Reggeli nyolcz órakor a napnak egy sugara költött fel bennünket. Az
aknaoldal ezer meg ezer apró lávalapja felfogta azt utjában s mintegy
szikraesővé bontotta fel.
E világosság elegendő volt arra, hogy a környező tárgyakat
felismerhessük.
„Nos Axel? hogy tetszik?“ szólt bátyám kezeit dörzsölve. „Töltöttél-e
valaha ennél kellemesebb, nyugalmasabb éjszakát königstrassei házunkban?
Itt nem háborgat a szekerek robaja, a házalók kiabálása, a hajósok
káromkodása!“
„Igaz, hogy ez akna fenekén tökéletes nyugalom honol; de magában e
nyugalomban is van valami rémitő.“
„Ugyan hadd el,“ kiáltá bátyám, „ha most is félni kezdesz már, mi lesz
belőled majd később? Még eddig egy hüvelyknyire sem hatoltunk a föld
szine alá?“
„Hogyan?“
„Eddig még csak a sziget szinvonalára jutottunk! E hosszu függőleges
cső, mely a Sneffels tölcsérébe torkol, körülbelül a tengerszin
magasságáig nyulik alá.“
„Bizonyos-e ez?“
„Tökéletesen bizonyos; tekints a légmérőre, s meglátod!“
Csakugyan, a higany, miután a szerint, hogy alábbszállottunk,
fölemelkedett a légmérőben, huszonhét hüvelyknyi magasságban állott meg.
„Látod,“ folytatá a tanár, „hogy eddig még csak a közönséges légkör
nyomása éri a higanyt; alig várom, hogy a légmérőt a manometrummal
cseréljük fel.“
E műszerre valóban szükségünk leend, mihelyt a lég súlya fölül fogja
mulni az Oceánra gyakorolt nyomást.
„De,“ mondám én, „nem kell-e attól tartanunk, hogy e folyvást növekedő
nyomás nagyon gyötrelmessé fog válni?“
„Nem. Lassanként fogunk lehatolni, s igy tüdőnk hozzá fog szokni a
sűrűbb lég belélekzéséhez. A léghajósok a magas rétegekben olykor
kifogynak a légből; nekünk talán több is lesz, mint kellene. De jobb
igy. Ne veszitsünk egy pillanatot sem. Hol a csomag, mely bennünket
megelőzve jutott a hegy belsejébe?“
Ekkor jutott eszembe, hogy a csomagot tegnap este hiába kerestük volt.
Bátyám Hanstól kérdezé, ki miután éles szemeit körüljártatta, szólott:
„Der huppe!“
„Ott fenn.“
A csomag valóban egy kiálló sziklába akadt volt, mintegy száz lábnyira
fejünk fölött. Hans macska ügyességével kuszott fel oda, s néhány
pillanat mulva a csomag mellénk hullott.
„Most pedig,“ szólt bátyám, „reggelizzünk; de reggelizzünk, mint a ki
hosszu utra indul s egyhamar meg nem áll.“
Száritott hust és kétszersültet ettünk, s reá néhány korty fenyőnedvvel
vegyitett vizet ittunk.
Reggeli után nagybátyám zsebéből észleletek feljegyzésére szánt
könyvecskét vett elő; azután sorban végig nézte különféle műszereit s a
következőket jegyezte fel:
_Hétfő julius 1._
Chronometer: 8 ó. 17 p. reggel.
Légmérő: 29 h. 7 v.
Hévmérő: 6°.
Irány: K.–D.–K.
Ez utóbbi feljegyzés a setét alagut irányára vonatkozott s a delejtü
által jelöltetett ki.
„Most pedig, Axel,“ kiáltá a tanár lelkesülés hangján, „most indulunk
valóban a föld belsejébe. Elérkezett a percz, melyben valódi utazásunk
kezdődik.“
E szavak után bátyám kezébe vette a nyakán függő Ruhmkorff-féle
készüléket; másik keze által pedig összeköttetésbe helyezte az
elektrikus folyamot a lámpában levő gázzal, mire meglehetős világsugár
derité meg az alag homályát.
Hans a második készüléket vitte, mely szintén működésbe tétetett. Az
elektricitás ez elmés alkalmazása következtében, sokáig járhattunk
mesterséges napvilágtól környezve, még a leggyulékonyabb gázok közt is.
„Útra fel!“ kiáltott bátyám. Mindegyikünk hátára vette az illető
csomagot. Hans magára vállalta, hogy a köteleket és öltönydarabokat
tartalmazó nagy csomagot maga előtt fogja hengergetni; ezután beléptünk
az alagba, magam leghátul.
Azon pillanatban, midőn e setét folyosóba indultunk, még egyszer
fölemeltem tekintetemet a magasba, s megpillantám utoljára, ama roppant
cső végén, Izland ködös egét, melyet ekkor láttam utoljára életemben.
Az utolsó kitöréskor, 1229-ben, a láva ez alagon át tört volt magának
utat, melynek oldalai ennélfogva vastagon voltak bevonva a meghült
ragyogó lávával, mely az elektrikus világosság sugarait megszázszorozva
veté vissza.
Az út egyetlen nehézsége csak abból állott, hogy túlsebesen ne
csúszszunk le e mintegy negyvenöt fok hajlásu lejtőn; szerencsére egyes
gödrök vagy kidomborodások lépcsőül szolgáltak, s igy elég kényelmesen
haladhattunk le, podgyászunkat, mely magában csúszott lefelé, hosszu
kötelen tartva.
De a mi lábaink alatt lépcsőül szolgált, az alagoldal falain és
boltozatán cseppkővé vált. A láva, mely bizonyos részeken likacsos volt,
apró hólyagokat képezett; homályos kvarczjegeczek, melyeken átlátszó
üvegcseppek diszelegtek, csillárként függtek az alag boltozatán, és
érkeztünkkor kigyuladni látszottak. Azt lehetett volna hinni, hogy ez
üreg szellemei földi vendégeik fogadására kivilágitják palotájukat.
„Felséges,“ kiáltám akaratlanul, „mily gyönyörü látvány! Nézze bátyám,
mily gyönyörü szinezet, mint játszik át e láva észrevétlenül,
piros-barnából sárgába? S e jegeczek, melyek mint megannyi ragyogó
gömbként tünnek fel!“
„Ah, tehát tetszik,“ válaszolt nagybátyám, „te ezt gyönyörünek találod,
édes öcsém! Ennél még különb dolgokat is fogsz látni, reménylem.
Haladjunk, haladjunk!“
Bátyám helyesebben mondhatta volna „csúszszunk, csúszszunk“, mert az
elég meredek lejtőn minden fáradság nélkül bocsátkoztunk le; ez útra
ráillett Virgilius mondata: „Facilis descensus Averni.“ A delejtü,
melyet gyakran vizsgáltam, változatlanul délkeletet mutatott. E
lávafolyam sem jobbra, sem balra nem kanyarodott; vonala tökéletesen
egyenes volt.
A meleg azonban nem növekedett érezhetőleg; ez igazolta Davy elméletét s
nem egyszer csodálkozva vizsgáltam a hévmérő állását. Két órával
indulásunk után még csak tiz fokot mutatott, azaz négy fokkal
emelkedett. Ez azon meggyőződést költötte bennem, hogy inkább
vizirányos, mint függőleges irányban haladtunk. Egyébiránt igen könnyü
volt megtudnunk, hogy mily mélységre érkeztünk. A tanár pontosan
megmérte az út kanyarulati és lejtszögeit, de észleleteinek eredményét
elhallgatta.
Esteli nyolcz óra tájban jelt adott a megállapodásra. Hans rögtön leült;
a lámpákat egy lávacsúcsra akasztottuk. Ekkor egy nemében a barlangnak
voltunk, hol a lég nem hiányzott. Sőt ellenkezőleg; bizonyos fuvalmak
érkeztek hozzánk. Mi okozhatta ezeket? Mely légköri mozgalomnak
tulajdonitsuk eredetüket? E kérdéseket megfejteni e perczben nem
igyekeztem. Az éhség és a fáradtság képtelenné tettek a gondolkodásra.
Nem halad az ember hét óráig lefelé, egy huzamban a nélkül, hogy sok
erőt ne emészszen. Én részemről ki voltam merülve s az „állj“ szót
gyönyörrel hallottam. Hans néhány darab élelmiszert rakott egy
lávacsonkra, s mindnyájan jó étvágygyal ettünk. Igen nyugtalanitólag
hatott rám azon körülmény, hogy vizkészletünk fele elfogyott. Bátyám azt
remélte, hogy a földalatti forrásokban fogjuk kulacsainkat megtölthetni;
de eddig még vizet itt lenn nem találtunk. Kénytelen voltam tehát
bátyámat erre figyelmeztetni.
„A források hiánya téged meglep?“ kérdé a tanár.
„Kétségkivül, sőt nyugtalanit; nincs többé csak öt napra való vizünk.“
„Légy nyugodt, Axel; felelek róla, hogy fogunk vizet találni, még pedig
többet, mint kivánnánk.“
„És mikor?“
„Mikor kiérünk e lávarétegből. Csak nem kivánhatod, hogy e tömör
falakból forrás fakadjon?“
„De hátha e lávafolyam nagy mélységre terjed? Én ugy vélekedem, hogy
függőleges irányban még nem igen messzire jutottunk.“
„Miből következteted ezt?“
„Onnan, miszerint, ha a földkéreg belsejében nagyon mélyre jutottunk
volna, a melegnek nagyobbnak kellene lennie.“
„Igen, a te rendszered szerint“, felelt bátyám; „hány fokot mutat a
hévmérő?“
„Alig tizenötöt s e szerint csak kilencz fokkal emelkedett indulásunk
óta.“
„Nos, mit következtetsz ebből?“
„A következőket: A legpontosabb észleletek szerint a földgömb bensejének
hévmérséke minden száz lábon egy fokkal emelkedik. De bizonyos helyi
viszonyok e számot módosithatják. Igy Jakutszkban, Sziberiában, azt
vették észre, hogy a hévmérsék harminczhat lábanként emelkedik egy
fokkal; ez nyilván attól függ, hogy a környező sziklák jó vagy rosz
hévvezetők-e. Felemlithetném még, miszerint a tapasztalás bizonyitja,
hogy kialudt vulkánok közelében, s a csillámon keresztül, a hévmérsék
csak százhuszonöt lábonként emelkedik egy fokkal. Vegyük alapul tehát ez
utóbbi hypothesist, mely a legkedvezőbb, és számitsunk.“
„Számits, édes öcsém.“
„E számitás igen egyszerü“, mondám én, jegyzeti könyvembe leirva a
következő számokat: „kilenczszer százhuszonöt annyi mint
ezerszázhuszonöt; e szerint ezerszázhuszonöt lábnyi mélységen volnánk.“
„Ugy van, helyesen.“
„Nos tehát?“
„Nos tehát, az én számitásaim szerint tizezer lábnyira jutottunk a
tenger szine alá.“
„Lehetséges-e?“
„Igen, oly bizonyos, mint hogy e számok valóban számok!“
A tanár számitása csakugyan helyes volt; már is hatezer lábbal alább
jutottunk az ember által eddig elért legnagyobb mélységeknél, mint a
kitz-bahli bányák Tyrolban és a wuttenbergiek Csehországban.
A hévmérsék, melynek e helyen nyolczvanegy fokunak kellett volna lennie,
alig volt tizenöt. Ez nagyon megingatá meggyőződésemet.