Valódi utunk most kezdődött. Eddig a fáradalmak felülmulták a
nehézségeket; ezután azonban ezeknek mindegyre megujuló sokasága ellen
kellett küzdenünk.
Eddig még egyszer sem tekintettem le ama feneketlen mélységbe, melybe le
kellett szállanom. De most elérkezett az elhatározó pillanat. Még
választhattam, rászánhattam magam a vállalatra, vagy vissza is
léphettem; de ez utóbbit tenni a kalauz előtt szégyeltem. Hans oly
nyugodtan, oly tökéletes közönyösen, annyira nem gondolva a veszélyekkel
szánta magát e kalandra, hogy önmagam előtt pirultam azon gondolatra,
hogy nálánál kevésbbé bátor legyek. Ha magam lettem volna, elősoroltam
volna minden nagy argumentumaimat; de a kalauz jelenléte hallgatásra
birt; emlékezetem haza repült Németországba, kedves Margitomhoz, mialatt
a középső kémény, vagyis aknához közeledtem.
Emlitettem, hogy átmérője száz, s ennélfogva körülete háromszáz láb. Egy
szikla fölé hajoltam, mely az örvény fölött függött, s letekintettem;
minden hajam szála égnek meredt. Az ür érzete erőt vett rajtam. Ugy
tetszett, mintha a súlyközpont fejembe tétetnék át, mely szédülni és
forogni kezdett, mintha részeg volnék. Semmi ugy be nem töltheti az
ember fejét, mint a mélység által gyakorolt vonzerő. Már-már lezuhantam
volna, midőn erős kéz tartott vissza: Hans keze. Ugy látszik, hogy a
Kopenhágában, a Frelsers-Kirk tornyán vett örvényleczkék eredménye nem
volt tökéletes.
De bármi rövid ideig tekintettem is ama kútba, mégis megjegyeztem annak
belalakját. Oldalai, melyek csaknem függőlegesek voltak, számos kiálló
orommal birtak, s ezek megkönnyithették a lemenetelt; de ha igy lépcső
volt is, a korlát tökéletesen hiányzott. Egy, a torkolatnál megerősitett
kötél, szolgálhatott volna karfául; azonban miként vonjuk aztán ezt
magunk után, ha leértünk a kút fenekére?
Nagybátyám ez akadályt igen egyszerü módon háritotta el. Egy hüvelyknyi
vastagságú és négyszáz láb hosszu kötelet szélylyelbontott. E kötelet
azután közepén egy kiálló lávacsúcsba akasztotta s két végét levetette
az aknába. Igy mindnyájan lemehettünk, kezünkben tartva a kötél két
ágát, mely ekként nem bomolhatott szét; ha azután kétszáz lábnyira
értünk le, a kötél egyik végét elbocsátjuk és a másikat magunkhoz
huzzuk, s ujra kezdhettük e műtétet, melyet azután számtalanszor
ismételhetünk.
„Most,“ szólt bátyám, miután az előkészületeket befejezte,
„foglalkozzunk a podgyászszal; ezeket három csomagra osztjuk, s
egyet-egyet hátunkra kötünk; természetesen csak a törékeny tárgyakról
szólok.“
A vakmerő tanár bennünket, magunkat nyilván nem számitott az utóbb
emlitettek közé.
„Hans,“ folytatá a tanár, „magára vállalja az eszközöket és
élelmiszereket; te Axel, az élelmiszerek egy részét s a fegyvereket; én
magam az élelmiszerek utolsó harmadát s a törékeny műszereket.“
„De,“ mondám én, „hát az öltönyök, és e temérdek kötél és hágcsó, ki
vállalja magára ezeknek leszállitását?“
„Ezek magukban is leszállanak.“
„Hogyhogy?“ kérdém nagyon csodálkozva.
„Mindjárt meglátod.“
Nagybátyám szeretett rendkivüli módszereket használni s habozás nélkül
szokta azokat alkalmazni. Parancsára Hans egy csomagba rakta össze
minden nemtörékeny podgyászunkat, s e csomagot, miután kötéllel erősen
összekötötték, egész egyszerüen ledobták a mélységbe.
Sokáig hallatszott ama erős moraj, mely a légrétegeknek helyükből
kimozditása által idéztetik elő. Nágybátyám az örvény fölé hajolva
megelégedéssel tekintett utána podgyászainak, és csak miután szem elől
vesztette azokat, emelkedett fel.
„Helyesen,“ mondá. „Most rajtunk a sor.“
Lehetséges volt-e ily szavakat hallanom és nem borzadnom!
A tanár saját hátára kötötte a műszereket tartalmazó csomagot. Hans az
eszközöket vállalta magára, én pedig a fegyvereket. A lemenetel
következő rendben kezdetett meg: Hans, bátyám és én. A legtökéletesebb
csendben haladtunk, melyet csak a lábaink alatt olykor elváló s a
mélységbe zuhanó szikladarabok zaja szakitott meg.
Én ugyszólván lecsúsztatám magamat, egyik kezemben görcsösen szoritva a
kettős kötelet, mialatt másik kezemmel vasasvégü botomra támaszkodtam.
Egy rémgondolat vett erőt rajtam: attól féltem, hogy támaszunk
megtagadja a szolgálatot. E kötelet gyengének véltem arra, hogy három
egyén súlyát birja el, s ennélfogva lehető legkevésbbé biztam rá magam
és valóban csodálatos egyensúlyzási műtéteket vittem véghez a kiálló
sziklaormokon, melyeket megfogni igyekeztem lábammal, mintha ez kéz
volna.
Ha a csúszós lépcsőfokok valamelyike megindult Hans lábai alatt, ő
szokott nyugodt hangján mondá:
„Gif akt!“
„Vigyázz!“ ismétlé bátyám.
Mintegy félóra után egy szikla felületére értünk, mely a kémény
oldalából kiállott.
Hans elbocsátá a kötél egyik végét, a másikat pedig húzni kezdte, mire
amaz a légbe emelkedett; miután a felső sziklán végig húzódott, leesett,
kő- és lávadarabokat ragadva magával utközben, melyek záporként, vagy
inkább veszélyes jégesőként hullottak le.
Keskeny erkélyünkről letekintvén a mélységbe, észrevettem, hogy a kút
feneke még nem látható.
Ujra kezdénk a kötéllel való műtétet, s félórával később ismét kétszáz
lábnyival voltunk mélyebben. Nem tudom, hogy utközben a
legszenvedélyesebb földtudós is megkisérlette volna-e, tanulmányozni a
bennünket környező földréteg minőségét. Én részemről most nem
foglalkoztam azzal; legkevésbbé sem gondoltam vele, hogy pliocén,
miocén, eocén, kretacei, jurai, triasi, perni, kőszenes, devoni, siluri,
vagy ős rétegben haladunk-e. De a tanár, ugy látszék, hogy folyvást
figyelemmel kisérte környezetünk jellegét; mert egy ujabb
megállapodásunk alkalmával igy szólt hozzám:
„Minél mélyebbre hatolunk, annyival inkább növekszik bizalmam; e vulcani
rétegek elhelyezése tökéletesen igazolja Davy elméletét. Jelenleg már az
ős rétegben vagyunk, azon rétegben, melyben a lég és viz érintése
folytán meggyuladt fémek vegyészeti tüneménye ment véghez. Határozottan
tagadni merem a központi meleg rendszerének helyességét; egyébiránt
rövid időn meglátjuk.“
Bátyám minden okoskodását ez utóbbi szavakkal szokta befejezni, melyeket
nem igen vigasztalóknak találtam; egyébiránt nem bocsátkoztam most
vitatkozásba; bátyám hallgatásomat helyeslésre magyarázta s mi ujra
utnak indultunk.
Három órája volt, hogy haladtunk, és még sem láttam az akna fenekét. Ha
tekintetem fölemeltem, láttam annak nyilását, mely látszólag mind
szükebbé vált; az akna oldalai, nem lévén tökéletesen függőlegesek,
közeledtek egymáshoz; a homály folyvást tökéletesebbé vált.
Mindamellett folytattuk utunkat, nekem ugy tetszett, mintha az akna
oldaláról elváló kövek zaja, midőn legördültek, most tompább lett volna,
mint kezdetben volt, miből azt következtettem, hogy hirtelen elérjük a
feneket.
Miután gondom volt reá, hogy megjegyezzem, hányszor ismételjük a
kötéllel való műtétet, biztosan kiszámithattam egyszersmind a már elért
mélységet s a lefolyt idő tartamát.
Tizennégyszer ismételtük már e műtétet, melynek tartama rendesen félóra
volt. Hét órája volt tehát, hogy ekként haladtunk, nem számitva a
tizennégy negyedórai vagy összesen negyedfélórai pihenést. Pontban
tizenegy órakor indultunk volt meg, jelenleg tehát tizenegy lehetett.
Mi pedig az elért mélységet illeti, a kétszáz lábnyi kötélnek
tizennégyszeri megváltoztatása összesen kétezer nyolczszáz lábat tett.
E perczben Hans hangja szólalt:
„Halt!“
Rögtön megállottam, azon pillanatban, midőn lábaim már csaknem érték
nagybátyám fejét.
„Megérkeztünk,“ szólt ez.
„Hová?“ kérdém én, mialatt melléje bocsátkoztam.
„A függőleges kémény fenekére.“
„Nincs tehát egyéb kijárása?“
„De igen, látok valami alagut-félét, mely jobbra tőlünk kanyarodik be.
Majd megvizsgáljuk holnap. Most estelizzünk s azután aludjunk.“
A setétség még nem volt tökéletes. Felbontottuk az élelmiszereket
tartalmazó zsákot, ettünk és azután lefeküdtünk a kövekből és
lávadarabokból álló nyughelyre.
Midőn hanyattfekve, szemeimet felnyitám, e háromezer lábnyi cső végén,
mely óriási távcsővé változott át, ragyogó pontot pillantottam meg.
Csillag volt az, melyet helyzetünk tökéletesen megfosztott
csillogásától; számitásom szerint a gönczölszekerének egyik csillaga
lehetett.
Ezután mély álomba merültem.