LEHOTAI: Hiszen tudja, vagy ha nem tudja, hallott róla, hogy van ugy,
hogy két ember, aki sohase hallott egymásról, egyszerre csak találkozik,
egymásra néz, kigyullad, összefonódik, megörül és ég, ég, csodálatosan,
gyönyörüen, halálosan. Van ugy…
MAGDA: Van ugy… Maga… maga barátom nagyon szépen beszél a szerelemről.
LEHOTAI: Az én asszonyom, az én édes, szép asszonyom, aki csak abban
különbözik kegyedtől, hogy csendes, halk és álmodó asszony…
MAGDA: Honnan tudja, hogy én másmilyen vagyok?
LEHOTAI: A szinpadról.
MAGDA: Á! a szinpad. _(tagadóan rázza a fejét)_. Mondja tovább.
LEHOTAI: Az én asszonyom rám bizta vakon az életét, jött utánam, amerre
vittem és nem kérdezte, mi lesz, mi a vége… csak szeretett, ahogy és is
csak szerettem…
MAGDA: Különös… olyan különös… egy férfi, akit sohase láttam… itt van,
beszél velem… elbódultan mondja, hogy hogyan szeret, hogyan imád… egy
másik nőt… egy másikat, aki olyan, mint én vagyok… különös. De mondja
tovább. Ne törődjön velem. Nyilván van ez még tovább is Ha nem volna,
ezt sem mondta volna el.
LEHOTAI: Köszönöm, hogy ilyen szépen gondolkodik rólam, akit nem is
ismer.
MAGDA: Már ismerem… egy kicsit… mondja tovább.
LEHOTAI: Csaknem három esztendeig tartott ez a gyönyörü szerelem, amig
el nem kezdett lehülni, meghiggadni, elcsöndesedni. S talán ennek
következtében lettem én vigyázatlanabb… De tény, hogy megláttak
bennünket…
MAGDA: A férj?
LEHOTAI: Előbb nem a férj. Valaki más, nem tudom ki, aki irt a férjnek.
MAGDA: Névtelen levelet?
LEHOTAI: Azt.
MAGDA: A férj ugy-e eldobta a levelet?
LEHOTAI: De előbb megmutatta nékem.
MAGDA: A férj eszerint barátja Önnek?
LEHOTAI: Az. Csendes ember, gőgös, hivatalember, de veszedelmes ember.
Szikár, konok, rossz ember. Nagyon megijedtem.
MAGDA: Fél tőle?
LEHOTAI: Nem félek.
MAGDA: Akkor miért ijedt meg?
LEHOTAI: Mert félek tőle.
MAGDA: Fél? Nem fél?
LEHOTAI: Nem félek magam miatt, de félek az én asszonyom miatt.
MAGDA: Nem a magáé! Az övé!
LEHOTAI: Nem volt az övé! Az enyém volt.
MAGDA: A nő azé, aki elvette.
LEHOTAI: A nő azé, akinek adta magát. Neki: a felesége. Nekem: két
esztendeig az életem. De a férj ragaszkodnék a tulajdonjoghoz és ha
megtudná, hogy az enyém volt, ami az övé, elpusztitaná az asszonyt.
Nyugodt ember, rossz ember, azt hinné, hogy joga van hozzá.
MAGDA: Van.
LEHOTAI: Nincs. De mégis megtenné. Elpusztitaná a nőt, aki nem is tehet
semmiről. Aki akaratlan és ártatlan volt, mint a gyerek.
MAGDA: Ártatlan… barátom… kicsit ferdén látja a helyzetet.
LEHOTAI: Elpusztitaná! Ez döbbentett meg már akkor, mikor a névtelen
levelet megmutatta és nagyon rosszizüen nevetett.
MAGDA: Nevetett?
LEHOTAI: Nevetett.
_(Szünet.)_
MAGDA: Mért nem folytatja?
LEHOTAI: Félek attól, amit mondani fogok. És öntől.
MAGDA: Szép, hogy bevallja. De ne féljen.
LEHOTAI: Megpróbálom… mert… most… tudja… ez a legnehezebb.
MAGDA: Folytassa. Most kezd nagyon érdekes lenni. Eddig csak szép volt.
LEHOTAI: Igen. De most csunya lesz. Innen kezdve ön is… Ott hagytam el
ugy-e, hogy…