MAGDA _(türelmetlenül)_: Mit mondjak?
SZENDREI: Mi volt ez itt?
MAGDA: Mi?
SZENDREI: Ez a furcsa járás-kelés. Ez a különös izgalom?
MAGDA: _(kurtán)_ Járás-kelés, izgalom. Mi lett volna? Az volt. Látta.
Mért kérdi?
SZENDREI: Nevessen ki… csak érzés, ugy-e, hiszen semmit se tudok… hogy
maga itt valami rosszra készül… valami könnyelmüségre. Ne haragudjon. Én
ugy féltem magát!
MAGDA: _(nyersen.)_ Ne féltsen! Érti? Ne féltsen! Ezt nem fogom türni,
és ezt az örökös megjelenést sem a lakásomon. Hiszen nem vagyok ura a
cselekedeteimnek! Börtönben ülök és állandóan benéz hozzám a kis ablakon
a porkoláb. Ki fogom adni a parancsot…
SZENDREI: Magda! Ne!
MAGDA: És ha kedvem támadna szeretőt tartani? No? Ugy mint a többiek.
SZENDREI: Maga nem olyan mint a többiek.
MAGDA: De ha kedvem támadna… ha azt akarnám, hogy itt ki-be járjanak a
férfiak. Nem lehetne. Szendrei itt lábatlankodnék.
SZENDREI: Ne mondja tovább. Hiszen nem csinálok semmi rosszat. Csak azt,
amit már két év óta mindig… járok utána… hüségesen, mint a kutya…
kiszolgálom… lesem a parancsát… félek a szeszélyeitől… de megnyugszom
bennük… Bün ez?
MAGDA: Ez bün. A feleségét féltse.
SZENDREI: Mit akart ez az ember?
MAGDA: Semmit.
SZENDREI: Magdácska… mondja meg… nézze… régi jó barátja… mondja meg… ez
az ember… ez szereti magát?
MAGDA _(idegesen)_: Nem. Még nem.
SZENDREI: De igen… igen!
MAGDA: Mi ez? Egy komplett féltékenységi jelenet?
SZENDREI: Magdácska… ha meg tudnám védeni!
MAGDA: Nem tud.
SZENDREI: Nem, mert nincs rá egyéb jogom, csak az, hogy… _(halkan)_
szeretem.
MAGDA: Tudom, tudom… szeret. Nem igaz, csak szeretne, szeretné, ha a
babája lennék, mint egy kóristalány. Pfuj! Hálából, pfuj! Ne folytassuk.
SZENDREI: Nem… nem ugy gondolom. Szeretem, annyira szeretem… hát nem
látja, hogy mi van velem?… Hiszen ugy fel vagyok forgatva, sokszor nem
is tudok magamról… és ha magát nézem, nem is hallom, mit beszélnek
hozzám… és mindig csak magát nézném és maga mellett lennék, és közben
játszanom kell a gondos apát, a jó barátot, az udvari bolondot… pedig én
csak szerelmes vagyok… semmi egyéb; nem tudok más lenni… és nem tudom,
hogyan mondjam meg, mert valahányszor meg akarom mondani, félek, hogy
kinevet, hogy azt mondja, hogy valamelyik szerepemből mondom, pedig
nincs egyikben sem olyan eszetlen, olyan szomoru, olyan alázatos
szerelem, mint az enyém… _(egyik mondatnál letérdel.)_ Magda, ez
kétségbeejtő… Magda… ez kétségbeejtő!…
MAGDA _(szeliden)_: Térj az eszedre, Szendrei. Hiszen feleséged van!
SZENDREI _(csendesen, komolyan)_: Elválok tőle.
MAGDA: Szendrei! Nem tréfálsz?
SZENDREI: Komolyan beszélek.
MAGDA _(őszinte felháborodással)_: Kelj föl. Ki merted ejteni a szádon
ezt a gyalázatosságot. Utállak! Erigy a szemem elől, nem akarlak látni!
Amig azt hittem, hogy csak szaladsz utánam, addig eltürtelek. De hogy
ilyen gonoszságra mersz gondolni, nem vártam tőled. Ez felháboritó. Ne
kerülj a szemem elé.
SZENDREI: Magda! Csak ezt ne mondd! Inkább nem mondtam semmit. Csak
engedd, hogy tovább is járhassak utánad, melletted lehessek, szivhassam
a levegőt körülötted. Csinálj, amit akarsz, menj, ahová akarsz, légy,
akié akarsz. Csak türj meg magadnál. _(Keservesen sir.)_
MAGDA: Ne sirj, hallod, ne sirj! _(az I. ajtó felé megy)_.
SZENDREI _(sirva)_: Elkisérlek.
MAGDA: Nem. Maradj. Nem kellesz. Most irtózom tőled. Megyek a szinházba.
Erigy haza. _(Eloltja a villanyt, kimegy, a szinpadon egyedül marad
Szendrei. Halkan utána szól)_ Magda!
_(Csend.)_
_Tizenhetedik jelenet._
SZENDREI _(sirva borul egy kerevetre)_.
_(Kis szünet. A II. ajtón bejön Szendreiné, megáll az ajtóban és nagyon
csendesen szól.)_
SZENDREINÉ: Imre… Imre, gyere fiam vacsorázni.
– Függöny. –