Megindultunk a nyugoti irányban lefelé vezető folyosóban. Hans szokása
szerint legelől járt. Még száz lépést sem haladtunk volt, midőn bátyám
lámpája világát a falakra vetve, kiáltott fel:
„Ime az ős réteg! Jó uton járunk; előre, előre!“
Mikor a világ őskorában a föld lassanként meghült, terjedelmének apadása
következtében a kéreg sok helyütt kiment helyéből és hasadások, nagy
üregek támadtak. Ez alagut is efféle hasadás volt, melyen egykor a
megolvadt gránit bugyogott fel; ez alagut ezer meg ezer kanyargatával
roppant labyrinthust képezett az ős rétegben.
A mint lefelé haladtunk, az őskori földréteget képező telepek mindinkább
felismerhetőbben követték egymást. A földtan ez ős réteget ugy tekinti,
mint az ásványos kéreg alapját, s a tudomány és tapasztalás
bebizonyitották, hogy az három különböző telepből áll: a palából, a
csillámból és a csillámpalából, melyek mindhárman ama megrendithetetlen
sziklán nyugosznak, mely gránitnak neveztetik.
Oly csodás körülmények között még soha ásványtudós nem folytathatta
tanulmányait a hely szinén. A mit a földfuró, e tökéletlen eszköz, nem
volt képes a föld belsejéből a földszinre felhozni, azt mi most
szemeinkkel láthattuk, kezeinkkel érinthettük.
E szép, különböző árnyalatu zöld palarétegek közt itt-ott fémerek
kigyóztak, mint réz, cseleny, sőt aranynak és platinának is volt nyoma.
Elgondoltam, hogy e kincseket, melyek a föld méhébe vannak eltemetve, a
sovár emberiség soha sem fogja birtokába kerithetni. E kincseket az
őskori forradalmak oly elérhetetlen mélységbe temették, miszerint sem a
csákány, sem az ásó nem lesznek képesek azokat sirjokból kiemelni.
A pala után csillám következett, mely réteges alkatu, és leveleinek
párhuzamossága által tünik ki; ezután következett a palacsillám, mely
szintén nagy rétegekből áll, melyek között a fehér csillám szikrázott a
lámpa fényében.
A Ruhmkorff-féle készülékek sugarai, melyek e sziklatömeg apró lapocskái
által visszavettettek, minden lehető szögekben metszették egymást, s ugy
tetszett, mintha egy gyémánt belsejében utaznánk, melyben millió és
millió vakitó sugár törik meg.
Esteli hat óra tájban e fénytenger csillogása szünni kezdett, sőt
csaknem tökéletesen megszünt; az oldalfalak ugyan most is jegeczekből
állottak, de setétebb szinezetüek voltak; a csillám mindinkább nagyobb
mennyiségével kezdett vegyülni a feldspátnak és a kvarcznak. Mely
végyület képezi azt, mely tulajdonképen neveztetik sziklának, mely
minden kövek között a legkeményebb és maga fölött hordja a földgömb
telepeinek négy emeletét, a nélkül, hogy összezuzatnék általa. Mintegy
roppant gránitbörtönbe voltunk befalazva.
Esteli nyolcz óra volt. Vizet még nem találtunk. Rémitőn szenvedtem.
Most bátyám haladt legelől; ő még most sem akart megállani. Éber füllel
figyelt a csendben, hogy nem szakitja-e meg azt valami forrás mormogása.
De nem hallatszott semmi!
Lábaim mindinkább elnehezültek, de ellentállottam a gyötrelemnek, nehogy
bátyámat megállani kényszeritsem. Tudtam, hogy a legnagyobb kétségbeesés
sujtaná őt, mert a nap végéhez közeledett, s ez volt az utolsó nap, mely
még övé volt.
Végre minden erőm elhagyott, nagyot kiáltottam és összerogytam.
„Meghalok!“
Nagybátyám visszajött hozzám; keresztbe font karokkal tekintett rám;
azután tompa hangon e szavakat suttogá:
„Mindennek vége.“
Szemeim, melyek rajta függtek, még egy rémitő mozdulatot láttak, melyben
haragja tükröződött, s azután lecsukódtak.
Midőn ismét felnyitám szemeimet, két társamat mozdulatlanul,
pokróczaikkal betakarva, láttam a földön feküdni. Aludtak-e? Én
részemről egy percznyi álomra sem voltam képes; ezt szenvedéseim nem
engedték, sem azon gondolat, hogy bajom többé nem orvosolható. Bátyám
utolsó szavai még fülemben hangzottak: „Mindennek vége!“, mert oly
gyenge voltam, hogy még azt sem remélhettem, miszerint a föld szinére
visszajuthassak.
Másfél mértföldnyire voltunk a föld kérgében! Ugy véltem, mintha e
roppant tömeg egész súlyával nehezednék vállaimra. Összezuzottnak
éreztem magamat, és minden erőködésem daczára nem voltam képes
gránit-ágyamon megfordulni s a másik oldalra feküdni.
Néhány óra mult el igy. Körülöttünk mély csend uralkodott, valóban síri
csend. Nem érkezhetett hozzánk hang e falakon át, melyek közől a
legvékonyabb is ötezer lábnyi volt. Mindamellett, mély zsibbadásom
daczára, ugy tetszett, mintha valami zajt hallanék; ugyanekkor az alag
elsötétült. Figyelmesebben tekintettem körül s ugy tetszett, mintha az
izlandi, kezében tartva a lámpát, eltünne.
Miért ment el? Itt akart bennünket hagyni? Nagybátyám aludt. Kiáltani
akartam; de kiszáradt ajkaimból nem tört elő hang. Most a setét
tökéletessé vált s a zaj végkép elhangzott.
„Hans itt hágy bennünket!“ kiáltám, „Hans, Hans!“
E szavakat bensőmben kiáltottam. Rajtam kivül senki nem hallhatta
azokat. Mindamellett, a pillanatnyi rémület után, szégyelni kezdtem,
hogy ily gyanut táplálhattam ez ember iránt, kinek viselete addig semmi
okot nem adott erre. Igaz, hogy elment, de nem azért, hogy bennünket
itthagyva meneküljön, mert a helyett, hogy visszatérne a merről jöttünk,
lefelé haladt. Ha rosz szándoka lett volna, ellenkező irányban indult
volna. Ez okoskodás némileg megnyugtatott és egyéb okokat kerestem.
Hansot, e nyugalomkedvelő embert, csak komoly indok birhatta arra, hogy
most felkerekedjen. Valami felfedezésre indult tehát? Az éj csendében
talán valami mormogás ütötte meg fülét, melyet én nem voltam képes
kivenni.