Estelinket gyorsan elköltöttük, mire a kis vándorcsapat türhető éjjeli
tanyát keresett. Kemény sziklán feküdtünk, a hajlék nem igen biztos
volt, s egyáltalában a helyzet, itt ötezer lábnyira a tenger szine
fölött, valóban kinos; mindamellett igen jól és mélyen aludtam, s oly
nyugalmas éjszakám volt, mint már régen nem. Még csak nem is álmodtam.
Másnap reggel összefagyva ébredtünk fel; a lég csipős hideg volt, az idő
szép tiszta, a nap ragyogó. Fölkeltem gránit ágyamról, hogy élvezhessem
a nagyszerü látványt, mely kinálkozott.
A Sneffels két csúcsának egyikén, a délin, állottam. Innen tekintetem
befuthatá az egész szigetet; ily magas szempontokon közönséges optikai
csalódás következtében a sziget partjai fölemelkedni, mig belső részei
besüppedni látszottak. Azt lehetett volna hinni, hogy Helbesmer domboru
földképeinek egyike terül el alattunk; mély völgyeket láttam, melyek
minden irányban szelték át egymást, a mélységek kútalakot öltöttek, a
tavak roppant nagyra nőttek, s a patakok folyókká váltak. Tőlem jobbra
számtalan jéghegy és csúcs lánczolata nyult el, melyeknek némelyike
fölött könnyü füstfelleg lebegett. E beláthatatlan hegyláncz, melynek
csúcsain tajtékként tünt fel a hóréteg, hullámzó tengerre hasonlitott.
Ha nyugot felé fordultam, a tenger terült el szemeim előtt,
méltóságteljesen, végnélkül, s mintegy folytatása ama hullámzó
hegylánczolatnak. Szemem alig volt képes megkülönböztetni, hogy hol
végződnek a hegyek, és hol kezdődnek a hullámok.
Tökéletesen átengedtem magam a büvös lelkesedésnek, melyet ily
magaslatokon érezünk; fejem most nem szédült, mert végre szokni kezdtem
e felséges látványokhoz. Káprázó szemeim a napsugarak ragyogó dicskörébe
merültek. Elfelejtém, hogy ki vagyok, hogy hol vagyok s éltem az
elfeknek és sylpheknek, a skandináviai mythologia képzeleti lényeinek
életét; megittasultam a magaslatok kéjérzetében, s nem gondoltam ama
mélységekre, melyekbe végzetem nem sokára le fog vinni. De csakhamar a
való érzetére ébredtem a tanárnak és Hansnak érkezte által, kik most
feljöttek hozzám a hegy végcsúcsára.
Bátyám nyugot felé fordulva, kezével valami gőz- vagy ködformára
mutatott, mi a tenger szinén látszott uszni és mit partok körrajzának is
lehetett vélni.
„Grönland“, mondá bátyám.
„Hogyan, Grönland?“ kiáltám én.
„Ugy van; csak harminczöt mértföldnyi távolság választ el bennünket
Grönlandtól; a jég olvadásának idejében a megindult nagy jégtáblák
olykor Izland partjáig usztatják Grönland jegesmedvéit. De erre semmi
gondunk. Itt vagyunk a Sneffels csúcsán; ime két csúcs: a déli és az
éjszaki. Hanstól rögtön megtudhatjuk, hogy az izlandiak hogy hivják azon
csúcsot, melyen most vagyunk.“
Bátyám kérdésére a kalauz felelt:
„Skartaris.“
Bátyám diadalmas tekintetet vetett rám.
„Jerünk a tölcsérbe!“ mondá.
A Sneffels tölcsére megforditott kúpalaku volt; átmérője legfölül fél
mértföldnyi lehetett. Mélységét mintegy kétezer lábnyira becsültem.
Képzeljük el, minő tekintetet nyujthat e katlan, mikor villámmal és
dörgéssel telik meg. Fenekének körülete nem lehetett több ötszáz
lábnyinál, minélfogva oldalainak lejtője nem igen meredek volt s igy
könnyen le lehetett jutni a mélységbe; önkénytelenül roppant lőmozsárhoz
hasonlitám e tölcsért, s e hasonlat elrémitett.
„Leszálljunk e mozsárba?“ gondolám, „mikor talán meg van töltve s a
legcsekélyebb szikra is felgyujthatja s elsütheti; ezt valóban csak
őrültek tehetik.“
De többé nem hátrálhattam. Hans igen közönyös arczkifejezéssel indult
meg a csoport élén, s én szó nélkül követtem a többieket.
A lemenetelt megkönnyitendő, Hans a tölcsérben csigavonalban haladt
lefelé; tüzhányati sziklák között kellett járnunk, melyek közől
egynémelyik, megingattatva üregében, nagyokat szökkenve gördült le a
mélységbe s bukásának zaját a viszhang különös érczességgel ismételte.
A tölcsér egyes kiálló részei annak belsejében apró jéghegyeket
képeztek; Hans ilyenkor rendkivül óvatosan haladt elő, vasas botjával
meg-megdöfve maga előtt az utat, hogy a netaláni rejtett hasadékokat
elkerülje. Bizonyos veszélyes helyeken szükségessé vált, hogy hosszu
kötél által helyezzük magunkat összeköttetésbe egymással, a végett, hogy
ha valamelyikünknek lába botlanék, ez társai által tartathassék fenn. E
szolidaritás bölcs dolog volt, de nem zárt ki minden veszélyt.
Azonban daczára a kalauzunk előtt is ismeretlen tölcsérlejtő számos
akadályainak, nem történt az úton semmi baj, kivéve azt, hogy egyik
izlandinak kezéből kihullott egy nagy kötélcsomag, mely azután a
legrövidebb uton jutott le a fenékre.
Mikor leérkeztünk, dél volt. Fölemeltem tekintetemet, s a tölcsér
legfelső torkolatát pillantám meg, mely egy darab eget keritett körül;
terjedelme ugyan meglepőleg csekélynek látszott, de a kör csaknem
tökéletes volt; csupán egy ponton szakitá meg annak szabályosságát a
Skartaris csúcsa, mely a kör belteriméjébe nyult be.
A tölcsér fenekén három kémény nyilása volt látható, melyeken át a
Sneffels kitörései alkalmával, lávát és gőzt szokott a központi tűz
kilövelni. E kémények mindegyike körülbelül száz lábnyi félmérőjü
lehetett. Ott tátongtak, ugyszólván lépteink alatt. Én nem voltam képes
tekintetemet beléjük meriteni. Lidenbrock tanár rögtön megvizsgálta
fekvésüket. A tanár lelkendezve futott egyiktől a másikhoz, kezeivel
hadonázva és érthetetlen szavakat tördelve. Hans és társai,
lávadarabokon ülve, szemlélték bátyám különös viseletét és nyilván
őrültnek gondolták.
Most bátyám nagyot kiáltott; én azt hittem, hogy talán elszédült s
leesett ama kémények valamelyikébe. De nem; ott állott, karjait magasra
emelve, szélylyelvetett lábakkal, egy a tölcsér központján levő
gránit-szikla előtt, mely ugy állott ott, mintha Pluto szobrának szánták
volna talpkőül. Bátyám arczkifejezése a legnagyobb meglepetést árulta
el, de e meglepetés csakhamar őrjöngő vigságnak adott helyet.
„Axel, Axel!“ kiáltott bátyám, „jer ide!“
Oda futottam. Sem Hans, sem az izlandiak nem moczczantak.
„Tekints oda,“ szólt a tanár.
Bátyám meglepetését, ha nem is örömét, osztva, olvastam a sziklatömeg
nyugoti oldalán, az idő foga által félig eltörült betükben, ez átkozott
nevet:
„Arne Saknussemm!“ kiáltott bátyám, „kétkedel még?“
Nem válaszoltam s hüledezve tértem vissza helyemre. E fölfedezés
megsemmisitett.
Nem tudom tisztán, hogy mennyi ideig maradtam igy szomoru
töprengéseimben elmerülve… Csak annyit tudok, hogy mikor ismét
eszméltem, bátyámat és Hansot magukban láttam a tölcsér fenekén. Az
izlandiak már haza bocsáttattak, s most a Sneffels külső lejtőjén
haladtak le Stapi felé.
Hans nyugalmas álomba volt merülve; egy szikla tövében, egy
láva-csatornában rögtönzött ágyon feküdt; bátyám a tölcsér fenekén
futkosott fel s alá, mint valamely vadállat a veremben. Nekem részemről
sem kedvem, sem erőm nem volt arra, hogy fölkeljek, s igy követve
kalauzunk példáját, álomba, vagy helyesebben fájdalmas ájulásba
merültem, mely alatt ugy tetszett, mintha a hegy belsejében zajgást
hallanék, vagy onnan érkező rengést éreznék.
Igy telt el a tölcsér fenekén töltött első éjszaka.
Másnap szürke felleges ég domborult a kúp nyilása fölött. Ezt nem
annyira a tölcsérben uralkodó homályról, mint nagybátyám haragjáról
vettem észre, melynek okát azonnal megértettem.
Szivemben ismét reménysugár kezdett derengeni. Ugyanis az előttünk nyiló
három utnak csak egyikét követte volt Saknussemm. A tudós izlandi
állitása szerint, ezt azon, e rejtiratban megérintett sajátságáról
lehetett felismerni, hogy annak szélét juniushó utolsó napjaiban a
Scartaris árnya fedi be.
E hegyes csúcsot valóban ugy lehetett tekinteni, mint valamely roppant
napóra mutatóját, melynek árnya az év egyik napján a földközpont utját
jelöli ki.
Már pedig, ha nap nem süt, nincs árnyék; következőleg nincs utmutató.
Ekkor junius 25-ke volt. Ha az ég még hat napig borult marad, ugy a
fölfedezést más évre kell halasztani.
Nem irhatom le Lidenbrock tanár iszonyu, de erőtlen haragját. E nap
elmult a nélkül, hogy a tölcsér fenekén legcsekélyebb árnyat is láttunk
volna. Hans nem mozdult helyéről; pedig belsejében mégis csak
tünődhetett a fölött, hogy mit várunk, ha ugyan egyáltalában szokott
tünődni. Nagybátyám egyetlenegyszer sem szólott hozzám. Tekintete
változatlanul, mereven az égen függött s annak szürke és ködös
végtelenségében merült el.
Junius 26-ka ilyformán telt el, csakhogy ekkor egész nap hóval vegyes
eső esett. Hans lávadarabokból kis kunyhót épitett. Szemem különös
gyönyörrel követte azon sok ezer apró rögtönzött zuhatagot és vizesést,
mely az eső következtében a kúp oldalán támadt; ennek minden egyes köve
növelte az eső által okozott morajt.
Nagybátyám többé nem volt képes magán uralkodni.
Valóban nálánál türelmesebb ember is ingerültté válna, ha ekként,
ugyszólván a kikötő bejárása előtt, szenvedne hajótörést.
De a nagy fájdalmakat rendesen nagy örömökkel szokta vegyiteni az ég,
mely Lidenbrock tanár számára is kétségbeesése nagyságához mért
boldogságot tartogatott.
Másnap ugyan még folyvást borult volt az ég, de vasárnap, junius 28-kán,
a hónap utolsóelőtti napját megelőző nap, a hold változtával
megváltozott az idő is. A nap sugarai dúsan özönlöttek a tölcsérbe.
Minden domborulat, minden szikla, minden kő és orom részesült e jótékony
sugarakban s árnyát azonnal a földre veté. Valamennyi közt a Skartarisé
tünt ki, mely valami hegyes szálkára hasonlitott s körben forgott, a
mint a nap pályáján haladt.
Nagybátyám vele forgott.
Délben, mikor az árnyék legrövidebb volt, vége épen a középső kémény
széléig ért.
„Erre tehát!“ kiáltott a tanár, „erre! a föld központja felé!“ tevé
hozzá dán nyelven.
Hansra tekintettem.
„Forüt!“ szólt kalauzunk nyugodtan.
„Előre!“ válaszolt nagybátyám.
Esteli egy óra és tizenhárom percz volt.