Stapi mintegy harmincz kunyhóból álló helység; láván és lávából épült, a
vulkán tövében, mely visszaveti rá a nap sugarait. A helység egy kis
fjörd végén fekszik, melyet különös alaku bazalt sziklafal környez.
Tudva van, hogy a bazalt tűzhányati eredetü barnás szikla; idomai
rendesen szabályosak s elhelyezésük meglepő. Itt a természet a geometria
szabályai szerint, mintegy emberi modorban látszik működni, mintha
szögmérőt, delejtüt és szinmértéket használt volna. A természet alakitó
törvénye másutt szabálytalanság; mig másutt durva idomu csúcsokat,
tökéletlen gúlákat teremt, girbe-gurba szabálytalan vonalakkal, itt
rendszeresség példáját akarta felállitani, s megelőzve a legrégibb idők
épitészeit, oly szigoru rendet alkotott, melyet sem Babylon pompája, sem
Görögország csodaművei soha felül nem multak.
Sokat hallottam ugyan már ezelőtt az óriások utjáról Irlandban s Fingal
barlangjáról a Hebridák egyikén, de természetben még soha sem láttam
bazalt sziklasorozatot.
Stapiban e látványt legteljesebb szépségében élvezhettem.
A fjörd sziklabástyája, mint egyáltalában az egész félsziget partja,
függőleges átlag, harmincz láb magas oszlopok sorozatából áll. Ez
egyenes, szabályos idomu oszlopok, roppant tetőzetet hordottak, mely
vizirányos sziklagerendákból állott, melyek ekként bolthajtásokat,
barlangokat képeztek a tenger szine fölött. E természet-alkotta fedél
alatt itt-ott bámulatosan szabályos köralaku ivezetek voltak láthatók,
melyek alatt a tenger zajongva roppant hullámokban tört meg. A parton
helylyel-közzel nagy bazalt csonkok, melyeket az Ocean dühe tört le,
heverték, mint valamely ódon templom omladékai, mint örökké ifju romok,
melyeket az idő foga nem sértett.
Ilyen volt földfölötti utunk utolsó állomása. Hans az uton sok
értelmességet mutatott s megnyugtató volt rám nézve azon tudat, hogy
ezentúl is kisérni fog bennünket.
A lelkész háza elé értünk; ez ép oly alacsony kunyhó volt, semmivel sem
szebb, se nem kényelmesebb mint szomszédai; az ajtó előtt bőrkötényt
viselő férfi állott, kezében kalapácscsal, és lovat vasalt.
„Saellwertu,“ szólt hozzá a vadász.
„God dag,“ válaszolt a kovács legtisztább dán nyelven.
„Kirkoherde,“ szólt Hans bátyám felé fordulva.
„A lelkész!“ ismétlé ez utóbbi. „Ugy látszik, Axel, hogy e derék ember
lelkész.
Ezalatt kalauzunk előadta helyzetünket a papnak; ez, munkáját
félbeszakitva, valami kiáltás-félét hallatott, mely valószinüleg lovak
és lókupeczek közt divatozik, mire egy boszorkány tekintetü hórihorgas
nőszemély jött elő a kunyhóból. Ha nem is volt talán épen hat láb magas,
de nem sok hija.
Attól féltem, hogy izlandi szokás szerint csókkal fogja kinálni a
vendégeket; de ő ezt nem cselekedte, sőt egyáltalán nem nagyon
szivélyesnek mutatkozott, midőn a házba vezetett bennünket.
A vendégszoba az egész lelkészlak legroszabb, legkisebb és legpiszkosabb
szobájának látszott; de be kellett vele érni; a lelkész nem mutatott
ókori vendégszeretetet. Távolról sem. Még az nap észrevettem, hogy uj
házigazdánk inkább kovács, halász, vadász és ács, szóval minden inkább,
mint Isten szolgája. Igaz, hogy hétköznap volt; meglehet, hogy vasárnap
jobban megfelelt hivatásának.
Nem akarom kárhoztatni e szegény papokat, kik utoljára is igen
nyomoruságosan élnek; a dán kormánytól nevetségesen csekély bért húznak
s plébániájuk tizedének“ ¼ részét birják, mi egyre másra nem szokott
többre menni hatvan hamburgi marknál.[2] Innen származik, miszerint
dolgozniok kell, hogy megélhessenek; már pedig ki halászattal,
vadászattal és lóvasalással foglalkozik, az csakhamar megtanulja a
halászok, vadászok és egyéb kissé durva emberek szokásait és modorát;
ugyanazon este azt is tapasztaltam, hogy házigazdánk erényei közé a
mértékletesség és józanság sem tartoznak.
Nagybátyám csakhamar belátta, hogy mi fajta emberrel van dolga; érdemes,
jámbor tudós helyett, közönséges durva parasztot talált a lelkészben.
Elhatározta tehát, hogy nagy vállalatát minél előbb létesiteni fogja s a
nem igen vendégszerető plébániát otthagyja. Az ut fáradalmait tekintetbe
nem véve, eltökélte, hogy néhány napot a hegyek közt fog tölteni.
Érkeztünket követő napon már megtétettek tehát az indulás előkészületei.
Hans három izlandit fogadott, kik a podgyászt voltak utánunk
szállitandók, miután lovakkal oda nem mehettünk; e bennszülöttek azonban
csupán a Sneffels tölcsérébe voltak bennünket kisérendők, azután vissza
fognak térni. Ez előre meg lőn állapitva. Ez alkalommal bátyám kénytelen
volt kalauzunkkal tudatni, hogy a vulkán belsejének legvégső határáig
szándékszik hatolni.
Hans egyszerüen fejével bólintott. Előtte mindegy volt, hogy merre jár,
hogy szigetének mélyébe hatol-e, vagy annak felszinén utazik; én
részemről, az utazás eseményei által szórakoztatva, eddig némileg
elfelejtkeztem a jövőről, de most annál nagyobb felindulást kezdtem
érezni. Mit tegyek? Nem kisérthettem meg többé Lidenbrock tanárral
daczolni; ezt Hamburgban kellett volna tenni, s nem a Sneffels tövén.
Főleg egy eszme gyötört rémségesen, valóban borzasztó eszme, mely az
enyéimnél szilárdabb idegeket is megrendithetett volna.
„Felmegyünk tehát a Sneffels csúcsára,“ gondolám. „Ez eddig jó.
Lemegyünk a hegy tölcsérébe, még ez is megjárja. Előttünk mások is
jártak ott és nem haltak bele. De nem ennyiből áll a dolog. Ha valóban
találunk utat, mely a föld belsejébe vezet, ha ez átkozott Arne
Saknussemm csakugyan igazat szól, belebonyolódunk e tűzhányó hegy
földalatti üregeibe. Már pedig, hogy a Sneffels valóban kialudt, erre
semmi biztositékot nem látok. Ki állhatna jót arról, hogy nem készül-e
belsejében valami rémitő kitörés? Következik-e abból, hogy a szörnyeteg
1229 óta alszik, miszerint többé fel nem ébredhet? S ha felébred, mi
lesz belőlünk!?“
A kérdés minden esetre megérdemelte, hogy gondoskodjam fölötte. Ha
szemem behunytam, rögtön tűzhányásról álmodtam; arra pedig, hogy lávává
változtassam magamat, legcsekélyebb hivatást nem éreztem.
Nem voltam képes tovább hallgatni s eltökéltem, hogy a kérdést a lehető
legügyesebben fogom megpenditeni bátyám előtt, mintha magam sem nagyon
hinném annak valószinüségét.
Felkerestem bátyámat s előadtam neki aggodalmaimat, azt várván, hogy
haragra fog gyulni. De ő egyszerüen válaszolt:
„Jutott eszembe.“
Mit jelenthettek e szavak? Csakugyan hajlandó volna-e az ész tanácsát
fogadni? képes lenne-e tervéről lemondani? Ez sokkal szebb volna,
semhogy hihetném.
Néhány percznyi hallgatás után, mialatt kérdezősködni nem bátorkodtam,
bátyám folytatá:
„Jutott eszembe. Mióta Stapiba érkeztünk, sokat foglalkoztam az általad
megpenditett fontos kérdéssel, mert nem jó az embernek meggondolatlanul
cselekedni.“
„Ugy van,“ válaszoltam szilárd hangon.
„Hatszáz esztendeje, hogy a Sneffels elhallgatott; de azért ujra
megszólalhat. A kitöréseket rendesen oly tünemények szokták megelőzni,
melyek általánosan ismeretesek; kérdezősködtem tehát a vidék lakosai
között, tanulmányoztam a földszint s biztosan állithatom, Axel öcsém,
hogy kitörés nem történend.“
E határozott állitás annyira meglepett, hogy képtelen voltam felelni.
„Kétkedel szavaimban?“ szólt bátyám, „jó tehát! Jer velem.“
Gépiesen engedelmeskedtem. A mint kiértünk a lelkészlakból, bátyám azon
utat választá, mely a bazalt sziklafal egy nyilásán keresztül a
tengertől eltérő irányban vezetett. Csakhamar a sik földre értünk, ha
ugyan nevezhetjük sík földnek a tüzhányati anyagok roppant rakásaival
fedett tért; a vidék nagy kövek, trapp, bazalt, gránit s egyéb vulkáni
sziklák zápora által mintegy összezuzottnak látszott.
Itt-ott apró füstfellegeket láttam a légbe emelkedni; e fehéres gőzök,
melyek izlandi nyelven „reykir“-nek neveztetnek, a meleg forrásokból
származnak s lételük által bizonyitják a földbensőnek folytonos
tevékenységét. Ez igazolni látszott aggodalmaimat. Nagyon meg voltam
tehát lepetve, midőn bátyám igy szólt hozzám:
„Látod e gőzfellegeket, Axel? Ezek mind azt bizonyitják, hogy a vulkán
haragjától nincs mit tartanunk.“
„Hogyan?“ kiáltám.
„Jegyezd meg jól magadnak a következőket,“ folytatá a tanár, „a
kitörések közeledtekor e gőzfellegek rendkivül megszaporodnak, mig
ellenben a kitörés tartama alatt tökéletesen eltünnek, mert ekkor ama
ruganyos folyadékok nem levén többé korlátolva, a tűzhányó tölcséren át
bugyognak fel s nem szorulnak arra, hogy a föld repedésein át keressenek
utat. Ha tehát e gőzök rendes állapotukban maradnak, ha nem szaporodnak
el rendkivüli módon, ha ezzel még egybeveted, hogy a szelet, az esőt nem
váltotta föl csendes idő és sűrű nehéz lég által, biztosan állithatod,
hogy rövid időn nem lehet kitörést várni.“
„De…“
„Elég. Mikor a tudomány ily határozottan bizonyit valamit, nincs többé
ellenvetés.“
Nagyon csüggedten tértem vissza a lelkészlakba; igaz, hogy bátyám
tudományos argumentumokkal vert meg. De mindamellett volt még egy
reményem, az: hogy lehetetlen lesz a tölcsér fenekénél mélyebbre
hatolnunk, hogy nem fog előttünk ut nyilni, s hogy Saknussemm állitása
hazugságnak bizonyuland.
A következő éjszakát rémitő álmok közt töltöttem: vulkánok fenekén, a
föld üregeiben jártam s azután megolvadt szikladarab alakjában
felhajtaték a földalatti erő által, felhajtva éreztem magam a
csillagokon túl a véghetetlen ürbe.
Másnap, junius 23-án reggel, Hans már az ajtó előtt várt reánk
társaival, kik az élelmiszereket, physikai és egyéb eszközöket hordták.
Bátyám és én mindegyikünk egy vasas botot, egy puskát s egy
tölténytartót vittünk. Hans, mint elővigyázatos ember, podgyászunkat még
egy vizzel tölt tömlővel szaporitotta, mely kulacsaink tartalmával
együtt, nyolcz napra biztositott számunkra italt.
Reggeli kilencz óra volt. A lelkész és hórihorgas boszorkányszerü
gazdasszonya, az ajtóban vártak reánk. Kétségkivül bucsúzni, jó utat
kivánni akartak vendégeiknek. A bucsuzás azonban váratlanul irtózatos
számla alakját öltötte, melyben fel volt számitva még a lég is, melyet
viskójukban szíttunk, pedig el merem mondani, hogy e lég büzhödt volt. E
derék pár értett vendégeinek adóztatásához, akár egy sveiczi vendéglős,
és valóban nagy árt szabott vendégszeretetének.
Bátyám azonban nem alkudott s kifizette a számlát. Aki a föld
központjába készül, pár tallérral nem sokat gondol.
Ez ügy befejeztetése után Hans jelt adott az indulásra, s néhány percz
mulva kivül voltunk Stapi utczáin.