Egy óra hosszat hagymázos agyamban meghánytam-vetettem minden
elképzelhető okot, mi a vadászt e lépésre birhatta. A legképtelenebb
gondolatok üzték egymást fejemben; azt hittem hogy megőrülök.
De végre léptek zaja hangzott fel az üreg mélyéből. Hans tért vissza. A
lámpa derengő fénye láthatóvá kezdett lenni a falakon, azután betölté a
folyosó torkolatát és Hans megjelent.
Hans bátyámhoz közeledett és kezét annak vállára téve, felkölté őt.
Bátyám fölemelkedett.
„Mi baj?“ kérdé.
„Vatten,“ felelt a vadász.
Ugy látszik, hogy a nagy fájdalmak ihlettségében mindenki nyelvtudóssá
lesz. Egy szót sem tudtam dánul és mégis ösztönszerüleg megértettem a
kalauzunk által ejtett szót.
„Viz, viz!“ kiáltám kezeimmel tapsolva, s őrült módjára hadonázva.
„Viz!“ ismétlé bátyám. „Hwar?“ kérdé izlandi nyelven.
„Nedaet,“ felelt Hans.
Hol? ott lenn! Én mindent megértettem. Megragadtam volt a vadász kezét s
szorongattam azt, mialatt ő nyugodtan tekintett rám.
Nem soká készülődtünk az utra, és csakhamar lefelé haladtunk ez alagban,
melynek lejtője ölenként két lábat mélyedett.
Egy óra mulva mintegy kétezer ölet haladtunk volt és kétezer lábbal
mélyebben voltunk.
E perczben tisztán hallottunk egy szokatlan hangot, mely a gránitfalakon
futott végig, valami tompa morajlásforma volt, s távoli mennydörgésre
hasonlitott. Ez első félórai járás alatt, nem találkozván az igért
forrással, aggodalmaim ujra felébredtek; ekkor azonban bátyám tudatá
velem, ama mindinkább erősödő zaj miből származik.
„Hans nem csalódott,“ szólt ő, „a mit hallasz, valóban zuhatagnak
zúgása.“
„Zuhatagé?“ kérdém.
„Nem kételkedhetünk, hogy az. Földalatti folyam kanyarog körülöttünk!“
A remény által ösztönözve gyorsitánk lépteinket. Nem éreztem többé
fáradságot. E moraj maga is, a viz zúgása képes volt felfrissiteni; a
zaj mindinkább növekedett; a zuhatag, miután sokáig fejünk fölött, most
a balra levő oldalfal mögött folyt, zúgva és rohanva. Kezemet gyakran
végig huztam a sziklán, remélve, hogy ott találok néhány átszivárgott
cseppet. De hiába.
Egy félóra mult el igy, s még egy fél mértföldet haladtunk.
Belátni kezdtem ekkor, hogy a vadász, távolléte alatt nem folytathatta
volt utját egész idáig. Ő azon bizonyos ösztön által indittatott, mely a
hegyi lakók, a hydroscopok tulajdona, s e zuhatagot a sziklán át
megérezte, de semmi esetre sem látta volt ama felséges folyadékot, és
szomját nem olthatta benne.
Sőt csakhamar arról győződtünk meg, hogy ha utunkat ez irányban
folytatjuk, eltávozunk a folyamtól, melynek zúgása csendesedni kezdett.
Visszafordultuk tehát.
Hans azon helyen állott meg, hol a zuhatag, moraja után itélve,
legközelebb lehetett.
Én leültem a fal mellé, mialatt a viz roppant erővel rohant el mellettem
mintegy két lábnyira. De gránitfal választott el tőle.
A nélkül, hogy egy perczig is gondolkodnék a fölött, hogy nem létezik-e
módszer, mely által e vizhez lehetne jutni, ismét a legmélyebb kétségbe
estem.
Hans rám tekintett, ugy véltem, mintha ajkán mosoly jelenne meg.
A kalauz felállott s kezébe vette a lámpát. Követtem őt; a fal mellé
lépett, fülét a száraz sziklához nyomta és figyelmesen hallgatódzva
haladt a szikla mellett. Megértém, hogy azon pontot keresi, melyen a
folyam zuhogása legerősebben hallatszott. E pontot a balra levő
oldalfalban találta fel, három lábnyira a földtől.
Mennyire meg voltam indulva! Sejteni sem mertem, hogy a vadásznak mi
szándéka! De mégis megértettem végre s örömömben összeöleltem őt, mikor
láttam, hogy csákányát fogja fel s a sziklát megtámadni készül.
„Meg vagyunk mentve!“ kiáltám én.
„Igen“, kiáltott nagybátyám lázasan, „Hansnak igaza van! Derék, okos
kalauz! Nekünk ez soha nem jutott volna eszünkbe!“
Elhiszem! Ez eszköz, bármily egyszerű volt is, soha nem jutott volna
eszünkbe. A föld e gerinczének csákánynyal való megingatása, roppant
veszélyt okozhatott! Bedőlhetett s eltemethetett bennünket az alagut!
Vagy magával ragadhatott bennünket a sziklán áttörő folyam! E veszélyek
épen nem voltak valószinűtlenek; de akkor a beszakadás-, vagy az
elöntetéstől való félelem nem tartóztathatott vissza bennünket;
szomjuságunk annyira forró volt, miszerint ekkor az Ocean fenekét is
megfurtuk volna, csakhogy azt olthassuk.
Hans megkezdte a munkát, melyre sem bátyám, sem én nem lettünk volna
képesek. Türelmetlenségünkben kézmozdulatainkat nem korlátolhattuk volna
s a szikla heves csapásaink alatt darabokra szakadt volna. A kalauz
ellenben szokott higgadtságával, gyorsan ismételt apró ütések által
lassan-lassan furta meg a sziklát, félláb átmérőjű lyukat nyitva rajta.
A zuhatag zaja növekedett s már ugy rémlett, mintha a jótékony nedv
ajkimat áztatná.
A csákány csakhamar féllábnyira hatolt a gránitfalba; a munka ekkor már
félóra óta folyt; tagjaim vonaglottak a türelmetlenségtől! Nagybátyám
segiteni akart s alig voltam képes őt visszatartani; már megragadta volt
csákányát, midőn egyszerre erős füttyenés hallatszott. Vizsugár lövelt a
sziklából s a szemben levő falon tört meg.
Hans, kit a viz ereje a földhöz vágott, nem volt képes egy
fájdalomkiáltást elnyomni. Ez akkor lett előttem megmagyarázhatóvá,
midőn kezeimet a vizsugárba meritve, szintén fájdalmasan kiáltottam fel.
A viz forró volt.
„Százfoku viz!“ kiáltám.
„Majd meghül“, válaszolt bátyám.
Az alagut gőzzel telt meg, mig a viz kis patakká alakulva folyt lefelé a
földalatti ut göringyei között.
Oh mily mennyei élvezet! mily leirhatatlan kéj! Miféle viz volt ez?
Honnan jött? Nem törtem rajta fejemet. Viz volt és bár még meleg, mégis
visszavarázsolta belém a már-már kifogyó életet. Ittam, gyorsan nyeltem,
még csak nem is izleltem.
Csak miután már egy perczig élveztem volt az üditő folyadékot,
kiáltottam fel:
„Hiszen ez vastartalmu viz!“
„Igen jó a gyomornak“, válaszolt bátyám, „nagyon ásványos viz! Ez utazás
egészségünkre oly hatást fog gyakorolni, mintha Spaaba vagy Teplitzbe
mentünk volna.“
„Ah! mily jó!“
„Elhiszem hogy jó az ily viz, melyet két mértföldnyire a föld alatt
meritenek! bizonyos téntaize van, mely épen nem kellemetlen. Hans
valóban felséges forrást nyitott számunkra. Azért azt ajánlom, hogy az ő
nevére kereszteljük e patakot.“
„Legyen!“ kiáltám.
És a patak e percztől kezdve Hans-bach nevet viselt.
Hansot e kitüntetés nem kevélyitette el. Miután mértékletesen ivott,
szokott nyugalmával ült le egy zugba.
„Ne hagyjuk e vizet kárba menni“, mondám én.
„Miért?“ szólt bátyám, „azt hiszem, hogy e forrás kiapadhatatlan.“
„Mindegy! töltsük meg a tömlőt és kulacsainkat s azután, ha lehet,
tömjük be a nyilást.“
Tanácsom el lőn fogadva. Hans megkisérlé a nyilást gránitdarabokkal
betömni. De a feladat nem könnyü volt. Az ember összeégette kezét és még
sem ért czélt; a viz ereje nagy volt s törekvéseinknek nem lőn
eredménye.
„Világos,“ mondám, „hogy e viznek felszine nagy magasságban lehet; ezt
lehet következtetni a sugár erejéből.“
„Erről semmi kétség,“ válaszolt bátyám; „ha e vizoszlop magassága
harminczkétezer láb, ez annyi, mintha ezer légkör nyomása lenne rajta.
De valami jutott eszembe.“
„Mi az?“
„Miért igyekszünk oly makacsul e forrást betömni?“
„Azért, mert…“
Nem voltam képes valamirevaló okot találni.
„Ha kulacsaink megürülnek, lesz-e azokat miből megmeriteni?“
„Ezt nem tudhatjuk.“
„Hadd folyjon tehát e viz, mely természetszerüleg lefelé fog tartani és
igy egyszersmind utmutatóul fog szolgálni azoknak, kiket vándorlatukon
felüdit!“
„Ez jó gondolat!“ kiáltám én, „hanem ha e patak utitársunk lesz, többé
nincs akadály, mely tervünk sikerét gátolhatná.“
„Ah öcsém, belátod ezt végre!“ szólt a tanár nevetve.
„Tökéletes meggyőződésem.“
„Előbb azonban néhány óráig pihenjünk.“
Én csakugyan elfelejtettem volt, miszerint éjjel van. A chronometrum
azonban felvilágositott. Csakhamar elegendőkép fel levén üditve,
mindnyájan mély álomba merültünk.