Fővárosi nyomda rt.
1.
Az egész környék egy birtok volt valaha és székhelye a mostani
Segelfoss. Akkoriban Segelfoss ötven tehenet táplált és az északi
viszonyokhoz képest nagybirtoknak számított. Fűrésztelep, vízimalom,
téglaégető kemence és sok négyzetmérföldre terjedő erdő volt rajta.
Abban az időben élénken sürögtek-forogtak a tanyán a szolgák, béresek és
naplopók, szarvasmarha is volt fölös számban, a sok lovon, kutyán,
macskán meg sertésen kívül, a csűr egész hátsó oldala mentén pedig a
baromfi-udvar húzódott el.
Bizony, azidétt bőségben volt itt minden! mondják az öregek még most is,
és eszükbe jut az, amit a szüleik meséltek nekik gyerekkorukról.
A birtokos, Willatz Holmsen, kövér és kapzsi úr, béresből küzdötte fel
magát. Egyik tanyát a másik után vásárolta össze a szomszédságban
potomáron, és végül egy birtokká kovácsolta össze.
Az idők folyamán nagy kereskedelmi és hajózási üzemet rendezett be,
téglaégető kemencét, vizimalmot, fűrésztelepet, szóval csupa hasznos
vállalkozást alapított. Ez a Willatz Holmsen úr ugyanolyan norvég volt,
mint a többiek, csakhogy egyenruhában járt és dánul beszélt. A tavaszi
és őszi törvénykezéseken aranyzsinór meg kard lógott az oldalán, tudott
írni, olvasni, bíró volt és norvég törvények alapján ítélkezett. A
felesége akármerről származott, Hollandiából, vagy Holsteinből, esetleg
Skaaneből, vagy talán valamelyik meséből. Ő is szolgált valamikor és sok
finomságot tanult. Segelfossból széles utat építettek, hogy az asszony
kocsin hajtathasson a templomig. Bizony gazdag emberek voltak és mind
gazdagabbá lettek; senkise kételkedett abban, hogy Willatz Holmsen úrnak
volt még talán elásott pénze is. Halála után még sokáig kisértett a
szelleme lent a téglaégető kemencénél.
De elsősorban a fiára, a második Willatz Holmsenre gondoltak az öregek,
mikor a birtok históriája kerül szóba. Igazi nagyember volt, a
halászatot meg a hajózást abbahagyta, mint olyasmit, amihez nem értett,
vagy amivel nem akart foglalkozni; de új kastélyt építtetett a tanyán,
oszlopokat meg tornyot emeltetett rá, melegházat állított fel,
hattyú-tavat a parkban és gyakorlóteret az emberei számára. Azóta a
tavat betömték, a gyakorlóteret pedig felszántották legelőnek. Ő csinált
Segelfossból rendkívül előkelő helyet; egy termet képtárnak rendezett
be, egy másikat pedig telerakott könyvekkel, a padlótól a menyezetig.
Virágok és súlyos ezüstnemüek álltak az étkező asztalán, szobáit pedig
márvány- és bronzszobrok diszítették. Ha a felesége, a nagyságos asszony
közeledett, akkor úgy illett, hogy a cselédség álljon mindaddig, amíg el
nem haladt mellettük; neki tulajdon birtoka volt Svédországban,
franciául beszélt és komornát tartott. Ha valaki előkelő volt, akkor
nagyon előkelő volt akkortájt, az úrnak meg az úrnőnek külön szolgája,
külön kocsisa és külön lakosztálya volt Segelfossban. Reggelenkint nem
tudtak maguk öltözködni és, az igazat megvallva, nem is volt rá
szükségük: Add rám a mellényt! mondta Willatz Holmsen úr a szolgájának.
Fésülj meg! szólt a nagyságos asszony a szobalányának.
Finom emberek voltak. Kissé mesebeli pár, melyet korának nimbusza vett
körül.
Az első években sokat időztek távol Segelfosstól, ősszel tíz bőröndöt
raktak tele és gyermekeikkel együtt külföldre utaztak; tavasszal pedig
visszatértek a gyerekekkel, no meg még több bőrönddel és holmival s
lassanként a házat megtöltötték minden pompával. Később állandóan a
birtokon maradtak, az úr egyáltalán nem ismerte el, hogy ez a
takarékosság kedvéért történnék, sőt inkább azt hangoztatta, hogy most
már ő is, meg a felesége is, ismeri az egész világot és már nem szeret
utazni. Nevelőnőt meg tanítót tartottak a három gyerekük: két leány és
egy fiú mellé, akiket mindenre megtanítottak. Egyébként ugyanaz a nagy
cselédség maradt a tanyán.
Furcsa dolog, hogy most az úr néhány jó tanyát meg erdőt eladott a
birtokból. Nem vallotta be, hogy talán a pénzre, arra a néhány garasra
volna szüksége, csak annyit volt hajlandó elismerni, hogy lassanként,
amint öregedett, a birtok nagysága terhére volt igazgatás tekintetében.
Ha pedig ezt mondta, akkor így is volt, mert az úr nem hazudott, nem is
volt rá szüksége. Rossz nyelvek arról suttogtak ugyan, hogy a későbbi
évek folyamán kutatni kezdett apjának elásott kincsei után, ó, de ezek
nyilván félreértették Willatz Holmsen urat, az igazi nagy embert. A
hegyek közt halt meg a derék úr. Szomorú dolog volt ez: távol az
övéitől, a puszta földön kiterítve feküdni. Csak nyolc embere volt
körülötte, akik vele mentek, hogy jó helyet keressenek az új nagy tónak.
A nyolc ember hordágyon hozta haza. A nagyságos asszony idegsokkot
kapott, kiabált franciául valamit a komornájának és elájult. A komorna
lerohant hozzá az illatszeres dobozzal. Az öreg nagyságos asszony ekkor
egyedül maradt, a lányai férjnél voltak és svédországi nagy városokban
laktak. A fia pedig, a harmadik Willatz Holmsen, néhány évet
hadapródiskolában töltött, éppen most tavasszal kellett elkészülnie és
hazajönnie szabadságra.
*
Elmúlt a tél, elkövetkezett a tavasz és a harmadik Willatz Holmsen
hazaérkezett. Idősebb emberek még most is jól emlékeznek reá, pedig jó
néhány év telt el a halála óta. Testvérei örökölték a svédországi
birtokot, neki pedig Segelfoss jutott, abban az állapotban, ahogy
találta. Nem keltett valami nagyszerű benyomást ezen a vidéken, büszke
és szűkszavú ember volt és bár megnősült s ugyanolyan nagy háztartást
vezetett, mint a szülei, sőt jelentékeny cselekedeteket is vitt véghez
életében, mégsem övezte valami nagyobb külső fény. Mit tehetett volna
egy ilyen bénult hatalmú ember? Karrierje kettétörött, apja jelentős
bankadósságokat hagyott reá, édesanyja a leányaihoz költözött
Svédországba, valamennyien svédekké váltak és sohase tértek többé haza.
Így aztán magára maradt. Ám tekintélyt most még elérhetett, neki magának
kellett megszereznie és ez nagymértékben sikerült is neki. A nép
tulajdonképen nem nagyon kedvelte, de ő nagy tiszteletet tudott kelteni
benne. Egyszerűen csak hadnagy-nak hívták, mert nem vitte többre, de úgy
üdvözölték, mint valami tábornokot.
Róla és még néhány emberről szól ez a könyv.
A harmadik Willatz Holmsen talán nem is volt igazi nagy ember, de talán
nagyobb volt, mint Segelfossnak bármelyik másik gazdája. Egy szolgálaton
kívül álló hadnagy, nevetséges, egy földbirtokos, aki olyan pompásan
haladt lefelé, – az ám – s aki fiatalabb korában módfelett heves és
vastagnyakú volt, úgy bizony! De ennek a hadnagynak volt egy-két értékes
tulajdonsága is, erről apró mondák keringtek a falujában. Tekintélye
mindig lépést tartott a különcségével, sőt talán még fölül is multa.
Hogyan is jellemezte C. P. Windfeld lelkész. Azt mondta: bogaras és
bolond úr… de ezzel aztán ki is merül a jellemzése. Nem más ez, mint a
kishivatalnok felfogása egy különös egyéniségről. A hadnagy tanult ember
volt és ha az évek folyamán filozófushoz méltóan meg is tudta fékezni
hevességét, ez nem az öregsége, vagy éppenséggel öreges gyöngeelméjűsége
következtében történt, hanem pusztán a férfi érettsége folytán.
Egyébként rászorul-e a védelemre? Talán, mert igen mélyre süllyedt?
Törvényszerűség volt ebben. Harmadik nemzedéke volt egy gazdaságban és
fényűzésben fejlődött családnak és vele be is záródott a lánc. Egyébként
nem is süllyedt ő le. Az olyan kemény ember, amilyen ő volt, megtudja
őrizni a színvonalát.
Hannoverből hozta a feleségét. Ez a hölgy Dániában élte gyermekkorát,
édesanyja családjánál. Ezredes leánya volt, csinos külsejű, arcát nem
lehetett éppen szépnek mondani, de a teste hajlékony volt és bájos,
eléggé tetszett a hadnagynak is, szerette a kezét, a hangját, mosolyát.
Mivel még gyermekkorából tudott dánul, az ország nyelve nem okozott
semmi bajt, csak néha egy kicsit érthetetlenül beszélt, de mindent ki
tudott fejezni, amit akart. Általában jó nyelvérzéke volt és sok nyelvet
tudott.
Szenvedélyes és bátor lovas volt az asszony. Mivel pedig annak is híre
járt, hogy nemes származású, alázattal bántak vele ezen a mesekedvelő
vidéken és az asszonynak tetszett is az ittlakás. Nem volt ellenére, ha
az asszonyok elhallgattak a jelenlétében és házvezetőnője, Salvesen
kisasszony útján adták értésére kérésüket és kívánságukat.
Az emberek sehogysem értették meg, miért ment feleségül a hadnagyhoz?
Talán valami ballépés rejlett emögött? Lehetetlen, akkor a hadnagy, ez a
pedáns és kínosan tisztességes kis Willatz Holmsen másutt kereskedett
volna. Nem, hiszen ennél sokkal közelebbfekvő magyarázatot is lehetett
találni: az asszony egyetlen barna hátaslóval jött hazulról, csak azzal
és semmi mással, ládát, vagy bőröndöt nem hozott magával, sem pedig
hajópoggyászt. Mindez nem vallott gazdagságra. Nyilván szegény volt,
üres kézzel érkezett és – ezért fogadta el a hadnagyot? Ez jó magyarázat
volt.
Egyébként nem ártott volna, ha egy kis vagyont hoz Segelfossba. Mert
most már kezdődött a romlás. Akármilyen kitartó volt is a hadnagy,
kezdett leromlani ő is, meg a birtok is; ugyanúgy igazgatta a jószágot
meg a tégleégető kemencét, mint azelőtt, sőt talán még jobban is, de
változtak az idők és most már semmi se hozott elég hasznot. A malmot
megállította. A tó szolgáltatta az egyetlen vízierőt, s ezért az apja
rendbe akart hozatni és ki is bővíttetni. Most aztán lefolyt, mert a
hadnagy nem javíttatta ki a zsilipeket. Holmsen így a saját használatára
való lisztet is Bérgenből hozatta.
A környéken furcsa embernek tartották, amiért nem szabályozta a tavat a
malom körül. Boldogult apja egy pillanatig se gondolkozott volna ezen.
Egyébként jó családi vonásokat is örökölt őseitől, ezektől a nagy
emberektől, akik gazdagok voltak és apai bőkezűséggel bántak szolgáikkal
és munkás béreseikkel; ez a harmadik Willatz Holmsen is jól akart élni
és ő se volt szűkmarkú másokkal szemben. Mikor a fa ára felszökött és az
úr kezdett eladni az erdőből, még kedvet kapott a jótékonyságra is.
– Minden bérest és halászt munkába fogtam az erdőben, – mondta a
feleségének. – Nagy bért fizetek nekik.
Így segített rajtuk. Gazdag volt és apai gondossággal bánt velük.
Olyankor, tél idején az emberek jövedelem nélkül álltak a heringhalászat
kezdetéig és bizony alkalmas pillanatban fogták meg az erdei munkát.
Igaz-e, amit a béresek mondanak, hogy az édesapja eladott valamit a
segelfossi birtokból? kérdi az asszony.
A hadnagy kérdéssel válaszolt:
Úgy?
Azt beszélik, hogy öt tanyát adott el? És sok erdőt is eladott akkor?
Ezt jól tette az apám, feleli a hadnagy, lekerekítette a birtokot, mert
nagyon is nagy lett neki öreg napjaira. Elég maradt még nekünk is.
Ebben a házastársak sohase egyeztek meg, éveken át mindegyiknek megvolt
róla a külön véleménye. Sőt az asszony írt az apjának, a hannoveri
ezredesnek és őt is beavatta a dologba. Az ezredes azt válaszolta, hogy
a fa mostani árát tekintve baklövés volt erdőt eladni.
Nem volt baklövés! felelte a hadnagy. És kicsiny keze, mely zubbonyának
gombjaival babrált, a csontig elfehéredett. Ilyen makacs és önfejű ember
volt.
Ó, de az asszony, Adelheid őnagysága, egyáltalán nem volt ostoba, Isten
áldása kísérje! Bár heves és pörlekedő természetű, mégis csak gyakorlati
érzékű német családból származott. Ezt sokszor bebizonyította, mikor
házvezetőnőjével tanácskozott.
*
A hadnagy szorgalmasan kilovagolt, egyetlen nap se múlt el anélkül, hogy
lovon ne ült volna. De amíg a nagyságos asszony körülügette a vidéket és
lovaglóruhájának uszálya lelógott a kengyelre, s a fél-lapp Petter
ügetett mögötte lovászként, a hadnagy rendszerint lépésben baktatott,
kisérő nélkül, vele nem kellett olyan hűhót csinálni. Egyenruhában ült,
vállrojt és kard nélkül és valóban szánalmas benyomást keltett lekókkadt
fejével, gondolataiba, vagy nyugalomba merülten. Hogy a szája keményen
csukott volt, az makacsságot is jelenthetett.
Egy szép nyári napon az asszony nekiült, hogy lefesse a tó maradványait
a malom környékén. A hadnagy éppen odaért nehány emberrel és furcsán
összeszorította a száját, de ezt csak zavarában tette. Köszönt és
megkérdezte a nagyságos asszonyt, hogy mennyi idő mulva készül el a
képpel.
Mintha tudhatná, mielőtt még belekezdett volna! felelte az asszony
sértődötten. Mit akar ez a sok ember? kérdezte.
Rendbe akarják hozni a tavat.
Úgy. Akkor… na, akkor ezek az emberek bizonyára sejtették, hogy ő aznap
éppen azért ment oda, hogy lefesse!
A hadnagy arca eltorzult egy kicsit és azt válaszolta, hogy igazán
sejtelme sem volt erről.
Az asszony sietve összekapkodta a festő-szerszámjait. Hirtelen megállt,
ellágyult és bűnbánó mosoly suhant át az arcán. Eszébe jutott, hogy az
ura éppen tegnap kapta meg az első fáért a pénzt, s így csak most volt
pénze ilyen költségekre, eddig nem.
Willatz! mondta barátságosan. És célozgatni kezdett arra, hogy ő nem is
olyan ostoba, nem olyan esztelen, hiszen az urának helyre kell hoznia a
tavat, ha egyszer van pénze…
Pénz? mondta a hadnagy. Maga túlságosan élesen lát, önmagát téveszti
meg. Röviden szólva… én tudtam, hogy maga idejön.
Az asszony lehajtotta a fejét:
Akkor az előbbi tagadása nem volt igaz?
Igen, én… de… inkább legyen így!
Bizony nem minden volt úgy a házastársak között, ahogy kellett volna,
bár nagyobb egyenetlenségekről sohase hallottak az emberek és a tó
mellett lefolyt jelenetnek is a körülmények voltak az okai.
A hadnagy heteken át küzdött önmagával. Meg akarta örvendeztetni a
feleségét valamivel, valami nagyszerűvel, bement hozzá, kitekintett az
ablakon és közömbösen így szólt:
A templomnak bedől a tornya, mint látom.
Ezen nincs mit örülni, felelte az asszony. Ó, hihetetlenül keserű lett
az utolsó negyedévben, maga se értette önmagát.
A nyugati szél megrongálta az éjszaka. Kijavíttathatná az embereinkkel.
Én?
Maga, meg én, ahogy parancsolja. Helyesebben: maga. Egyszóval munkás és
pénz a rendelkezésére áll.
Azt hitte talán, hogy egy csapásra megszünteti az asszonynak a pénzügyi
dolgokra vonatkozó megszégyenítő gyanuját és megmutatja a hatalmát; mi
más célja lehetett ezzel?
Helyes volna, ha megtenné, mondta az asszony.