Meghalt már, mondja a másik legény és véget vet a dolognak.
No, Uristen, meghalt. Gyerekei nincsenek?
Két gyereke van, azok kicsinyek, egy fiú meg egy leány.
Ne mondd, Jon, hogy kicsinyek, mert a leány már van egynéhány éves.
Igen, igen, a fiú kicsiny, azt akartam mondani.
Bertel odaért. Lars még az utolsó pillanatban megkérdi:
És hol vannak a gyerekei? Mi a nevük? És mit keres odafönt a patak
mentén?
Azt mondta nekem, hogy csak úgy körül akar nézni.
Nekem is azt mondta.
A csónakosok ezt még egyszer megvitatják, mindegyik a maga módján, amíg
meg nem egyeznek.
Nagyszerű volt a ruhája, mondja Lars.
A legények riadtan kapják oldalt a fejüket.
Igen, csupa prém meg bársony van rajta.
Azt mondja, hogy fázik a mi országunkban és már nem tud felmelegedni.
Bertel nem köszön, csak odaáll hallgatózni. Neki van a legrosszabb füle.
Kiről beszélnek maguk? kérdi.
A csónakosok nem felelnek, hanem továbbra is Lars felé fordulnak és még
beszélnek a király gazdagságáról, bankóiról, amikkel a csónakot fizette,
meg az erszényéről.
Csudálatos! mondja Lars Manuelsen.
Hoztak maguk valakit? kérdi Bertel.
A csónakosok végignézik, köpnek és azt felelik, hogy igen, hoztak. Majd
megint Lars felé fordulnak, beszélnek, rázzák a fejüket, gondolkoznak és
nyilatkoznak a gazdag úrról:
Igen, én meg ez a Jon, nem vagyunk több, mint valami kis hajóroncs, vagy
bója, mondhatnám, őhozzá képest. Pedig ugyanazon a tengeren nőttünk fel.
Most Bertel Larshoz fordul és megkérdi:
Kiről beszélnek?
De Larsnak nincs ideje, csöpp ideje sincs, nem hallgat Bertel kérdésére,
hanem hirtelen így szól:
No, azt hiszem éppen elég soká tartóztattam magukat.
Ezzel elmegy.
Most Bertelre kerül a sor, neki kell kihámoznia belőlük a titkot. Ó,
milyen kíváncsi és milyen jól kínozzák a csónakosok!
Eleinte Lars egyenletes léptekkel indult felfelé a szántóföldön,
szégyennek vélte volna a szaladást. De nemsokára meggyorsította a
menését és körülbelül feleúton befordult Ole Johan kunyhója felé,
amelyik a legközelebb volt. Lars büszkélkedik, szinte hízik a
titokzatosságtól, mert többet tud, mint a többi kunyhó lakói
valamennyien; ha takarékoskodik, akkor egésznap jelentős személyiség
lehet. Már meg is pillant néhány asszonyt fönt Ole Johan kunyhójánál,
azok mind őt várják.
De mikor Lars odaér, kiderül, hogy a gyerekek már megelőzték. A saját
gyerekei, meg a másoké, a hosszúfülü rongyos férgek, még a saját Larsa,
az a nyurga, csúf Lábán is. Most ugyanezek a gyerekek rohantak kunyhóról
kunyhóra és a saját fia vezetésével szégyenítik meg őt. Szép dolog ez!
Ole Johan találkozott Larsszal és megkérdezi:
Tulajdonképen kit hoztak azok? És mikor Lars azzal akarja kezdeni, hogy
kéreti magát, Ole Johan egyenesen kimondja: Igaz, hogy azt a Tobiast
hozták, akiből király lett?
*
Néhány órával utóbb sűrű embergyűrű sötétlik a fehér nyolcevezős körül,
ügyelni akarnak, szeretnék csak távolról is szemügyre venni a mesebeli
királyt, amikor újra csónakba száll. Az asszonyok még fel is cicomázták
magukat, kötényt is vettek fel, Daverdana azonban vadóc, túlvörös hajú,
magas termetű és fiatal arra, hogy egy király szeme elé kerüljön.
Ó, de valamennyiüket bolonddá tették.
Mikor a három vándor visszatért a vízeséstől, a két csónakos valóban
lement a csónakhoz a prémbundával, de az úr maga letért az útról és a
hadnagyék segelfossi tanyája felé irányította lépteit. És nem is
látszott rajta, hogy nincs dolga ott.
Nem volt könnyű és gyakorlott gyalogjáró, hosszú időre volt szüksége és
kalapját a kezében tartotta. Ez az ember egyáltalán nem látszott mesébe
illőnek, új ruha volt rajta és vastag aranylánc a nyakán, különben olyan
volt, mint más egyszerű ember, sápadt és éles vonású arccal,
körszakállal, egyenes orral és egy csomó ránccal a szeme körül. A
negyvenes évek végefelé járhatott. Jobb kezén kis, közönséges
aranygyűrűt viselt. A haja még megvolt. Testessége tulajdonképen csak
egy vastag, egészségtelen pocakból állott, egyébként a lábszára, meg a
combja cingár volt.
Mikor a tanyára ért, körülnézett. A konyhán át vezető hátsó utat
választotta, bár két nagy kőlépcső volt a ház külső oldalán. Köszönt egy
elébe kerülő cselédnek, megkérdezte, hogy Holmsen úr odahaza van-e és
odaadta a névjegyét.
A hadnagy kijött és egy kicsit állva maradt. Az idegen meghajolt és ezt
mondta:
Nem tudom, szabad-e önt üdvözölnöm. Nem látnék semmi különöset abban, ha
nemet méltóztatnék mondani.
Ez nagyon szerényen hangzott és különben is az ember kint állt a
konyhaablak előtt.
Holmengraa úr?
Tobias Holmengraa. Valamikor Ytterleiából kerültem el.
Sokat hallottam önről, mondja a hadnagy.
Én is sokat hallottam önről és hozzátartozóiról, mondja az idegen, az
apjáról, meg az őseiről és Segelfoss birtokról. Most aztán ide akartam
utazni, hogy megnézzem ezt a helyet. Fent voltam a patak mentén.
Nem óhajt befáradni? mondja a hadnagy és végre kezet nyujt neki.
Bementek a hadnagy szobájába és helyet foglaltak.
Ez az idegen, Holmangraa, úgylátszik elhatározta, hogy szerény és
kicsiny lesz ebben az úri házban, sokáig hallgatott és végül így szólalt
meg:
Azon gondolkozom, hogy hol vagyok. Gyerekkoromban Segelfoss volt a
legnagyobb hely, amelyről valaha hallottunk Ytterleiában és nem is
álmodtam róla, hogy egyszer itt fogok ülni ebben a szobában.
A hadnagy így felelt:
Bizonyosan másfajta, nagy álmokat szőtt… Sőt meg is valósította őket.
Ó igen, igen, mondta Holmengraa elgondolkozva.
Tőlünk eltérően, akik idehaza csücsülünk a kuckónkban.
Egyebek közt az egészségem elvesztését is sikerült megvalósítanom.
Úgy? Hát nincs rendben az egészsége?