Valóban nagy ideje lett volna már, hogy kulacsainkat megtöltsük.
Készletünk nem tarthatott három napnál tovább. Erről meggyőződtem
estelizésünk alkalmával. Már pedig, fájdalom, semmi reményünk nem
lehetett, hogy ez átmeneti korszakban forrásra találjunk.
A következő nap folyvást végtelen, számtalan boltivek alatt haladtunk.
Az egész uton alig szóltunk egy szót. Hans némasága ránk ragadt.
Az ut nem emelkedett, vagy legalább nem észrevehetőleg; sőt olykor ugy
látszott, mintha kissé sülyedne. De ez irányzat, mely különben alig
észrevehető volt, nem állithatta helyre a tanár meggyőződését, mert a
rétegek jellege nem módosult s mindinkább bizonyossá vált, hogy átmeneti
korszakban vagyunk.
Az elektrikus fény sugaraiban vakitón csillogtak az alag pala-, mész- és
régi verhenyes homokkövei; azt hihettük volna, hogy valamely devonshirei
kőbányában vagyunk, azon vidéken, melynek neve e rétegekre
átruháztatott. A falakat gyönyörü márványpéldányok fedték; voltak itt
agátszinüek szeszélyes kanyargásu fehér erekkel, voltak pirosak és
sárgák veres foltakkal; távolabb barna és piros pettyes példányokkal
találkoztunk, melyekben a mészkő élénk szinezetet öltött.
E márványdarabok legnagyobb részében őskori állatok nyomai voltak
láthatók. Csakhogy azon réteghez képest, melyben tegnap jártunk, a
természetnek nagy haladása volt észlelhető. A tökéletlen trilobitok
helyett itt már tökéletesebb fajok maradványait láttam; többek közt a
ganoid és sauropteris halakat, melyekben a palaeontolog szeme a
csúszók-mászók legrégibb idomait ismerte fel. A devoni tengereket nagy
számmal lakták ez állatok s maradványaik ezerenként találhatók az ujabb
korszak szikláin.
Világos volt, hogy felfelé haladtunk az állati élet lépcsőfokozatán,
melyen legfelül az ember áll. De Lidenbrock tanár erre nem látszott
ügyelni.
Ő kétfélét várt: vagy hogy lábai előtt függőleges akna nyiljék, melyen
át utját a központ felé folytathassa, vagy hogy valamely akadály
visszafordulni kényszeritse. De az est elérkezett, a nélkül, hogy e
remények valamelyike teljesedett volna.
Pénteken reggel ismét folytattuk utunkat a folyosó kanyargásaiban, habár
előttevaló éjjel már érezni kezdtem volt a szomjuság gyötrelmeit.
Tiz órai járás után észrevettem, hogy a lámpafénynek a falak által való
visszasugároztatása nagyot csökkent. A márvány, a pala-, a mész- és a
homokkő, melyek eddig fedték a falakat, most setét és fénytelen anyag
által váltattak fel. Egy helyen, hol az alagut igen keskeny volt, az
oldalfalnak támaszkodtam.
Mikor kezem visszahuztam, az tökéletesen be volt feketítve. Közelebbről
vizsgáltam s ugy láttam, hogy kőszénrétegben vagyunk.
„Kőszénbánya!“ kiáltottam.
„Bánya bányászok nélkül,“ válaszolt bátyám.
„Ki tudja?“
„Én tudom,“ felelt a tanár röviden, „tökéletesen meg vagyok győződve,
hogy e kőszénrétegen átfurt alag nem emberi kéz műve. De akár a
természet műve legyen, akár nem, ezzel most nem gondolunk. Az esteli
ideje elérkezett. Együnk!“
Hans kiszedte az élelmiszereket. Én részemről alig ettem, s néhány csepp
vizet, a mennyi jutott, ittam. Kalauzunk félig telt kulacsa volt összes
vizkészletünk, ebből kelle három embernek szomját oltania.
Vacsora után két társam lefeküdt s pokróczaikkal betakarózva, álomba
merülve, pihenheték ki fáradalmaikat; én részemről nem tudtam aludni s
reggelig számláltam a perczeket.
Szombaton hat órakor ismét utnak indultunk. Husz percz mulva terjedelmes
barlangba érkeztünk; ekkor meggyőződtem, hogy e kőszénbányát valóban nem
emberek áshatták, különben boltozata támogatva lett volna, mig igy
csupán az egyensúly tartotta azt csodás módon.
Ez üreg szélessége mintegy száz láb volt, magassága pedig százötven. A
földréteg itt valamely földalatti mozgalom ereje által hasadt meg. A
tömeg, valamely hatalmas lóditásnak engedve, kiment helyéből, s nagy ürt
hagyott, melybe most először hatoltak a föld lakói.
A kőszénkorszak egész története meg volt irva e sötét falakon s a geolog
könnyen követheti annak fonalát a különböző korszakokon át. A
kőszéntelepek, homokkő s megkeményedett agyagrétegek által voltak
egymástól elválasztva, s mintegy összezuzva a fölöttük levő rétegek
súlya által.
A világ e korszakában, mely a másodkorszakot előzte meg, a földet
roppant tenyészet boritotta el, mely a tropicai melegség s a tartós
nedvesség kettős hatásából származott. A földgömb minden részeit gőzös
légkör vette körül, mely még a napsugártól is megfosztotta azt.
Innen származik azon következtetés, hogy az akkori magas hévmérsék nem
az uj tüzhelyből, a napból, származott; e nagy csillag akkor talán még
nem is ért azon fejlődési pontra, hogy mostani ragyogó szerepét
játszhatta volna. Éghajlatok akkor még nem léteztek, s az egész
földgömbön a legnagyobb forróság uralkodott, az egyenlitő alatt csak úgy
mint a sarkokon. És honnan származott e forróság? A földgömb belsejéből.
Bár mit mondjon Lidenbrock tanár, bár mily elméleteket állitson fel, a
föld belsejében mégis roppant tüz izzott; hatása érezhető volt még a
földkéreg legvégsőbb rétegeiben is; a növények megfosztva a nap jótékony
sugaraitól, sem virágokkal, sem illattal nem birtak, de gyökereik erős
életet meritettek az őskori forró földrétegből.
Fa ekkor kevés létezett; csupán fűnövények, roppant terjedelmü gyep,
harasztnövények, farkaslábak, mohák s egyéb növények ezer meg ezer
osztályu fajai boritották a föld szinét.
E buja tenyészetnek köszöni eredetét a kőszén. A földnek akkor még
ruganyos kérge engedett az általa környezett hig tömeg mozzanatainak.
Innen származtak azután a repedések, a gyakori elsülyedések; a növények
lemerültek a viz alá, s ott lassanként jelentékeny tömegek gyültek
azokból.
Ekkor közbevegyült a természeti vegyészet hatása; a tengerek fenekén a
tenyészeti tömegek kezdetben tőzeggé váltak; azután, a gáz befolyásának
következtében s a fermentatio által kifejlett meleg befolyása alatt
tökéletesen ásványokká alakultak át.
Ekként képződtek ama roppant kőszénrétegek, melyeket a föld minden
nemzeteinek fogyasztása, hosszu századokon át nem lesz képes kimeriteni.
Ez okoskodások merültek fel lelkemben, mialatt a földtömeg e részében
oly dúsan összegyült kőszénre függesztém tekintetemet. E kincs
valószinüleg soha sem fog a fogyasztás számára hozzájárulhatóvá tétetni.
E nagy mélységben levő bányának kizsákmányolása túlságos áldozatokat
kivánna; minek is, mikor a kőszén ugyszólván a föld felszinén található
számos vidéken? Azért ugy hiszem, hogy e telepek ép oly érintetlenek
mint most, midőn szemem rajtok nyugtatám, lesznek a világ végórájában
is.
Ezalatt folyvást haladtunk; én egyetlen voltam társaim között, ki az ut
hosszadalmasságát elfelejtém, geologiai elmélkedésekbe merülve. A
hévmérsék most is ugyanaz volt, mint mikor a láván és palakövön
haladtunk át. Csakhogy orromat kellemetlenül érinté a szénenyes vizeny
illata. Azonnal meggyőződtem, hogy ez alagban nagy mennyiségben létezik
ama veszedelmes gáz, melynek felrobbanása annyi rettentő balesetet
okozott már.
Mi szerencsére a Ruhmkorff-féle készüléket használtuk világitó eszközül.
Ha szerencsétlenségünkre, égő szövétnekkel indultunk volna ez alagba,
rettentő robbanás fejezte volna be vándorlásunkat, temette volna el a
vándorokat.
E kirándulás a kőszénrétegben egész estig tartott. Bátyám alig volt
képes türelmetlenségét leküzdeni, melyet az út vizirányossága költött
benne. Előttünk husz lépésnyire mindig a legmélyebb homály uralkodott,
minélfogva lehetetlen volt a folyosó hosszusága iránt itélni, s már
végtelennek kezdém azt hinni, midőn egyszerre hat óra tájban, váratlanul
kőszénfal merült fel előttünk. Sem jobbra, sem balra, sem felfelé, sem
lefelé nem nyilt út. Nyilván zsákutcza végére jutottunk.
„Annál jobb!“ kiáltott bátyám, „most legalább tudom, hogy mihez kell
magam tartanom. Nem a Saknussemm utján vagyunk s nincs egyéb
tennivalónk, mint hogy megforduljunk. Pihenjünk az éjjel s aztán
háromnapi járás után visszajutunk azon pontra, hol az alagutak metszik
egymást.“
„Igen, ha lesz annyi erőnk!“
„És miért ne lenne?“
„Mert holnap nem lesz többé egy csepp vizünk sem.“
„S egy csepp bátorságunk sem?“ szólt a tanár, szigoru tekintetet vetve
reám.
Nem mertem válaszolni.