Másnap korán reggel indultunk utnak. Nagyon sietnünk kellett, mert
ötnapi járóra voltunk már a keresztuttól.
Nem fogom hosszadalmasan leirni a visszatérés szenvedéseit. Bátyám dühét
elfojtva tűrte azokat, mert érezte, hogy haragja által semmit nem
változtathatna! Hans békés jellemének teljes megadásával tűrt; én,
megvallom, sopánkodtam s kétségbeestem; annyi lélekerőm nem volt, hogy
ily bajjal daczoljak.
Mint előre láttam, ugy történt; vizünk már első nap elfogyott; ekkor
minden italunk a fenyőnedv volt; de e pokoli folyadék torkomat égette, s
még csak látni sem szerettem. A meleget kiállhatatlannak találtam; a
fáradság csaknem bénává tett. Nem egyszer annyira voltam, hogy kicsibe
mult, miszerint élettelenül nem rogytam össze. Ilyenkor azután
megállottunk; bátyám és az izlandi ápoltak és feléleszteni igyekeztek.
De bátyámon már lehetett észrevenni, hogy alig képes a fáradság s a viz
nélkülözéséből származó gyötrelmek ellen küzdeni.
Végre kedden julius, 8-kán, kezeinken s térdeinken vonszolva magunkat,
érkeztünk a keresztutra; fél halottak voltunk. Ott csaknem élettelenül
terültem el a lávakövezeten. Ekkor reggeli tiz óra volt.
Hans és bátyám, az oldalfalakhoz támaszkodva, igyekeztek néhány darabka
kétszersültet lenyelni. Dagadt ajkaim közől olykor hosszas nyögés
emelkedett; azután mély álomba, vagy inkább tökéletes zsibbadásba
merültem.
Némi idő mulva bátyám mellém jött, s felemelt karjaiba.
„Szegény gyermek!“ suttogá valódi szánalom hangján.
E szavak, mivel nem voltam a rideg modoru tanár részéről gyöngédséghez
szokva, mélyen meghatottak. Kezeimmel megragadtam reszkető kezeit;
tekintete rajtam függött és láttam, hogy szemei nedvesek.
Ekkor kezébe vette az oldalán függő kulacsot és nagy csodálkozásomra
ajkamhoz emelte azt.
„Igyál,“ szólt ő.
Jól értettem-e? talán megőrült nagybátyám? Zavartan tekintettem rá, nem
tudván elérteni, hogy mit akar.
„Igyál,“ ismétlé ő.
És felemelvén a kulacsot, annak egész tartalmát ajkaim közé tölté.
Mennyei élvezet! Egy ital viz áztatá kigyuladt számat, csak egyetlen
korty, de ez képes volt megujitani bennem a már-már elfogyó életet.
Kezeimet összekulcsolva hálálkoztam bátyámnak.
„Igen,“ szólt ő, „egy ital viz, az utolsó! hallod, az utolsó! Ez utolsó
cseppeket számodra tartogattam kulacsom fenekén. Százszor küzdöttem le a
mindig ujra felébredő vágyat; de ellentállottam. Számodra tartogattam.“
„Bátyám!“ suttogám én, mialatt szememet nagy könyek áztaták.
„Igen, szegény gyermekem, tudtam, hogy mikor a keresztútra érkezünk,
félholtan fogsz összerogyni s azért tettem el ez utolsó cseppeket, hogy
ekkor felébreszszelek.“
„Köszönöm, köszönöm!“ kiáltám.
Habár szomjuságom nem is mult el, mégis némileg megtért erőm. Gégémnek
addig görcsösen összezsugorodott izmai kitágultak; ajkaim gyuladása
enyhült s képes voltam szólani.
„Bátyám,“ szóltam, „most már nincs mit tétováznunk; vizünk elfogyott s
vissza kell térnünk.“
Mialatt igy szólottam, bátyám kerülte tekintetemet; szemei nem
találkoztak az enyéimmel.
„Vissza kell térnünk,“ kiáltám, „vissza a föld szinére. Isten adja, hogy
legyen annyi erőnk, miszerint feljuthassunk a tölcsérből!“
„Vissza!“ szólt bátyám, mintha inkább magának, mint nekem válaszolna.
„Igen, vissza, és ne veszitsünk egy pillanatot sem.“