Ezt az embert vonzónak találta a hadnagy, tetszett neki.
Már jó régen hallott erről a mesebeli hősről, a hírneve beszűrődött
Segelfoss szobáiba is és most olyan egyszerűen és természetesen ült itt,
mint más közönséges ember. Bizony így tett Tobias.
A hadnagy csengetett.
Mi lenne, ha újra idehaza próbálna élni? kérdezte.
Már gondoltam erre is.
Legalább egy darabig.
Igen. De nem olyan könnyű távol maradni, üzleteim vannak.
A házvezetőnő belépett.
Mivel szabad megkínálnunk? kérdezte a hadnagy.
Holmengraa megköszönte és csak egy pohár tejet kért.
Mást nem?
Köszönöm, csak egy pohár tejet.
A tejet behozták.
Bizony megpróbálnék idehaza lakni, folytatta Holmengraa, de van egy és
más dolgom Mexikóban. Ugyanis Mexikóban lakom és ott van egy és más
dolgom. Nem nagy dolgok ugyan, de ha távol maradok, még kisebbek
lesznek.
Üzletek?
Néhány kicsiny és közepes üzem, egy pár földbirtok, malom, fűrésztelep
és más efféle.
Nem adhatja el?
Arra tulajdonképen nem alkalmasak. A feleségem meghalt, de két gyerekem
van és ott van a jövedelmünk forrása.
Ez elég jó felvilágosítás volt. A hadnagy bizonyosan azt hitte, hogy ez
a rejtélyes ember aligha nézi a dolgot erről az oldaláról.
Az egészségre mégis vigyázni kell, mondta.
Vissza kell szerezni. Bizony így van ez, de odaát belejöttem a munkába,
kicsivel kezdtem az üzleteimet és kibővítettem őket.
A hadnagy felkelt és az ablakhoz ment. Talán valami szokatlan dolgot
vett észre odakünn? Látta, hogy minden élő ember a csónak felé
igyekezett? Egy pillanatig csendesen állt, – Holmengraa talán
szemmeltartotta, de talán nem is. A hadnagy látta a szolgáit, meg a
béreseit, amint tétlenül ácsorogtak odalent a nyolcevezősnél, valami
nagy csomag járt kézről-kézre közöttük; a prémbundát mutogatták.
Megfordult és szinte lehunyt szemmel kérdezte: talán az ön nyolcevezőse
van odalent?
Holmengraa felkelt és kitekintett:
Igen… no de milyen pompás kilátás nyílik innen, tenger, nagy erdők,
szántóföldek, rétek, meg aztán az a templom is ott künn. És a folyó.
Ez egy kicsit valószínűtlenül hangzott az idegen szájából. És, úgy
látszik, azért mondta, hogy hízelegjen a birtokosnak.
A kis Willatz azzal az üzenettel jött be, hogy kész az ebéd.
Tessék, mondta a hadnagy és kinyitotta az ajtót a vendég előtt.
Az ebédlőben Holmengraa urat bemutatták a nagyságos asszonynak. Az
asszony csodálkozott és izgatott volt. Ha ő nem is nőtt fel a
Holmengraat övező mesék között, mégis éveken át sokat hallott róla
beszélni; ma pedig a házvezetőnő frissítette fel az emlékezetét és
készítette őt elő.
Házias és szeretetreméltó volt.
Holmengraa úr visszatért Norvégiába, hogy megerősödjék, jelentette ki a
hadnagy. Egészsége leromlott az utóbbi időben.
Akkor talán az a kérdés, hogy mivel szabad megkínálnunk, mondta az
asszony. Hátha diétán él.
Holmengraa nem tartott diétát, ó egyáltalán nem. Nem olyan nagy a baj,
majd csak elmúlik ez is.
Sok akaratnak kellett ebben az emberben lennie, frissebbnek mutatta
magát a valóságnál s arcán nem látszott semmi szenvedés. Csendesen és
észrevétlenül csempészett a szájába egy kis pilulát, amit víz nélkül
szorított le. De a következő pilula a földre pottyant és ezt aligha
cselekedte szándékosan.
Ön a nagy világból jön, Holmengraa úr, mondta az asszony.
Ma kerültem a nagyvilágba, asszonyom. Hiszen Segelfoss ebédlőjében ülök.
Ezt nem mondta rosszul; ezüst, bor és virág volt az asztalon, aztán hal,
madár és sok nyalánkság a tálakon. Igaz is, ritkán ült Holmsenék
asztalánál olyasvalaki, aki értett a helyes viselkedéshez, az asszonyt
se nyerte meg kisebb mértékben ez az ember, mint az urát. Szórakoztatóan
tudott beszélni sok mindenről és úgy látszik, tudott a gyerekekkel is
bánni, mert sokszor sikerült felkeltenie a kis Willatz érdeklődését is.
Hogy érzi magát idehaza olyan hosszú távollét után? kérdezte az asszony.
Ha jól hallottam, harminc éve, ugyebár?
Hiszen furcsa is nekem, mondta az idegen. Felmegyek és megnézem a kis
szigetet, megismerem a köveket meg a part fövenyét és hallom a
hullámverést. A rokonaim mind elköltöztek már, – néhányan meghaltak és
az egyetlen élő kivándorolt. Bármilyen furcsa, de úgy érzem, mintha nem
nagyon régen még együtt lettünk volna. Künn az egyik dombon egy fél
köszörűkő feküdt, ott fekszik most is; és távolban a hegyeken egy pár
kisebb fenyőfa állt; ott vannak ma is.
Ugyanezt éreztem én is, mikor néhány évvel ezelőtt haza látogattam az
apámhoz Hannoverbe, mondta az asszony, igaz, hogy nem is voltam olyan
sokáig távol hazulról, hanem csak rövid ideig.
Amikor én is ott voltam? kérdezte a kis Willatz.
Igen. Sajnos, most már nem igen kerülünk oda.
A hadnagy ujjaival az ölében motoszkál, a gyűrűjét balkezére húzza.
Már nem is emlékszem, hogy milyen volt ott, mondja Willatz.
Persze hogy nem, barátocskám, kicsi voltál még akkor. Arra se emlékszel,
hogy nagypapa odaadta neked a díszkardját?
Nem.
Nagyságos asszony édesapja tiszt? kérdi Holmengraa.
Ezredes. Illetve már régen nem az. Hiszen most odahaza minden
megváltozott.
Olvastam a hannoveri nagy felfordulásról, mondta Holmengraa. Sose voltam
ott. Gazdag és szép ország az.
Igen, gazdag és szép ország.
És nagyságos asszonyoom apja nyugalomba vonult?
Nem volt öreg és voltak kitüntetései is. Maurus von Platz ezredes a
neve. De azok közé tartozik, akik öregnek érzik magukat arra, hogy… hogy
is mondjam,… hogy idegen szolgálatba lépjenek.
A hadnagy megkérdezte:
És Holmengraa úrnak mi a benyomása Norvégiáról, felfelé, vagy lefelé
haladunk?
Felfelé. Feltétlenül felfelé. Minden ország felfelé halad. Az emberek
nagyobb házakban laknak, több a háziállatjuk, jobban élnek. És a
népsűrűség is gyarapodott. Egyébként még nem sokat láttam az országból,
angol gőzössel jöttem, amely miattam kötött ki Trondhjemben.
Trondhjemből bérelt hajóval haladtam észak felé. Igen, statisztikai
szempontból felfelé halad az ország.
Statisztikai szempontból?
Úgy értem, hogy mérték és súlyrendszer szempontjából, a gyarapodott
lakosságnak több mezőgazdaságra és több gondosságra van szüksége. Hogy
ez az embereket derekasabb természetüvé tette-e, azt nem tudom.
Ha nem úgy van, az elég baj lenne.
Szerintem idefönt északon a legkevésbé vehető észre a haladás. Itt új
emberek nőttek fel, akik különös módon hasonlítanak az öregekhez,
zsebredugott kézzel járnak, olyan északiak.
Igen, zsebredugott kézzel járnak, mondja a nagyságos asszony.
Holmengraa mosolyogni kezdett valami gondolaton, valami emlékén és el is
mondotta:
Mikor kisebb kirándulásaimra csónakot akartam bérelni, nem kaptam sehol.
Egy Henriksen nevű utväri kereskedőhöz utasítottak, akinek volt egy
használaton kívül levő nyolcevezős csónakja, de nem akarta bérbeadni.
Eladja a csónakot? kérdeztem. Ő tréfának vette és azt felelte, hogy
igen, abban az esetben, ha kétszáz tallért kapok érte. Így vettem meg a
csónakot.
Az asszony mosolygott, a hadnagy mosolygott. Holmengraa folytatta:
Mikor csónakoslegényekre volt szükségem, nem tudtam kapni. Ott álltak
Henriksen boltjában és zsebredugott kézzel őgyelegtek a háza táján.
Vitorlás útra hajlandók lettek volna, de nem volt szél, evezni pedig nem
akartak. Ráismertem bennük a földijeimre.
Nem ismertette meg magát velük?
Célozgattam rá, sőt véleményem szerint a kelletténél is jobban; de
bizonyosan nem hittek nekem. Aztán nyíltan megmondottam, hogy nyugodtan
magukkal vihetnek egy régi szigetjükbeli ismerőst, Tobias a nevem, ha
még emlékeznek rám. De csak végigmértek és nem akartak hinni nekem.
Megint ráismertem a földijeimre és hazamentem, pár vastag kendőt
tekertem a hasamra, kövérnek tettettem magam, más ruhába öltöztem és
aranyláncot akasztottam a nyakamba. Tudtam, hogy ha valami imponál az
északiaknak, hát az csak a kövérség, a finom ruha, meg az ékszer lehet.
Nagyon meleg volt és nem tudtam, hogy mit csináljak, de még a
prémesbundámat is felvettem. Mikor aztán így felmaskarázva mentem
hozzájuk, más szemmel néztek rám és így kaptam evezőslegényeket.
Erre az egész asztal nevetett. Bizony pompás tréfa volt ez.
Igazán azt hiszi, hogy a másféle külsejének köszönheti, hogy evezősöket
kapott?
Meg vagyok róla győződve, asszonyom. Ezek az emberek sok mindent
hallottak rólam beszélni az évek folyamán, azt hiszik, hogy hatalmas,
gazdag ember lett belőlem, sőt majdnem király vagyok, hát ne lennék
külsőleg is kövér és gazdag? Mikor prémbundámban, aranylánccal állottam
közöttük, elismerték, hogy én vagyok az ő szigetükről való Tobias. Olyan
ez, mint mikor a néger király egész népéből egymaga rak a fejére valami
fazekat, egyébként azonban meztelen. Gyerekekkel van itt dolga az
embernek, az északiak nagy gyerekek.
És bizonyosan nagy tiszteletben részesítették, mikor megtudták, hogy ön
kicsoda.
Ez éppen nem volt kellemes nekem. Mindenünnen jöttek hozzám, látni
akartak, bádogvödröket meg zsákokat hoztak magukkal, pénzt meg emlékeket
kértek, mindegyiknek volt valami kívánsága. Némelyik még emlékezett rám
gyerekkoromból, valamennyien ismerték a húgomat, aki a szigeten lakott,
a legtöbbje rokonságban állt vele és így velem is. Egy asszony temetésre
kért támogatást, egy ember építőfát akart az istállójához; egy gyerek az
apjával jött hozzám. A gyerek lopott és most nekem kellett volna
kiszabadítanom…