A Sneffels magassága ötezer láb; kettős csúcsa egy trachyticus láncz
végpontját képezi, mely a sziget főhegységének egyik ága. Indulásunk
pontjáról nem lehetett felismerni a szürkés láthatárt megszakitó két
csúcsot. Csupán egy roppant hóföveget vettem észre, mely az az óriás
homlokára volt nyomva.
Egyesével haladtunk; legelől a vadász, ki keskeny ösvényeken vezetett
bennünket fölfelé, melyeken két személy egy sorban nem haladhatott
volna. Ennélfogva társalgást folytatni teljes lehetetlen volt.
A stapii fjörd bazalt falán túl legelébb is ingoványos,
növénymaradványokkal telt tőzegföldre értünk, mely a félsziget mocsárai
egykori tenyészetének maradványaiból állott; e gyúanyag roppant, még
eddig ki nem zsákmányolt tömege Izland összes népességének fűtőszerül
szolgálhatna egy századig. E nagy tőzegréteg, mint ezt az eső által
mosott völgyeletekben megitélhetém, hetven láb magas volt és szénné vált
szerves testek számos telepeiből állott, melyeket egymástól vékony
tajtos tufflapok választottak el.
Lidenbrock tanár valódi vérrokonaként, daczára aggodalmas
izgatottságomnak, érdekkel vizsgáltam ez ásványtani ritkaságokat, melyek
itt mint valami nagyszerü természettudományi tárlatban voltak
összehalmozva; egyszersmind összeállitám elmémben Izland geologiai egész
történetét. E különös sziget nyilván a viz szine alól merült fel és
pedig aránylag uj korban; sőt talán észrevehetetlenül még most is
emelkedik. Ha ez áll, ugy eredetét csupán a földalatti tüz működésének
lehet tulajdonitani. Ez esetben tehát Davy Humphry elmélete, Saknussemm
irata, nagybátyám állitásai és tervei, mindez füstbe ment. E hypothesis
folytán figyelmes vizsga alá vettem a talaj jellegét, és csakhamar
világos volt előttem, hogy mily rendben követhették egymást ama
tünemények, melyeknek e sziget lételét köszönhette.
Izland egyáltalában nem bir telepfölddel és tisztán csak tüzhányati
anyagokból, azaz összeolvadt és likacsos sziklákból áll. A tüzhányó
hegyek keletkezése előtt egészen trappból állhatott, melyet a központi
erők lassankint emeltek a viz szine fölé. A belső tüzek ekkor még nem
törtek volt ki.
De később nagy hasadás támadt, mely az egész szigetet átmetszé,
délnyugotról éjszaknyugot felé irányozva. S e hasadékon ömlött ki a
trachyticus folyadék. E tünemény akkor csendesen, nagy rázkódtatások
nélkül ment véghez. A nyilás roppant nagy volt s a megolvadt anyagok,
melyek a föld belsejéből bugyogtak fel, csendesen folytak szét s fedék
be a sziget felszinét. Ez időszakban jelentek meg a feldspát, a syenith
és a porphyr.
De e kiömlés következtében a sziget felszine magasabbra emelkedett, s
egyszersmind szilárdabbá is lett. Könnyen megfogható, hogy mélyében
mennyi ruganyos gáz települt meg, midőn az a trachyticus kéreg meghülése
után többé nem talált nyilást. Ennek következtében végre elérkezett azon
időpont, midőn a gázok ereje oly ellenállhatatlanná vált, hogy a nehéz
kérget felemelte, és roppant kéményeket fúrt azon át. Innen származtak a
kéreg emelkedése által alakult vulkánok, s azután a vulkánon át fúrt
tölcsérek.
Ekkor a földemelkedési tüneményeket tüzhányási tünemények követték; az
ujonnan alakult nyilásokon kezdetben bazalt-tömegek hányattak ki,
melyeknek legcsodásabb példányait szemlélhettük a síkságon, melyen most
áthaladtunk. E nehéz, setétszürke sziklákon haladtunk most, melyek
meghülésük alkalmával hatszögű oszlopokká alakultak. A távolban számos
összelapitott csúcs volt látható, melyek egykor mindannyian tüzet
hánytak.
Ezután a bazalt kitörései megszünvén, a vulkán, melynek ereje a kiégett
tölcsérekével is szaporodott, ama lávának és tuffnak s egyéb olvadt
köveknek nyitott utat, melyek most oldalait dús hajzat tekercseiként
boritották.
Ekként követték egymást a tünemények, melyek Izland szigetét
alakitották; mindezek a belső tüzből származtak s véleményem szerint
őrültség volt feltételezni, hogy a sziget belseje most is nincs forró
olvadás állapotában, és őrültség volt azt hinni, hogy a föld központjáig
lehessen hatolni.
Vállalatunk lehető következményei iránt tehát tökéletesen megnyugodtam,
mialatt a Sneffelset rohammal bevenni készültünk.
Utunk akadályai folyvást növekedtek; a földtér emelkedett, lábaink alatt
inogtak a szikladarabok, s veszedelmes bukások csak a legnagyobb
óvatossággal voltak elkerülhetők.
Hans csendesen és nyugodtan haladt elől, mintha a legjobb uton járna,
olykor tökéletesen eltünt szemeink előtt a nagy sziklatömegek mögött;
ilyenkor éles füttyentés által adta tudtunkra a követendő irányt.
Gyakran megállapodott s néhány szikladarabot rakott össze, hogy azok
után visszatértünkkor megtaláljuk az utat. Ez óvatosság magában véve
igen dicséretes volt, de a jövő eseményei fölöslegessé tették azt.
Három órai fáradságos járás után a hegynek még csak tövébe érkeztünk.
Ide érve, Hans megállott, mire reggelinket gyorsan elköltöttük. Bátyám
két-akkora darabokat tett szájába mint máskor, hogy hamarább utnak
indulhassunk. De nem ért czélt, mert Hans szükségesnek vélte, hogy
minekelőtte ismét utra kelnénk, jólkipihenjünk, s ennélfogva csak egy
órával később adott jelt az indulásra. A három izlandi ép oly hallgatag
volt mint társuk a vadász; az egész idő alatt egy szót sem szóltak s
igen mértékletesen ettek.
Most a Sneffels meredek lejtőjén kezdtünk felhaladni; a hegynek
hóboritott csúcsa, hegyes vidéken gyakran előforduló optikai csalódás
következtében, igen közelinek látszott, és mégis mennyi hosszu órába, s
mily roppant fáradságba került, mig azt elérhettük! A kövek, melyeket
sem föld, sem növényzet nem kötött egymáshoz, megindultak lábaink alatt
s iszonyu sebességgel gördültek le a völgybe.
Voltak helyek, hol a hegy lejtője legalább is harminczhat fokos szöget
képezett a látkörrel; e helyeken lehetetlen volt felhaladnunk, s azért
szorgalmasan ki kellett azokat kerülni, mi nem csekély fáradságba
került. Ilyenkor azután botjainkba fogódzva kölcsönösen segitettük
egymást.
Nem hallgathatom el, hogy bátyám mindig mellettem volt és nem veszitett
szem elől; karja nem egyszer szolgált hatalmas támaszul e veszélyes
úton. Ő maga kétségkivül legnagyobb mértékben birta az egyensulyozás
képességét, mert egyetlenegyszer sem botlott meg. Az izlandiak, habár
nagy terhet vittek, ügyesen mint valódi hegyi lakók haladtak.
A Sneffels csúcsának roppant magasságát látva, lehetetlennek véltem,
hogy azt, a hegy ez oldalán haladva, elérhessük, ha a lejtő folyvást ily
meredek marad. Szerencsére egy órai fáradalom és roppant erőlködés után,
a hegy derekán, nagy hóréteg közepén, váratlanul valami lépcsőzetformára
bukkantunk, mely megkönnyitette haladásunkat. E lépcsőzet a kitörések
által idevetett kőzuhatag által képeztetett; az izlandiak „stina“-nak
nevezik azt. Ha e zuhatagot bukásában a hegyoldal különös alakja meg nem
állitja, az a tengerbe rohant s uj szigeteket képezett volna.
Igy azonban igen jó szolgálatunkra volt; a lejtő ugyan mindinkább
meredekebbé vált, de e kőlépcsőkön kényelmesen, sőt oly gyorsan
haladhattunk, hogy midőn egy pillanatra megállottam, mialatt társaim
folyvást haladtak, a hirtelen növekedő távolság következtében gorcsővi
kis alakban tüntek fel előttem.
Esteli hét órakor a lépcsőnek kétezer fokozatán haladtunk volt fel, és a
hegynek egy kidomborodására, mely mintegy erkélyt képezett s a tölcsér
tulajdonképeni guláját viselte, érkeztünk.
A tenger háromezer kétszáz lépésnyi mélységben terült el alattunk;
elértük az örök hó rétegét, mely Izlandban, az égalj folytonos
nedvességének következtében, nem igen magasan fekszik. Kemény hideg volt
s a szél erősen fujt. Én végkép ki voltam merülve. A tanár látván, hogy
lábaim tökéletesen megtagadják a szolgálatot, türelmetlensége daczára
is, rászánta magát a szünetelésre s ennélfogva kalauzunknak intett, ki
azonban fejét rázva felelt:
„Ofvanför.“
„Ugy látszik, hogy följebb kell mennünk,“ mondá bátyám.
A tanár Hanstól válaszának indokát kérdezte.
„Mistour,“ válaszolt a kalauz.
„Ja mistour,“ ismétlé az izlandiak egyike ijedt hangon.
„Mit jelent e szó?“ kérdém én aggódva.
„Nézz oda,“ szólt bátyám.
Lenéztem a síkságra és ott összezuzott kövekből, homokból és porból álló
roppant oszlopot vettem észre, mely forogva emelkedett fel
tölcséralakban; a szél a Sneffels azon oldala felé hajtotta azt, melyen
mi kapaszkodtunk fölfelé. Setét függönyként emelkedett a hegy előtt,
elhomályositva a napot s árnyékát a Sneffelsre vetve. Láttam, hogy ha e
tölcsér meghajlik, bennünket okvetlenül elsodor. E tünemény, mely elég
gyakran előfordul, mikor a jéghegyek közt forgószél emelkedik, izlandi
nyelven mistour-nak neveztetik.
„Hastigt, hastigt,“ kiáltá kalauzunk.
Bár nem értettem dánul, mégis felfogtam, hogy lehető leggyorsabban kell
Hansot követnünk. Ez a tölcsér kupján gyorsan haladni kezdett fölfelé,
de nem egyenesen, hanem jobbra balra kanyarogva, s ekként a járást
könnyitve; a tölcsér csakhamar megtört s a hegyre omlott, mely a roppant
csapás alatt megrendült; a forgószél által felkapott kövek záporként
hullottak alá, mint valamely kitöréskor. Mi ekkor szerencsére már a hegy
másik oldalán voltunk s minden veszélyen kivül; kalauzunk
elővigyázatosságának köszönhettük, hogy porrá zuzott testeink nem mint
valamely lebkő alkatrésze hullottak alá valahol a távolban.
Hans azonban ugy vélekedett, hogy nem tanácsos az éjet a kúp oldalán
tölteni. Folytattuk tehát utunkat jobbra-balra kanyarogva; a még
hátralevő ezerötszáz láb öt órát igényelt; a kerülések és kanyargások
összesen legalább három mértföldet tettek. Nem győztem többé a járást; a
hideg és a fáradtság majd megöltek és a kissé már ritkább lég nem volt
képes tüdőmnek eleget tenni.
Végre, esteli tizenegy órakor, a legnagyobb setétben értük el a Sneffels
csúcsát, és minekelőtte a tölcsér belsejébe kerestem volna menedéket,
láthattam, pályája legalsóbb részén, az éjféli napot, mely halvány
sugarait az alattunk szendergő szigetre veté.