Másnap kiállott szenvedéseink már el voltak felejtve. Kezdetben
csodálkoztam, hogy már nem vagyok szomjas és önmagamtól kérdém, hogy
miért; a lábaimnál mormogva folyó patak válaszolt kérdésemre.
Reggeliztünk és azután ittunk e felséges vastartalmu vizből. Erőm és
bátorságom tökéletesen megtért és kész voltam bármily hosszu utra.
Valóban oly határozott és mély meggyőződésű férfi mint bátyám, miért ne
érhetett volna czélt oly ügyes kalauztól, s oly „határozott“ öcsétől
kisérve, mint én? Ily magasztos eszmék termettek agyamban! Ha valaki azt
ajánlotta volna, hogy térjünk vissza a Sneffels tetejére, megvetéssel
utasitottam volna vissza e javaslatot.
De szerencsére csak utunk folytatásáról volt szó.
„Induljunk!“ kiáltottam én lelkesedés hangján, melyre a földgömb
viszhangja válaszolt.
Pénteken reggeli nyolcz órakor keltünk utra ismét. A gránitfolyosó
számos kanyarulattal és zuggal birt s valóban labyrinthusra hasonlitott;
de azért főiránya mégis délkelet volt. Bátyám gyakran megvizsgálta a
delejtü állását, hogy utunk irányára nézve biztos legyen.
Az alagut csaknem vizirányos, lejtője ölenként legfeljebb is csak két
hüvelyknyi volt. A patak lassan, mormogva folydogált mellettünk; ugy
tekintettem őt, mint valamely jótékony szellemet, mely a földön át vezet
bennünket és kezemmel gyakran barátságosan megsimitám a langyos najádot,
melynek éneke vándorlásunkon kisért. Jó kedvem még a mythologiát is
eszembe juttatá.
Bátyám sokszor kifakadt az ut vizirányossága ellen; ő mindig függőleges
vonalban kivánt volna haladni. Utunk ez által valóban nagyon meg is
hosszabbodott s a helyett, hogy a föld átmérője irányában haladt volna,
a fenékoldal irányában távozott el attól, bátyám szavai szerint. Azonban
nem volt miben válogatnunk, s addig, mig a központhoz, habár kevéssé
közeledtünk, nem lehetett panaszunk.
Egyébiránt olykor-olykor a lejtő meredekebbé vált, ilyenkor a patak
zúgva rohant le és mi követtük azt a mélységbe.
Mindössze e napon és a következőn függőleges irányban keveset,
vizirányban igen sokat haladtunk.
Pénteken este, julius 10-kén, bátyám számitása szerint harmincz
mértföldnyire voltunk Reykjawiktól délkelet felé.
Ekkor lábaink előtt kissé rémes akna nyilt. Bátyám a lejtő meredekségét
látva, kezével tapsolt.
„Ez a jó ut,“ kiáltott a tanár, „ez vezet czélunkhoz s kényelmesen is
fogunk haladhatni, mert a szikla kidomborodásai valódi lépcsőt
képeznek.“
A kötelek a már leirt módon rendeztettek el, hogy balesetnek elejét
vegyük. Azután megkezdtük a lemenetelt. Nem nevezhetem azt veszélyesnek,
miután az efféle uthoz már hozzá voltam szokva.
Ez akna keskeny hasadása volt a gránittömegnek és nyilván a földkéregnek
meghülésekor való összeapadása által idéztetett elő. Ha ez valóban a
Sneffels által hányt lávának szolgált egykor csatornául, meg nem
foghatom, hogy az semmi nyomot nem hagyott benne. Valóságos csigalépcsőn
haladtunk le, melyet emberi kéz müvének lehetett volna tartani.
Negyedóránként kénytelenek voltunk megállani, hogy kipihenhessünk és
izmaink visszanyerjék ruganyosságukat. Ilyenkor valami kiálló oromra
ültünk, s mialatt lábaink lelógtak az örvénybe, beszélgettünk és ettünk,
s a patakban oltottuk szomjuságunkat.
Magában értetődik, hogy ez aknában a Hans-bach vizeséssé változott, mi
által szélessége csökkent s a sugár megvékonyult; de azért tökéletesen
elég, sőt a szükségesnél több vizet is tartalmazott; tudtuk egyébiránt,
hogy ha később a lejtő meredeksége megszünik, ismét csendesebben fog
folyni. Jelenleg türelmetlensége és hevessége által érdemes bátyámat
juttatá eszembe, mig a kevésbbé meredek lejtőkön az izlandi vadász
nyugalmával birt.
Julius 6-án és 7-én ez akna csigavonalát követtük, és ismét két
mértfölddel mélyebbre jutottunk a földkéregben; eszerint öt
mértföldnyire voltunk a tenger szine alatt. De 8-án déltájban, az akna
iránya megváltozott; délkeletnek tartott mintegy negyvenöt foknyi
lejtővel.
Az ut ekkor sokkal kényelmesebbé és tökéletesen egyhanguvá lett. Ez nem
is lehetett volna máskép. Utunkat nem tehette változatossá a vidékek
különböző volta.
Végre szerdán julius 15-én, hét mértföldnyire voltunk a föld alatt és
mintegy ötven mértföldnyire a Sneffelstől. Habár némilég fáradtak
voltunk is, de egészségünk folyvást a legjobb állapotban maradt s uti
gyógyszertárunk még érintetlen volt.
Nagybátyám minden órában feljegyezte a delejtü, a chronometer, a
manometer és a hévmérő állását. E jegyzetek azok, melyeket utazásunk
tudományos leirásában közölt. Ő tehát mindig tisztában volt helyzetünket
illetőleg; midőn tudatá velem, hogy vizirányos vonalban ötven
mértföldnyire haladtunk, meglepetésemben nem nyomhattam el egy
felkiáltást.
„Mi lelt?“ kérdé bátyám.
„Semmi, eszembe jutott valami.“
„Micsoda?“
„Az, hogy ha bátyám számitása helyes, ugy többé nem vagyunk Izland
alatt.“
„Azt hiszed?“
„Erről könnyű meggyőződnünk.“
Összehasonlitottam a delejtü állását s a távolságot a földképen.
„Nem csalódtam,“ mondám; „túl vagyunk a Portland-fokon, és ha igazán
ötven mértföldet haladtunk délkelet felé, ugy a tengeren vagyunk.“
„A tenger alatt,“ válaszolt bátyám kezeit dörzsölve.
„E szerint hát,“ kiálték, „az Ocean fejünk fölött terül el!“
„Ebben semmi meglepő nincs. A newcastlei kőszénbányák is messzire
benyulnak a hullámok alá.“
A tanár, ugy látszék, e helyzetben semmi különöst nem talált; de engem,
megvallom, hogy némileg megzavart azon gondolat, hogy a viztömeg alatt
járunk; habár feltéve, hogy a gránitgerincz szilárd, nem tehetett
különbséget, akár Izland síkjai és hegyei nehezednek arra fejünk fölött,
akár a tenger hullámai. Egyébiránt csakhamar hozzászoktam e gondolathoz,
mert az alagut, bár hol egyenes, hol görbe volt, s lejtői, valamint
kanyarulatai szeszélyesen váltakoztak, főiránya mégis délkelet volt és
mindinkább meredekebbé válván, rövid idő alatt nagy mélységre jutottunk
benne.
Négy nappal később, szombaton, julius 18-án este, elég terjedelmes
barlangba érkeztünk; bátyám átadta Hansnak három tallérnyi hetibérét s
elhatároztatott, hogy a következő nap pihenni fogunk.