No jó, hát akkor én! védekezett az asszony.
Az igazat megvallva, a nagyságos asszony már sokszor féltette az életét
abban a kis törékeny templomban. Hiszen a hadnagy sohase ment oda,
eszébe se jutott ilyesmi, egy kicsit olvasott a humanisták, meg az
enciklopédisták műveiből, melyek apja könyvtárában voltak, ez volt az
istentisztelete. Amíg az anyja Segelfossban volt, az öreg meg a fiatal
nagyságos asszony együtt hajtatott templomba minden misenapon; de mikor
az öreg a lányaihoz költözött és sohase tért többé vissza Segelfossba, a
fiatalasszony egyedül kocsizott végig a templomba vezető úton. De szeles
időben veszedelmes volt a templomban tartózkodni. Az asszony mindig
énekelt, ha ott volt… Igen, magas, kellemes hangján énekelt, úgy hogy a
többiek elhallgattak; ezt egyrészt azért tette, hogy bátorítsa önmagát a
roskatag templomban, másrészt pedig, mert az istentisztelet volt az
egyetlen színháza, amióta ilyen messze került a világtól. Valóságos
színjáték volt, mikor a hivők csöndesen állva nézték közeledését,
továbbá azt, hogy a lovász leveszi a sapkáját, lesegíti a kocsiról,
aztán amint belép az ajtón, végiglépdel a templom padlóján egészen a
segelfossi uraság padjáig. Ez a színjáték minden vasárnap
megismétlődött.
Hálás volt az urának ezért a részvevő gondért, melyet annak a
nyomorúságos istenházának szentel. Talán közlékeny hangulata is támadt,
beszélni kezdett neki valamiről, egy bizonyos dolognak a lehetőségéről…
sőt már bizonyos, most már meg is mondhatja neki…
A hadnagy hirtelen feléje fordult és bámul, csak bámul reá. A szeme
dolgozik, a teste is, csodálatos… talán rosszul hallotta… hihetetlen.
Micsoda… ilyen hosszú évek során át való együttélés után… merhet-e hinni
a fülének?
Az asszony bólint, hogy igen, igaz a dolog. Ezért lehetett olyan
ingerlékeny akkor a tó mellett…
Ingerlékeny, maga… hogy mondhat ilyet?
Istenem, nem úgy értem… de mit gondol róla, ha valóban úgy van? Eddig
nem mertem határozottan állítani, de most már megmondhatom.
Az Isten áldja meg… illetőleg… hm, ez a legnagyobb esemény az életemben.
Adelheid, igazán nem örültem annak, hogy a templom tornya omladozófélben
van.
Nem, bocsásson meg.
Hagyja! Maga még most is, ilyen pillanatban, ilyen helyzetben…
egyszóval…
Szeretett volna a föld alá sülyedni, zavarában az ajtó felé támolygott,
kinyitotta és kiment. Jó darabig távol maradt, az asszony hallotta,
amint fel és alá járkál a könyvtárban meg a többi szobában. Aztán
visszatért.
Bocsánat, nem tudok megfeledkezni a templomról. Az a kérdés, nem
kellene-e az egész épületet… úgy értem, hogy a legközelebbi vihar…
életveszélyes lehet. Azonkívül pedig szégyen ránk nézve, az egész
birtokra nézve. Ha rám bizná… egy kicsit értek a rajzoláshoz, új
templomot terveznék és felépíttetném. Elég fa van, meg sok építőmunkás,
Severin, a sagvikai Bertel, Ole Johan. Jegyezze meg, amit mondok, a
legközelebbi nyugati szél… azonkívül nem is méltó dolog már nem vagyunk
ketten, nemsokára többen leszünk. Mit szól hozzá? Persze, figyelembe
venném az akusztikát, a maga énekét, a hangja tisztán zengjen a padjától
végig az egész templomon. Ha megengedné, délről szakembert hozatnék ide,
hogy irányítsa a munkásokat…