_Tizenhatodik jelenet._
SZAKÁCSNÉ _(csak ott áll és néz)_: De ilyent!… ezt is csak egy szinészné
házában látja az ember!
SZOBALÁNY _(visszajön)_: Nahát!
SZAKÁCSNÉ: Én is éppen azt mondom, hogy nahát! Az embernek elkáprázik a
szeme. Kicsibe, hogy nem a mi kisasszonyunk! Mutogathatnák magukat a
cirkuszban.
SZOBALÁNY: Ha nem volna kicsit ványadtabb, éppen olyan lenne. Mit
akarhatott?
SZAKÁCSNÉ: Hát megmutatta magát, hogy ő is a világon van. Ölég különös.
SZENDREI _(bejön a II. ajtón)_: Maguk még itt vannak?
SZAKÁCSNÉ: Mink itt.
SZENDREI: Az az ur már nincs itt?
SZAKÁCSNÉ: Tetszik látni. Ha itt volna, azt is tetszene látni. Nem
dugtam a kötényem alá.
SZENDREI: Maga kimehet.
SZAKÁCSNÉ: Hogyne! Ha a nagyságos ur már nem posztol a konyhába!
_(kimegy II.)_
SZENDREI _(a szobalányhoz)_: Maga is kimehet.
SZOBALÁNY: Igenis ki _(bókol, kimegy)_.
SZENDREI _(a III. ajtóhoz megy, kopog rajta, nagyon félénken)_: Mehetünk
a szinházba… mindjárt nyolc óra.
MAGDA _(kilép, egyszerübb fajta estélyi toálett van rajta, fején még
igazitja a tolldiszt)_: Ugy látszik, ezt a számüzetést is a konyhában
méltóztatott tölteni?
SZENDREI _(csendesen)_: Ott. Nem akartam hazamenni.
MAGDA: Leskelődött. Kellemetlen.