János, Jolán.
János _belép_. _Némán, hosszan, kezet csókol Jolánnak. Halkan._ Énnekem
most térden állva kellene bocsánatot kérnem attól, akit ezen a világon a
legjobban tisztelek és becsülök, azért, amit az éjszaka tettem.
Jolán _elhaló, gyönge hangon_. A doktor itt van a szomszéd szobában.
Röviden beszéljünk, János. Én voltam a meggondolatlan, mert nekem nem
volt elég ez a mi sok keserves évünk… felgyult a szívem, éreztem, hogy…
bele kell mennem ebbe a próbába… oh, nem azért, mert tudni akartam…
igaz-e a becsülése… János én azt tudom… _Kezet nyujt neki. János
megfogja a kezét._ Egy pillanatra sem kételkedtem benne… de nem bírtam
magammal… tudnom, éreznem kellett, szomjas voltam arra, hogy szeret-e…?
úgy, ahogy én sejtettem… minden éjszakán… minden…
János. Oh… _Megcsókolja a kezét. Aztán elbocsájtja. Inkább Jolán
szabadítja ki a kezét a kezéből._
Jolán. Huszonnégy óra alatt annyi minden történt velünk. Hiába vannak az
évek és a századok… az egész emberiség története elfér egy napba, egy
olyanba, mint ez a mi tegnapunk… Most megpróbálom… minden utolsó,
szegény kis erőmet összeszedem… megpróbálom, el lehet-e mondanunk
ugyanazt, amit ezen a helyen tegnap délután mondtunk el… tudunk-e még
egyszer becsületesen kezet fogni egymással, mint tegnap… van-e még
erőnk, hogy megujítsuk a mi szomorú szerződésünket… amit annyi hosszú
esztendőn át állottunk…