Mikor elindultunk, az idő borult, de állandó száraz volt. Sem bágyasztó
melegtől, sem nagy esőzésektől nem kellett tartanunk. Szóval utasoknak
való idő volt.
Azon gyönyör, melyet a fölött érzék, hogy ez ismeretlen országot lóháton
járhatom be, felderitett, daczára utazásunk czéljának. Teljes mérvben
élveztem a kirándulás örömeit s már belenyugodni kezdtem tervünkbe.
„Egyébiránt,“ szóltam magamban, „tulajdonkép mit koczkáztatok? Mi
veszély érhet? A világ legkülönösebb országában utazom, egy
figyelemreméltó érdekes hegy csúcsára megyek fel, s legroszabb esetben
egy kialudt tűzhányó tölcsérbe szállok le! Világos, hogy Saknussemm sem
tett ennél egyebet. Mi pedig azt illeti, hogy léteznék egy folyosó, mely
a föld központjáig nyuljon, ezt ő képzelte, ez lehetetlenség! Ennélfogva
a mi kellemest e kirándulás tartalmaz, azt élvezni fogom és semmi
rosztól nem tartok.“
Ez okoskodásomat épen akkor fejeztem be, midőn Reykjawikból kiértünk!
Hans mindig előttünk lépdelt; járása gyors, egyenlő és folytonos volt. A
podgyászunkkal terhelt két ló követte őt a nélkül, hogy szükség lett
volna őket vezetni. Nagybátyám és én mögöttük haladtunk, s ugy hiszem,
hogy nem épen nagyon roszul vettük ki magunkat kicsi, de erős lovainkon.
Izland egyike Europa legnagyobb szigeteinek; terjedelme 1400 mértföld,
és népessége csak 60,000 főből áll. A földirók négy negyedre osztották e
szigetet, s a mi utunk csaknem keresztben metszette át azon negyedet,
mely „Sudwester Fiordunger“, vagyis délnyugoti tartomány név alatt
ismeretes.
A mint kiértünk Reykjawikból, Hans rögtön a tengerpartot követte; sovány
legelőkön haladtunk át, melyeknek fűve inkább sárga mint zöld volt. A
ködös láthatáron nagy sziklatömegek szakgatott körrajzai tüntek fel;
olykor valamely távoli csúcson hóréteg csillámlott meg, öszpontositva a
halvány napsugarakat; egyes csúcsok, melyek a többinél merészebben
emelkedtek a magasba, a szürke fellegréteget átfurni látszottak, s végső
hegyük látható volt a gőztömegek fölött, mint valamely roppant szirt,
mely az égig mered.
E terméketlen sziklák lánczolata olykor a tengerig nyulik s ilyenkor
tenyészetet épen nem láttunk; de annyi hely mindig maradt közöttük s a
tenger közt, hogy áthaladhattunk. Lovaink egyébiránt ösztönszerüleg a
legjárhatóbb helyeket választották, a nélkül, hogy járásuk egyszer is
lassult volna. Nagybátyámnak még azon vigasza sem volt, hogy lovát
szóval és ostorral nógathatná; nem fojthattam el egy mosolyt, midőn e
nagy nyurga férfit ama kis lovon láttam; hosszu lábszárai a földig
értek, minélfogva valami hatlábu szörnyetegre hasonlitott.
„Derék jószág, igen derék jószág!“ szólt nagybátyám. „Hidd el Axel, hogy
az izlandi lónál okosabb állat nem létezik; ezt sem hó, sem zivatar, sem
járhatlan ut, sem szikla, sem jéghegy meg nem állithatja. Az izlandi ló
mindig bátor, mindig biztos, mindig józan. Soha ballépést nem tesz, soha
nem daczol gazdájával. Ha utközben valamely patakra vagy fjördre
(keskeny tengeri öböl) bukkanunk, mi kétségkivül megtörténend, meg fogod
látni, mint szökik a vizbe, minden tétova nélkül, akár valami kétéltü, s
átúszik a túlsó partra! De csinján kell vele bánni; igy aztán naponkint
egyremásra tiz mértföldet is megteszünk.“
„Mi, kétségkivül,“ feleltem én, „de hát a kalauz?“
„Arra ne legyen gondod. Ez emberek képesek egész nap járni, a nélkül,
hogy legcsekélyebb fáradságot éreznének; de hogy is fáradhatna el, mikor
járásközben ugyszólván meg sem mozdul. Egyébiránt, ha szükséges,
átengedem neki lovamat. Nekem ugy is görcs támad a lábamban, ha soká nem
járok gyalog. Karjaim épek, de nem szabad megfelejtkezni a lábakról
sem.“
Ezalatt gyorsan haladtunk előre; a vidék itt már csaknem egészen puszta
volt. Itt-ott egy-egy magányos tanya, valami fából, vályogból s
lávadarabokból épült szegényes ház tünt fel az ut valamely
kanyarodásánál; mintha koldus ülne ott, ki az arra menők irgalmát veszi
igénybe; kicsibe mult, hogy alamizsnával nem kináltuk. E szigeten
országutak, sőt még ösvények sincsenek, és a tenyészet, bár fejlődése
igen lassu, mégis könnyen megsemmisitheti a ritka vándorok nyomait.
Mindamellett a tartomány e része, mely a főváros közvetlen
szomszédságában fekszik, Izland legnépesebb és kultiváltabb vidékei közé
tartozik. Milyenek lehetnek tehát azon vidékek, melyek e pusztánál is
pusztábbak? Fél mértföldnyi ut után még egyetlen földmivest sem láttunk
kunyhója küszöbén. Egyetlen pásztort sem, ki csordáját legeltetné; csak
néhány tehénnel s néhány birkával, melyek magukra hagyva legeléztek,
találkoztunk. Milyenek lehetnek tehát a vulkánikus robbanások,
földalatti mozgalmak s egyéb rendkivüli tünemények által szakgatott,
felforgatott vidékek?
Tudtam, hogy később ezekkel is meg fogunk ismerkedni; de Olsen földképét
vizsgálván, láttam, hogy a tekervényes partot követve, kikerüljük ama
vidékeket; valóban a plutói tünemények legfőbb szinhelye a sziget
belseje. Ott az egymás fölött tornyosodó vizirányos sziklarétegek,
melyeket Skandináv nyelven Trappoknak hinak, a trachyticus hegyek, a
bazalt kitörések, a tuffkő s egyéb vulkáni anyagok, a még forró
állapotban levő láva és porphyr természetfölöttien rémessé teszik a
vidéket. Ekkor még nem gyanitottam, hogy minő látvány vár reánk a
Sneffels félszigetén, hol a földalatti műhely e selejtei rettentő
chaoszt képeznek.
Két órával azután, hogy Reykjawikot otthagytuk, egy Guffunes nevü
mezővárosba érkeztünk, melyet „Avalkirkia“, vagyis főegyháznak is
neveznek. Itt nem láttam semmi emlitésreméltót. Mindössze is egynéhány
házból állott. Németország legcsekélyebb falva is jelentékenyebb
nálánál.
Hans félórai szünetet tartott; megosztánk vele egyszerü reggelinket; ő
igennel vagy nemmel felelt azon kérdésekre, melyeket bátyám az ut iránt
intézett hozzá; midőn azt kérdtük tőle, hogy az éjet hol fogjuk tölteni,
ez egy szót felelte:
„Gardaer.“
Megkerestem a mappán e nevet s láttam, hogy a Hwalfjörd partján levő,
Reykjawiktól mintegy négy mértföldnyire levő falu viseli e nevet.
Megmutattam bátyámnak.
„Csak négy mértföld!“ szólt bátyám, „huszonkettőből csak négy! Hiszen ez
séta!“
Nagybátyám interpellálta a kalauzt, ki azonban válasz helyett a lovaknak
szólt s utnak indult.
Három órával később, mialatt folyvást e rétek szintelen gyepét tapostuk,
a Kollafjördöt kellett megkerülnünk, mi könnyebb és gyorsabban
eszközölhető volt, mintha ez öblön át akartunk volna gázolni; csakhamar
egy ugynevezett „pingstaörbe“, község-birósági székhelybe érkeztünk,
melynek neve Ejulberg, s melynek harangja ekkor delet harangozott volna,
ha az izlandi templomok elég gazdagok lennének arra, hogy órával
birjanak; de a templomok itt hiveikre hasonlitanak; ezeknek sincsenek
óráik s elvannak nélküle.
Itt a lovakat pihentettük; azután a hegyláncz és a tenger közötti
keskeny parton haladva, rövid idő alatt Brantaer Aoalkirkiába értünk és
egy mértfölddel távolabb Jaurböerbe, mely csak „annexia“ vagyis
fiókegyház s a Hwalfjörd déli partjára épült. Ekkor esteli négy óra
volt; összesen négy mértföldet haladtunk.
A fjörd e része legalább fél mértföld széles; a hullámok zajosan törtek
meg a hegyes sziklákon; ez öböl ugyszólván két sziklafal közt nyulik el;
a sziklák meredekek s itt-ott háromezer láb magasak; legnagyobb részt
barnás telepekből állanak, melyeket egymástól keskenyebb, verhenyes
tuffból álló rétegek választanak el. Bár lovaink józanságában biztam,
még sem hittem, hogy e tengerszoroson négylábu állat hátán, biztosan
lehessen átkelni.
„Ha van eszük ez állatoknak,“ gondolám, „nem kisértik meg az átkelést.
Ha nincs eszük, majd lesz nekem.“
De bátyám nem akart várni; a viz szélére érve megsarkantyuzta lovát,
mely fejét leeresztve megfútta a patkójáig csapkodó hullámokat s
megállott; nagybátyám, ki ugy látszék saját ösztönét többre becsülte,
mint lováét, a viznek akarta szoritani. De a ló daczosan megtagadta az
engedelmességet, s fejét rázta. Ekkor bátyám káromkodásra fakadt s
ostorral ütötte paripáját, mely fel-felrugva és ágaskodva válaszolt,
minek következtében bátyám helyzete bizonytalanná kezdett válni; végre a
kis ló, meghajtva térdeit, kibujt bátyám lábai közől s ott hagyta őt két
lábán, mely a part két sziklájára volt helyezve; ugy állott ott, mint a
rhodusi óriás-szobor.
„Átkozott dög!“ kiáltott bátyám, ki lovasból egyszerre bakává lett s
szégyelte magát, mint a lovastiszt, kit gyalogezredbe soroznak.
„Faerja,“ szólt a kalauz, bátyám vállát érintve.
„Hogyan, van itt komp?“
„Der,“ felelt Hans hajót mutatva.
„Igen,“ kiáltám én, „ott egy hajó.“
„Miért nem mondta előbb! siessünk.“
„Tidwatten“, felelt a kalauz.
„Mit mond?“
„Azt mondja, hogy dagály,“ felelt bátyám, ama dán szót leforditva.
„Kétségkivül be kell várni a dagályt.“
„Förbida?“ kérdé bátyám.
„Ja,“ felelt Hans.
Nagybátyám lábával dobbantott, mialatt a lovak a komp felé indultak. Én
tökéletesen megfoghatónak találtam, miszerint be kellett várni a dagály
egy bizonyos fokát, azon perczet, midőn a tenger legnagyobb magasságát
éri el, hogy a fjördön át lehessen kelni. Ekkor a viz dagadásának vagy
apadásának hatása nem érezhető s a komp sem az öböl legbelsejébe, sem a
szabad tengerre nem ragadtathatik a ki- vagy betoluló viz által.
A kedvező pillanat csak esteli 6 órakor érkezett el; bátyám, én, a
kalauz, két evezős és a 4 ló, mind egyszerre foglaltunk helyet e lapos
és gyarló járműben. Én részemről az Elbe gőzkompjaihoz levén szokva,
igen szomoru hajtógépeknek véltem a hajósok evezőit. Egy óránál tovább
tartott, mig a fjördön átkelhettünk; baj azonban mégsem történt.
Félórával később Gardaerba értünk.