„Hogyan Axel,“ szólt végre a tanár furcsa hangon, „ama néhány csepp viz
nem adta vissza erődet és bátorságodat?“
„Bátorságomat!“
„Csak oly levert vagy, mint azelőtt, most is csak oly kétségbeesetten
beszélsz.“
Minő volt e férfi jelleme, és miféle vakmerő terveket kovácsolt ismét!
„Hogyan, ön nem akar…“
„Lemondjak e vállalatról, azon perczben, mikor minden szerencsés
eredményt enged remélnünk! Nem, soha!“
„Ugy hát halálra kell magunkat szánnunk!“
„Nem, Axel, nem! térj vissza. Nem kivánom halálodat. Hans veled megy.
Hagyj magamra!“
„Én itt hagyjam!“
„Hagyj magamra, ismétlem! Ha megkezdtem ez utat, be is fejezem, eljutok
a czélig, vagy vissza nem térek soha. Térj vissza, Axel, térj vissza!“
Nagybátyám a legnagyobb izgatottsággal beszélt. Hangja, mely egy
pillanatig elérzékenyülést árult el, most kemény és fenyegető kifejezést
öltött. Sötét erélyességgel küzdött a lehetetlenség ellen! Nem
hagyhattam itt őt ez örvény fenekén, s mégis az önfenntartás ösztöne,
életem megmentésére visszatérésre késztetett.
A kalauz szokott közönynyel szemlélte e jelenetet. Pedig megérthette,
hogy utitársai között mily kérdés forog fenn; mozdulataink elég
világosan mutathatták, hogy mily ellentétes irányra kivántuk egymást
birni; de ugy látszék, mintha Hansot kevéssé érdekelné e kérdés, mely
saját élete fölött is határozott; ő kész volt útnak indulni, vagy itt
maradni, a szerint, mint gazdája kivánni fogja.
Óh miért nem magyarázhattam ki magamat most előtte! Szavaim,
sóhajtásaim, hangomnak kifejezése legyőzték volna jellemének fagyos
ridegségét. E veszélyeket, melyeket a kalauz sejteni nem látszott, én
megértethettem, kézzelfoghatókká tettem volna számára. És ketten együtt
talán legyőztük volna a tanár makacsságát. És ha máskép nem, erővel
vihettük volna fel őt a Sneffels tetejére!
Hans mellé léptem s kezem vállára tettem. Ő nem mozdult. Ujjal mutatám
neki a tölcsér utját. Ő mozdulatlan maradt. Dúlt arczom minden
szenvedésemet kifejezte. Az izlandi csendesen rázta fejét és nyugodtan
mutatott bátyámra.
„Master,“ szólt a kalauz.
„Urad?“ kiáltám én. „Őrült! hisz ő nem életednek ura! Jer, meneküljünk;
vigyük őt magunkkal; nem hallod, nem értesz meg?“
Megragadtam Hans karját és kényszeriteni akartam, hogy felálljon.
Küzdötten vele. Nagybátyám közbelépett.
„Csillapulj Axel,“ szólt ő. „E hajthatlan embert nem fogod
megingathatni. Azért hallgasd meg javaslatomat.“
Keresztbe fontam karjaimat és jól szemébe néztem bátyámnak.
„A vizhiány,“ mondá ő, „egyetlen akadály, mely szándokom végrehajtását
gátolja. Ama keleti alagban, mely lávából, homokkőből és kőszénből áll,
hig anyagból egyetlen parányt sem találtunk. De meglehet, hogy
szerencsésebbek leszünk, ha a nyugoti alagot követjük.“
Hitetlenül ráztam fejemet.
„Hallgasd meg szavaimat végig,“ folytatá a tanár emeltebb hangon.
„Mialatt te mozdulatlanul hevertél a földön, én megvizsgáltam ama
folyosónak rétegeit és alapját. Ez alag egyenes irányban a föld
belsejébe vezet, s benne haladva, néhány óra alatt a gránitrétegbe
jutnánk. Ott dús forrásokkal fogunk találkozni. Ez a szikla
természetéből következik, s a ösztön és a tudomány egyhangulag igazolják
meggyőződésemet. Azért én neked a következőket ajánlom: Mikor Columbus
hajószemélyzetétől még háromnapi időt kivánt ismeretlen szigetek
felfedezésére, emberei, habár betegek és rémülésben voltak, mégis
teljesitették e kivánságát s ő fölfedezte az uj világot! Én, e
földalatti világ Columbusa, tőled csupán egy napot kérek még. Ha ez
elmulik a nélkül, hogy az annyira nélkülözött vizet feltalálnánk,
esküszöm, hogy visszatérünk a föld felszinére.“
E szavak ingerültségem daczára is mélyen meghatottak, annyi szenvedély
volt bátyám szavaiban, oly önmegtagadásába került hogy ekként
szólhasson.
„Legyen meg tehát bátyám akarata,“ kiáltám én, „és adja isten, hogy
emberfölötti erélye megjutalmaztassék. A sors ellen már csak néhány
óráig küzdhetünk. Előre!“