Az órát tekintve éjszaka volt; de a hatvanötödik szélességi fok a
sarkkör alatt, a nappali világosság ez órában, nem lephetett meg;
Izlandban május és junius hónapokban a nap soha sem nyugszik le.
Mindamellett a lég meghült volt; fáztam és nagyon éheztem. Nagyon
örültem tehát, midőn egy boer (izlandi kunyhó) ajtaja vendégszeretőn
megnyilt előttünk.
Egyszerü földmüves háza volt, de vendégszeretet tekintetében felért egy
király palotájával. Érkeztünkkor a ház gazdája elénk jött s kezet
nyujtott; azután intett, hogy kövessük.
Egyenként követtük tehát őt, mert más módon nem haladhattunk volna a
hosszu, keskeny és setét folyosóban, mely a formátlan, otromba
gerendákból épült lakásba vezetett s melybe az egyes szobák ajtai
nyiltak; volt összesen négy szoba: a konyha, a szövőmühely, a „badstofa“
vagyis a család hálószobája, és a vendégszoba, mely legjobb volt
valamennyi közt.
Bátyám, kinek termetével e ház magassága semmi arányban nem állott,
kétszer vagy háromszor beleütötte fejét a tetőzet gerendáiba.
Szobánkba vezettek bennünket; terjedelmére nézve teremnek mondható volt;
padolattal nem birt s az ember döngölt földön járt benne. Ablaka
egyetlenegy volt, melyre üveg helyett nem igen átlátszó birkabőrből
készült táblák alkalmaztattak. Az ágyak száraz szalmából állottak, mely
két pirosra festett s izlandi közmondásokkal diszitett faládákba volt
szórva. Ennyi kényelmet nem is vártam; csak az volt kellemetlen, hogy az
egész házban igen erős szag uralkodott, mely száritott haltól, zúzott
hustól és aludt tejtől származott s orromat nagyon sértette.
Miután uti készülékeinket félreraktuk, házigazdánk hangja üté meg
füleinket, ki arra szólitott fel bennünket, hogy menjünk a konyhába; a
legnagyobb hidegek alkalmával is csak itt szoktak tüzet rakni.
Bátyám rögtön engedelmeskedett e barátságos felszólitásnak s én
követtem.
A konyhában levő tüzhely ódon alaku volt; a szoba közepén ugyanis nagy
kő volt látható s ez szolgált tüzhelyül; fölötte lyuk volt a tetőben,
melyen át a füst távozott. E konyha egyszersmind ebédlőül is szolgált.
Beléptünkkor házigazdánk, mintha még nem is látott volna bennünket, e
szóval üdvözölt: „saellwertu“, mi annyit tesz: legyetek boldogok; ezután
mindenikünknek megcsókolta arczát.
Utána felesége ugyanazon szavakat, valamint a rájok következett
tettleges üdvözlést is ismétlé; ezután a házastársak jobb kezüket
szivükre téve, mélyen meghajoltak előttünk.
Nem hallgathatom el azonban, hogy a háziasszony tizenkilencz gyermek
anyja volt, kik mindnyájan, kicsinyek valamint nagyok, ott zsibongtak
körülöttünk, a füstfellegek közt, melyekkel a tüzhely megtölté a szobát.
Minduntalan kis szőke fejek emelkedtek ki a ködös homályból, melyek
arczkifejezése kissé méla volt. Ha gondosabban mosdattak volna,
angyaloknak lehetett volna őket hinni.
Nagybátyám és én rögtön megbarátkoztunk ez apróságokkal, s csakhamar
mindegyikünk vállán három négy gyermek volt, ugyanannyi ült térdeinken,
s a többi lábaink között. Azok, kik már tudtak beszélni, minden
elképzelhető hangon, a legmélyebbtől a legmagasabbig, ismételték e szót:
„saellwertu.“ Azok, kik még nem beszéltek, annál jobban kiáltottak.
E hangversenyt azon tudósitás szakitá félbe, hogy a vacsora kész. E
perczben lépett be a vadász, ki ezalatt a lovak etetéséről gondoskodott,
mi ugy értelmezendő, hogy kibocsátotta őket a mezőre; szegény állatoknak
be kellett érniök a sziklákon termő mohával és csekély táperőt
tartalmazó fűnemekkel; de azért másnap maguktól visszatérnek hálátlan
gazdájukhoz, ki csak munkával tartja őket.
„Saellwertu,“ szólt Hans belépve.
Ezután csendesen, gépiesen, anélkül hogy egyik csók hosszasabb lett
volna a másiknál, végig csókolta a házigazdát, a háziasszonyt, és a
tizenkilencz gyermeket.
E szertartás be lévén fejezve, asztalhoz ültünk, összesen huszonnégyen,
következőleg egyik a másikon ült. Még szerencsésnek mondhatta magát az,
ki csak két gyerkőczét tartott térdein.
A leves érkeztekor általános lett társaságunkban a csend, s az
izlandiaknak, meg az izlandi gyermekeknek is természetében levő
hallgatagság ismét visszanyerte uralmát. Házigazdánk izlandi mohából
készült levest tálalt elénk, mely nem volt rosz; erre következett egy
roppant adag, husz év óta megavasodott vajban uszó száritott hal; az
izlandiak izlése szerint t. i. az avas vaj sokkal jobb a frissnél. Ehhez
járult még az ugynevezett „skyr,“ neme az aludttejnek, mely
fenyőmag-nedvvel volt füszerezve, és melyhez kétszersültet ettünk;
italul vizzel vegyitett tej szolgált, mit „blandá“-nak neveznek. Hogy jó
vagy rosz volt-e e különös ebéd, azt nem vagyok képes megitélni. Éhes
voltam s a csemegéül szolgáló pohánkakását is tökéletesen felkanalaztam.
Ebéd után a gyermekek eltüntek; a felnőttek a tüzhely körül foglaltak
helyet, melyen tőzeg, száraz dudva, tehéntrágya és száraz halcsont
égett. Miután ekként meleggel is jóllakni igyekeztünk, elváltunk és kiki
szobájába ment. A háziasszony ajánlkozott, hogy hazai szokás szerint
harisnyáinkat s nadrágainkat le fogja huzni; mit azonban igen
szivélyesen megköszöntünk, de el nem fogadtunk; végre a szalmából
készült ágyon pihentethetém fáradt tagjaimat.
Másnap, öt órakor reggel, elbucsuztunk az izlandi parasztembertől;
nagybátyám alig volt képes őt némi dij elfogadására birni; Hans
jeladására utnak indultunk.
Gaerdaertól mintegy száz lépésnyire a vidék jellege megváltozott; a föld
ingoványossá kezdett válni s ennélfogva kevésbbé kedvezett lépteinknek.
Jobbra a hegyek lánczolata a végtelenbe nyult, mint valami
természetalkotta roppant bástya, melynek tövében haladtunk; itt-ott
patakok szakitották meg utunkat, melyeken át kellett gázolnunk vagy
úsztatnunk, ügyelve, hogy podgyászunk nagyon meg ne ázzék.
A vidék mindinkább sivatag szinét öltötte; olykor azonban ugy tetszett,
mintha a távolban emberi alak enyészne el, mintha tőlünk menekülne; ha
az ut valamely kanyarulata véletlenül e rémek közelébe hozott bennünket,
összeborzadtam a kopasz dagadt fő, a fénylő bőr, az undok sebek láttára,
melyek a testüket fedő rongyok lyukain át voltak láthatók.
E szerencsétlen lények nem közeledtek hozzánk, nem nyujtották
alamizsnára idomtalan kezeiket. Ellenkezőleg futottak előttünk, de nem
távozhattak oly hirtelen, hogy Hans utánok ne kiálthatta volna a
szokásos üdvözletet: „Saellwertu.“
„Spetelsk,“ szólt ilyenkor Hans.
„Bélpoklos!“ ismétlé bátyám.
E szó maga undort költött bennem. E rettentő betegség Izlandban elég
gyakran előfordul; nem ragadós ugyan, de örökölhető, minélfogva e
szerencsétleneknek nem szabad házasodniok.
E kisértetek nem viditották fel a vidék jellegét, mely ugy is mindinkább
szomorubb tekintetüvé vált; füvet már csak itt-ott, s végre épen nem
láttunk. Fa itt nem terem, kivéve a törpe hársat, mely inkább bokorhoz
hasonló, s itt csoportokban tenyészik. Állatot sem láttam, kivéve néhány
lovat, melyeket gazdájuk nem tarthat, s melyek magányosan bolyongtak a
komor tekintetü síkon. Olykor egy-egy ragadozó madár keringett a szürkés
fellegek alatt, s azután nyilsebesen folytatta utját dél felé; e sivár
természet lelkemmel közölte méla jellegét s emlékezetem visszavitt
szülőföldemre.
Ezután néhány apró, jelentéktelen fjördön kellett átkelnünk, s végre egy
valóságos kis öblön; az apály, mely akkor legalacsonyabb fokán volt
(következőleg a viz se nem nőtt, se nem apadt,) lehetségessé tette, hogy
azon rögtön átkeljünk s Alftanes falut érhessük el, mely egy mértfölddel
távolabb fekszik.
Miután este két patakon, az Alfán és a Hettán, melyek csukákban és
pisztrángokban bővelkednek, gázoltunk át, kénytelenek voltunk az
éjszakát valami elhagyatott, nyomoru viskóban tölteni, mely méltó
tanyája lett volna a skandináviai hitrege lidérczeinek; annyi bizonyos,
hogy a hideg tündére itt ütötte fel lakását, s engem egész éjjel
kinzott.
Következő nap semmi kiemelhető eseményt nem tapasztaltunk. A föld
folyvást mocsáros volt, a vidék egyhangu és komor tekintetü. Este
czélunk fele utját értük el s az éjet Krösolbt „annexiában“ töltöttük.
Junius 19-én, körülbelül egy mértföldig folyvást meghült láván
haladtunk; az ily talaj Izlandban „hraun“-nak neveztetik; a láva
felszine redős volt s ugy nézett ki, mintha számtalan kötélből állana,
melyek hol messzire nyulnak, hol roppant görcsöket képeznek; e roppant,
megszilárdult folyam a közeli hegyekről nyult le hozzánk, melyek
többnyire kiégett vulkánok voltak, de melyeknek e maradványai bizonyiták
azoknak egykori erejét. Itt-ott még néhány meleg forrás füstölgött.
Arra nem volt időnk, hogy e tüneményekkel sokat foglalkozzunk; haladnunk
kellett; lovaink patkói alatt csakhamar ismét ingoványossá lett a föld;
olykor-olykor kis tavak mellett haladtunk el. Utunk iránya ekkor nyugot
volt; a nagy Faxa-öblöt valóban megkerültük már s a Sneffels fehér,
kettős csúcsa alig öt mértföldnyi távolban nyult a fellegek közé.
Lovaink gyorsan haladtak; az ut akadályai nem hátráltatták őket; én
részemről nagy fáradságot kezdtem érezni, nagybátyám azonban folyvást
oly szilárd magatartásu és bátor volt, mint első nap; nem tagadhattam
meg bámulatomat sem tőle, sem a vadásztól, ki ez utat egyszerü sétának
tekintette.
Szombaton, junius 20-án, esteli 6 órakor Büdirbe érkeztünk; e mezőváros
a tenger partján fekszik. Szombat lévén, kalauzunk kikötött diját
követelte, melyet bátyám ki is adott neki. Ez alkalommal Hans
családjához, azaz nagybátyáihoz és unokatestvéreihez szállottunk, kik
vendégszeretőn fogadtak bennünket; ugy hiszem, hogy nem lettem volna
terhükre e jó embereknek, ha az ut fáradalmait náluk kivántam volna
kipihenni. De bátyám, ki a pihenés szükséges voltát nem érezte, nem
értett velem egyet, s igy másnap ismét derék lovacskáink hátára kellett
ülnünk.
A föld, melyen haladtunk, elárulta a hegység közellétét; nagy
gránit-erek törtek elő lábaink alatt, mintegy gyökerei ama hegyeknek.
Már a vulkán roppant területére értünk; a tanár folyvást a Sneffelsen
tartá szemeit; kezeivel hadonázott, s kihivólag tekintett a roppant
hegyoromra, mintha mondani akarná: „ez tehát az óriás, melylyel meg
fogok birkózni!“ Négy órai járás után a lovak maguktól megállottak a
stapii plébánia ajtaja előtt.