Az ördög. Hogy elcsavarom a fejét. Le akart lőni.
Jolán _titkolt örömmel_. János?
Az ördög. Ő, személyesen. Ezzel a revolverrel ni! _Megmutatja_. Elvettem
tőle.
Jolán. Magát le akarta lőni énmiattam.
Az ördög. Rám fogta ezt a revolvert, amely mind a hat golyóra meg van
töltve.
Jolán. Délután még meg akarta ölni. Miattam. És most mégis ilyen
nyugodtan nézte, látta, tűrte, hogy suttog a fülembe, hogy udvarol, hogy
én magához hajolok, hogy összeér a kezünk, hogy szinte túl megyünk azon
a határon… Hiszen ez… ez megszerette ezt a lányt.
Az ördög. Tessék. Hát érdemes asszonyért embert ölni?
Jolán. Elhiszem, hogy megtette, mert becsül, mert tisztel, mert maga
bizonyára olyanokat mondott, amik… ezért hálás is vagyok neki. De azt
látom, hogy ezek tetszenek egymásnak. Ezek szeretni fogják egymást.
Az ördög. Érdekes, mennyire felháborítja önt, hogy egy kedves terve
sikerült.
Jolán. Hát azt hiszi, hogy sikerült?
Az ördög. Nem tudom. De tudom a módját, amivel erre a kérdésre választ
kaphatunk.
Jolán. Hogyan?
Az ördög. Tisztázzuk kérem. Délután meg akart ölni, mert bejelentettem
neki, hogy ön az enyém lesz. Én azt mondom, hogy ez szerelem. Ne mondja,
hogy tisztelet. Tiszteletből mozsárágyút szoktak elsütni. A revolver az
egészen más. Ezzel szemben ön azt mondja: a lányt szereti. Hogy
melyikünknek van igaza, azt mondja meg ő maga.