Az ördög _közbevág_. Ne szólj. Művész ne házasodjék meg. Az asszony
esküszik: mindhalálig melletted lesz. Másnap egyet lép és elébed áll.
Jolán. De nem az igazi asszony!
Az ördög. Igaza van. De igazi asszony mindig csak egy van: másnak a
felesége.
Jolán. Pfuj. Milyen cinikus gondolat.
Az ördög. Nem. Praktikus csupán. Az olyan tigrisnek, amely egy embert
már fölfalt, a hátára kell ülni. Mindig meg kell várni, míg egy a
torkába ugrik. Csak ezzel a módszerrel érdemes bemenni az őserdőbe.
Jolán. De ha már az első férfi, a férj erős! Ha már az megszelidíti a
tigrist! Ezt hogy hívják?
Az ördög. Ezt állatszelidítőnek hívják. És pénzért mutogatják,
ketrecben, a nyavalyás tigrisével együtt.
János. Nem kell a tigrisek közé menni. Otthon kell maradni.
Az ördög. De te már nem maradtál otthon! Te már elmentél hazulról, mikor
művész lettél és ezért ott hagytad a meleg hivatalt, a kényelmes polgári
erkölcsöt és a fix fizetést. Te már benne vagy a rengetegben! Neked már
küzdened kell! Ne menj te férjnek! Ah, hiszen, ha… _más hangon,
kettőjükre mutatva_ milyen csodaszép pár volnátok, így, ketten.
Jolán _feláll és homlokára téve a kezét, elfordul_.
_Innen kezdve a jelenés végéig majdnem egészen besötétedik, csak a
kandalló világít pirosló fénnyel, a puffon ülő ördögre._