Módomban? Csak egy szavamba kerül. Egyébként engedje meg, hogy én
mondjak magának köszönetet… mindenért!
A balsors rideggé tette ezt az embert, de ez nem volt balsors, hanem
valami nagy ujság, áldás, boldogság! Ezt az eseményt a pénznek és
vagyonnak, igen, valósággal a jövedelemnek valami furcsa képzetével
kapcsolta össze, hogyan volt ez lehetséges? És a testvérei, akiket nem
látott azóta, hogy svédekké váltak… no meg az anyja, aki nem tudott
szűkös viszonyok között élni, mit mond az vajjon most? Hiszen úgy hagyta
el, mint a patkány a hajót, amely pedig nem is süllyedt.
A hadnagy a jobb keze ujjára húzta fel a gyűrűjét, ahova illett, pedig
már hosszabb ideje a balkezén viselte. Az, hogy a gyűrűt egyik kezéről a
másikra húzta, arra vallott, hogy sokat gondolkozott és hogy valami
fontos dologra akart emlékezni. Ez mindig csendben és észrevétlenül
történt, senkise tudta, hogy miért teszi, talán ő maga sem.
2.
A hadnagynak furcsa szokása támadt. Mindig leveti a cipőjét és papucsot
húz, ahányszor valami dolga akad a ház második emeletén. Az ám, hiszen
már nem voltak ketten, hanem jóformán hárman, hogyan merészkedhetnék
cipőben járni odafönt a humanisták között, mikor az asszony szobái
közvetlenül alatta voltak? Két nagy kövezett lépcső volt a Segelfoss
kastélyban, azelőtt az úrhoz is meg az asszonyhoz is külön bejárat
vezetett, most a hadnagy felhasználja az alkalmat arra, hogy alaposabban
utánanézzen a nagyságos asszony lépcsőjének és ujra cementeztessen
minden meglazult gerendát. Mikor elkövetkezett a fagy, gondoskodott
róla, hogy ne rakódjék jég a lépcsőfokokra.
De ezzel annyira bosszantotta a hölgyet, hogy az a ruháját szaggatta.
Hasznosabb dolgot is végezhetne, mondta. Hiszen sok ember kell kint a
tónál.
Ott dolgoznak, felelte a hadnagy, köveket szállítanak kocsikon és
köveznek, éppen most készülnek el. Erről jut eszembe, hogy a maga egyik
hintóslovát is használták a minap.
De miért?
Tilalom ellenére, a tudtomon kívül. És a ló megsántult.
Persze.
Tehát nem használhatja, mikor a templomba hajttat.
Az asszony fel akart fortyanni, de magába fojtotta. Csak ennyit mondott:
Kár! Akkor gyalog megyek.
Ez a megoldás kellemetlenül érintette a hadnagyot. Azt remélte, így
rábírja az asszonyt arra, hogy ne járjon templomba, amíg minden el nem
mult, legalább is az események megtörténtéig; az a templom most még
düledezőbbnek tűnt fel előtte, mint valaha.
Használhatna másik lovat is, mondta kelletlenül.
Más lóról szó se lehet. Nem, köszönöm, gyalog megyek.
Egyébként, folytatta a hadnagy, meg kellene gondolnia. A templom egy
napon összedől, minden ujabb vihar rombol rajta, még szerencsétlenség
történhetik.
Ekkor az asszony nevetett. És mivel bátor volt, így szégyenítette meg:
Maga olyan félős, Willatz, mindig olyan félős!
Az asszony, úgy látszik, különböző csekélységekből megállapította, hogy
az ura nem nagyon bátor, nyiltan szólva egy kicsit gyáva és a hadnagy az
utóbbi hónapokban nem is igyekezett ezt leplezni. Miért lovagolt a
legszívesebben lépésben? miért kerülte el nyáron a patakon átvezető
korhadt hidat, amikor a sekélyén átgázolhatott? E mögött rejlett valami.
Lassanként megszokta azt, hogy a gyávaság gyanúja alatt áll, talán
közömbös lett, mert ez, úgy látszott, egyáltalán nem keserítette el az
életét. Hiszen lehetett abban valami, hogy a hadnagy a
legzavartalanabbul gondolkozhatott akkor, amikor lépésben baktatott és
hogy talán meg akarta fürdetni a lovat, mikor a gázlón haladt át. De az
is igaz lehetett, hogy ez az ember olyan gyáva, mint a nyúl.
*
A hadnagy átöltözött és a paphoz lovagolt. Jó szándék vezette: az
építendő új templomról akart beszélni vele. Emberei már kidöntötték a
fákat, odaszállították a követ, a munkavezetők is megérkeztek délről, s
most hozzá lehetett fogni.
Ugyanaz a C. P. Windfeld volt a pap, aki később megírta a segelfossi
templom történetét. Így írja le a hadnagy akkori külsejét, amikor tehát
negyven év körül járhatott: sovány, de alacsony termete, lehajtott feje,
hosszúkás, borotvált arca, szürke szeme, sasorra és szakálla helyén
kékes arcbőre volt. Őszszel vegyes haját a legnagyobb gondossággal
választotta el a jobboldalán, a fülénél pedig előrefésülte. Hosszú,
sovány kezén színtelen bőrkesztyűt viselt. Egyébként kék kabátot és
sárga lovaglónadrágot hordott, ezeket pedig hidegebb időben durva
katonaköpeny fedte. Gyűrűjén, valamint az aranycsattos szőróraláncán
kívül nem volt más ékszere.
A hadnagy kopogtatott és mingyárt be is lépett a pap irodájába. Leülés
előtt sárga batiszt-zsebkendőjével leporolta a széket. Ó, Istenem,
gőgösségében mennyire lekicsinyelte Isten szolgáját!
A feleségem elhatározta, mondta… illetőleg, a templomunk összedől egy
szép napon.
A pap olyasfélét válaszol, hogy sajnos, igen, a templom – mint minden
földi dolog – úgy látszik, alá van vetve a mulandóság törvényének…
Locsogás! mondta a hadnagy. Tehát a feleségem elhatározta, hogy néhány
fagerendát fel fog használni egy új templom céljaira.