Másnap, junius 30-kán, hat órakor ismét utra keltünk.
Még mindig a láva által képezett alagban haladtunk; ez ama feljárókhoz
hasonlitott, melyeken kocsival lehet az emeletbe jutni, ama lejtőkhöz,
melyek egynémely régi házban még a lépcső helyét pótolják. Folyton
mentünk lefelé egész tizenkét óra utáni tizenhét perczig, mely
pillanatban Hans mellé értünk, ki megállott volt.
„Ah!“ kiáltott bátyám, „az alag végére érkeztünk.“
Körültekintettem; egy keresztút központján állottunk s előttünk két ut
nyilt, mindkettő sötét és keskeny. Melyiket válaszszuk? Ezt nehéz volt
elhatározni.
Mindamellett bátyám nem akart habozást mutatni sem előttem, sem a kalauz
előtt; a kelet felé vezető alagutra mutatott s csakhamar benne voltunk
mind a hárman.
Egyébiránt e kettős uttal szemben a határozatlanság nem érhetett volna
véget, miután nem létezett semmi jel, mi egyik vagy másik utat
ajánlhatta volna. A véletlenre kelle bizni a dolgot.
Ez uj folyosó lejtőssége kevéssé érezhető volt és átmérete igen
egyenlőtlen; olykor magas boltivek sorozata domborult fölöttünk, mint
valamely góth templom boltozata; a középkor müvészei itt
tanulmányozhatták volna a templomépitészet minden idomait, melyeknek
alapja a csúcsív. Valamivel távolabb meg kellett hajolnunk a román
stylus lapos, alacsony ivei alatt, és vastag oszlopok hordották a
domborulat lehajló széleit. Másutt pedig ez idomok alacsony
alapépitménynek adtak helyet, mely a hódok műveihez hasonlitott, s
ilyenkor azután négykézláb folytattuk utunkat a szűk üregeken át.
A hévmérsék folyvást türhető volt. Akaratlanul eszembe jutott, hogy mily
roppant forróság uralkodhatik itt, mikor a Sneffels által hányt láva
tódul e most oly csendes uton át. Képzeletemben láttam, mint törik meg a
tüz-zuhatag az alagut szegletein s mint tolulnak meg az izzó gőzök e
szűk helyen.
„Csak azután,“ gondolám, „e vén tűzhányónak ne jusson eszébe, hogy
ifjukori kicsapongásait ismételje!“
E gondolatokat azonban nem közöltem Lidenbrock bátyámmal, ő nem értette
volna meg azokat. Egyetlen gondolata ez volt: előre haladni. Hol járt,
hol csúszott, sőt olykor gurult is lefelé, oly elhatározottan, oly mély
meggyőződéssel, hogy nem tagadhattam meg tőle bámulatomat.
Esteli hat órakor, nem igen fárasztó séta után, két mértföldet haladtunk
volt dél felé, s alig egy negyed mértföldet mélységre.
Bátyám intett s mindnyájan megállottunk; a szünet ideje elérkezett;
falatozás közben nem sokat beszéltünk s azután álomra hajtánk fejünket.
Éjszakára való előkészületeink igen egyszerüek voltak; összes ágynemünk
egy-egy uti takaróból állott, melybe be szoktunk göngyölközni. Sem a
hidegtől, sem váratlan látogatóktól nem volt mit tartanunk. Azon utasok,
kik Közép-Afrika sivatagaiban bolyonganak, vagy Dél-Amerika ős erdőiben,
kénytelenek éjjel felváltva őrködni egymás fölött; de itt a magány s
ennélfogva a biztosság tökéletes volt; sem vad emberektől, sem vad
állatoktól nem lehetett félnünk.
Másnap reggel, midőn felébredtünk, felüditve éreztük magunkat. Ismét
utnak indultunk. Most is lávából készült uton haladtunk, mint tegnap.
Lehetetlen volt felismerni, hogy mely réteg közt jártunk. Az alagut, a
helyett hogy a föld belsejének tartott volna, mindinkább a
vizirányossághoz közeledett. Sőt ugy rémlett előttem, mintha most a föld
szine felé emelkednék. Ez irányzat reggeli tiz óra felé oly
észrevehetővé és következéskép oly fárasztóvá lett, hogy kénytelen
voltam járásunk sebességét mérsékelni.
„Nos Axel? mi baj?“ kérdé a tanár türelmetlenül.
„Nem birom tovább,“ válaszoltam én.
„Hogyan! Ily sima uton való három órai séta után?“
„Megengedem, hogy sima, de azért igen fárasztó.“
„Hogyhogy! Mikor folyvást lefelé megyünk.“
„Azaz, engedelmet kérek, felfelé!“
„Felfelé!“ szólt bátyám vállait vonagatva.
„Minden bizonynyal felfelé. Mintegy félóra óta a lejtő iránya
megváltozott, s ha ez utat követjük, kétségkivül visszajövünk Izland
földjére.“
A tanár fejét rázta, mint a ki nem akar hinni szemének sem. Megkisérlém
a társalgást folytatni, de ő nem válaszolt s jelt adott az indulásra.
Átláttam, hogy hallgatása nem egyéb összpontositott rosz kedvnél.
Bátran vállamra emeltem tehát csomagomat, és gyors léptekkel követtem
Hansot, ki bátyám mögött ment. Nem szerettem volna tőlük elmaradni;
rettentő volt előttem e gondolat: ha társaimat szem elől vesziteném s e
labyrinthus roppant üregeiben eltévednék.
Egyébiránt, az emelkedő ut fárasztó volt ugyan, de rám nézve annyiban
vigasztaló, mivel tudtam, hogy ez által a föld felszinéhez közeledünk. E
reményemet minden lépés igazolta.
Déltájban változás állott elő az alagut oldalainak tekintetében. Ezt az
electricus fénynek a falak általi visszasugároztatása gyengüléséből
vettem észre. A láva-kárpitokra most a mezitelen nyers szikla
következett, melynek tömege lejtős irányú és gyakran függőleges
rétegekből állott. Az átmeneti korszakra értünk, a sziluri réteg
legközepébe.[3]
„Világos,“ kiáltám én, „e palaköveket, e mész- és homokkövet a vizülepek
alkották, a föld második korszakában! Hátat forditunk tehát a
gránit-rétegnek! Ugy teszünk mint aki Hamburgból Lübeckbe akarván
utazni, Hannovernek indulna.“
Jobb lett volna ez észrevételeket elhallgatnom. De geologiai
szenvedélyem elragadott s igy kimondtam azokat. Lidenbrock tanár,
szavaimat hallván, kérdezé:
„Mi bajod már ismét?“
„Nézze bátyám,“ szóltam én, az egymást váltokozva követő homok- és
mészkövet s a palaréteg első jeleit mutatva neki.
„Nos?“
„Azon korszakba érkeztünk, melyben a földön legelőször termettek
növények és állatok!“
„Úgy, azt hiszed?“
„De nézze, vizsgálja meg maga.“
Rábirtam a tanárt, hogy lámpája világát az alagut falára vettesse. Azt
vártam, hogy meglepetve fog felkiáltani. De ezt távolról sem cselekedte
s ellenkezőleg szót sem szólva folytatta utját.
Megértette-e a mit mondtam, vagy nem?
Nem akarta bevallani, azt hitte, hogy tekintélyének, mint bátya és tudós
ártana, ha bevallaná, miszerint csalódott, mikor a keleti alagutat
választotta? vagy pedig meg akart ismerkedni e folyosóval is, legvégéig?
világos volt, hogy a láva utjáról letértünk s hogy ez ut nem vezethetett
a Sneffels tüzhelyére.
Mindamellett azt kérdeztem önmagamban, hogy nem tulajdonitok-e túlságos
fontosságot a földréteg e módosulásának? Nem csalódtam-e magam? Valjon
valóban a gránit-tömeg fölött levő sziklaréteg közt jártunk-e?
„Ha igazam van,“ gondolám, „ugy előbb-utóbb találni fogok valami őskori
növénymaradványt. Keressünk.“
Nem haladtam még száz lépést, midőn már czáfolhatatlan bizonyitványokkal
találkoztam. Ez nem is lehetett máskép, mert a sziluri korszakban a
tenger több mint ezerötszáz növény- és állatfajt tartalmazott. Lábaim,
melyek a láva kemény utjához voltak szokva, egyszerre növény- és
csigamaradványokból álló homokba sülyedtek. Az oldalfalakon tisztán
látszott a tengeri moha és a farkasláb (tengeri növény) lenyomata;
Lidenbrock tanárnak, ha nem volt vak, ezt látnia kellett, de úgy hiszem,
hogy behunyta szemeit, s változatlanul gyors léptekkel folytatta utját.
Ez már a makacsság legtúlzottabb foka volt. Nem voltam képes
ellentállani s egy, még tökéletes állapotban levő tengeri csigaházat
vettem fel a földről, mely egykor egy, a mostani rinyacsigához hasonló
állaté volt, s azt bátyám elé tartottam, mondván:
„Nézze bátyám.“
„Ez,“ válaszolt ő nyugodtan, „egy a trilobiták kiveszett fajához tartozó
kagyló maradványa; egyéb semmi.“
„De nem következteti ön ebből…?“
„A mit te következtetsz? De igen. Minden bizonynyal. Ott hagytuk a
gránitrétegek s a lávák utjait. Lehetséges, hogy csalódtam, de
csalódásomról csak akkor leszek tökéletesen meggyőződve, mikor e folyosó
legvégét fogjuk elérni.“
„Bátyám kétségkivül helyesen cselekszik s én nem is szólnék egy szót
sem, ha nem kellene tartanunk egy mindinkább fenyegetőbbé váló
veszélytől.“
„És mi az?“
„A vizhiány.“
„Majd megtöltjük kulacsainkat.“