbarlang, tűzijáték; a pincérlányok rövid kötényben
jártak és a város zenekara játszott az ablakok alatt. Mikor a tisztek
ünnepe után megtartották a legénységét is, a konzul nem tett
különbséget, sőt volt az emberek között egy algiri néger is, aki
résztvett mindenben.
Fredrik Coldevin szívesen beszélt az elmult évről, igazán aranyidő volt
az, és az idegenek is pompás emberek voltak. Akkor fizetődött csak ki
igazán, hogy Saint Cyrben járt iskolába.
Most jut eszembe az a furcsa dolog, mondja Fredrik Coldevin, hogy az
egyik pincérlány néhány nappal később feleségül ment egy
asztaloslegényhez.
Mi a furcsa ebben?
Semmi. Csak éppen, hogy az idén fiat szült az urának, de szerecsent.
Szünet.
Nem értem, mondja Holmsenné.
Persze, ezt senkise érti, feleli Fredrik Coldevin, még a doktor sem.
Nekünk is volt egy idegen vendégünk, szakítja félbe a hadnagy. Nem
mesélné el, Adelheid? Bocsánatot kérek egy pillanatra.
Ezzel a hadnagy kimegy a szobából.
Kimegy az udvarra, Daverdana leányzó áll odakint s a hadnagy ezt mondja
neki:
Tegnap este nem jöttél be, elfelejtetted?
Nem, a nagyságos asszony elküldött valahová, felelte Daverdana.
Hol voltál?
A cipésznél.
Persze, most jut eszembe, Én magam mondtam, hogy a cipészhez kell
menned. A cipők már elszakadtak.
Nem, csak ki kellett őket tisztíttatni, mondta a nagyságos asszony.
Persze, ki is kellett őket tisztíttatni. Igen, kitisztíttatni is.
Ezzel a hadnagy tovább ment. Talán semmi célja se volt azzal, hogy
kiment a szobából, mégis kiment, sok volt a gondolkoznivalója. A hadnagy
ünnepi egyenruhájában van ma vendégeinek tiszteletére, ezért nem is megy
a tehenek közé az istállóba, hanem a csűrbe, ahol az egyik sötét zugba
húzódik és ott áll egy ideig. Egyáltalán nem duzzog, sőt abban a
pillanatban elégedetten bólint. Kitisztíttatni is! ismétli és
összedörzsöli sovány kezeit. Mielőtt megint bemenne, a gyűrűjét áthúzza
a balkezére, hogy emlékezzék valamire.
Daverdana leányzó még mindig ott állt az udvaron és a hadnagy arra
haladtában ezt mondja neki:
Vissza is hoztad a cipőket?
Nem, feleli Daverdana, csak oda kellett vinnem.
Megint bólint a hadnagy és még elégedettebbnek látszik.
Mikor újra belép a szobába, a társaság még mindig ott ül elgondolkozva.
A konzul szólt legutoljára és most megint ő beszél.
Azt hallom, hogy Tobias királyt fogadtad audiencián és hogy telket akar
vásárolni. Nagyon helyes, adj neki telket!
A hadnagy erre nem felelt semmit, csak néhány szót szólt.
Úgy gondoltuk, Adelheid, meg én… különben is, beteg ember. Maguk
bizonyosan hallottak már róla.
Az öreg Coldevinné megütközve ingatja a fejét és így felel:
De még mennyire!
Két táborra oszlottunk, mondja a konzul: apa meg anya az egyik részen,
Adelheid őnagysága meg én a másik oldalon. A kis Willatz is biztosan
velünk tart, ugye, kis Willatz? Persze, ezt már értem. Tehát eladjuk azt
a telket!
Az öreg Coldevin elgondolkozva ült, csendes, töprengő, vén ember, aki
nem szereti az ilyenfajta változásokat. Mikor Holmsenné mesélt neki a
királyról, erről a Tobias Holmengraaról, aki itt akart letelepedni, a
nagybirtokos háza tövében, mereven maga elé nézett és tiltakozott,
tiltakozott az eladás ellen: Nem, ne tegyétek! mondta, csak azt ne
tegyétek!
Most is megismétli intelmét:
Ha az ember elad és megint csak elad, akkor mi marad Segelfossból?
Persze sok marad, rengeteg marad Segelfossból, sietett hozzátenni; de
végül is… az utolsó Willatz Holmsen még bizonyára nem született meg.
Ez a modern kor, apám, mondja a konzul. Ezek a nagybirtokok nem
fizetődnek ki, csak eltékozolják a birtokos erejét. Ez jó lehet azoknak,
akik régi időben fektették be a pénzüket, hogy legyen miből élniök.
Nekem nem voltak nagy befektetett tőkéim, feleli az apa. Ami lett volna,
az elpárolgott a rossz években, meg a háború alatt. De azért…