Este rövid sétát csináltam a tengerparton, és jókor hazatértem s
lefeküdtem vastag deszkából készült ágyamba, hol csakhamar elaludtam.
Midőn felébredtem, bátyám sokat és hangosan beszélt a szomszédszobában.
Rögtön fölkeltem és kisiettem hozzá. Nagybátyám dánul beszélt egy magas
termetű, izmos, vállas férfival. Ez ember rendkivüli testi erővel
birhatott. Szemei, melyek igen nagy és elég jámbor kifejezésű arczból
tekintettek elő, értelmeseknek látszottak, kékek voltak és merengők.
Hosszú hajzata, melynek verességét mindenütt, még Angolországban is
elismerték volna, athletai vállaira hullott alá. Ez izlandi mozdulatai
hajlékonyak voltak, csakhogy ritkán mozditotta meg karjait, mint a ki a
jelek nyelvét vagy nem ismeri, vagy szándékosan mellőzi. Benne minden
tökéletesen nyugodalmas vérmérsékre mutatott; nem tunya természetü,
hanem csendes volt. Meglátszott rajta, hogy senkitől nem szokott semmit
kérni, hogy tetszése szerint szabadon dolgozik, s hogy e világon az ő
életbölcseletét semmi csodálkozásra nem birhatja, sem meg nem
zavarhatja.
Jellemének ez árnyalatait azon modorból ismertem fel, melylyel
nagybátyám szenvedélyes beszédét hallgatta. Mialatt bátyámnak kezei
folyvást mozogtak, ő szoborként állott, karjait mellén összefonva; ha
nem-et akart kifejezni, fejét balról jobbra forditá; ha igent, akkor
meghajtá fejét, de csak oly kevéssé, hogy hosszu haja alig mozdult; a
mozdulatokban való takarékosságot egész a fukarságig vitte.
Ez embert látva, tekintete után itélve, soha nem lettem volna képes
kitalálni, hogy foglalkozása vadászat; igaz ugyan, hogy a vadat
valószinüleg soha meg nem riasztotta, de hogy volt képes azt elérni?
E talány akkor lett előttem megfejthetővé, midőn Fridrikson urtól
hallám, hogy e nyugodalmas egyén vadász ugyan, de csak dunnaludvadász; e
madár pelyhe legelső jövedelmi forrása a szigetnek. E pehelynek, mely
dunna név alatt ismeretes, beszerzésére valóban nem sok fürgeség
igényeltetik.
A nyár első napjaiban a nőstény dunnalúd, mely a kacsára hasonlit, de
csinosabb, fészkét azon öblök szikláira rakja, melyeknek nagy száma
Izland partjait oly szakgatottakká teszi; mikor a fészek készen van,
annak belsejét finom tolluval párnázza be, melyet melléből szakgat ki.
Ekkor a vadász vagy helyesebben a kereskedő, felkeresi a fészket, s
magával viszi tartalmát, mire a nöstény ujra kezdi munkáját; s ez igy
tart mindaddig, mig pelyhei vannak. Mikor azonban a nőstény tökéletesen
kifosztotta magát, a himre kerül a sor s ez rakja tollait a fészekbe.
Ennek tollazata azonban kemény és durva, s ennélfogva a kereskedelemben
semmi értéke; a vadász tehát többé nem bántja a fészket, mely most
tökéletesen elkészül; a jércze bele rakja tojásait, a kicsinyek kibujnak
s a következő évben ujra kezdődik a dunnaszedés.
Mivel pedig a dunnalúd nem magas, meredek sziklákra rakja fészkét, hanem
ellenkezőleg az alacsonyakat és vizirányosakat választja, melyek csak
kevéssé emelkednek a tenger szine fölé, az izlandi vadász minden
fáradság nélkül gyakorolhatja mesterségét. Olyan gazda ez, kinek
termését sem elvetnie, sem learatnia nem kell, csupán behordania.
E komoly, nyugodt és hallgatag egyén neve Bjelke Hans volt; Fridrikson
ur ajánlata folytán kereste fel bátyámat. Ő volt jövendőbeli kalauzunk.
Modora különös ellentétet képezett bátyáméval.
Mindamellett könnyen megegyeztek. Sem egyik sem másik nem sokat gondolt
a meghatározandó dij nagyságával; egyik kész mindent elfogadni, mivel
kinálják, másik kész mindent megadni, mit követelnek. Soha még alku ily
könnyen meg nem köttetett.
Közös megegyezésük eredménye az volt, hogy Hans Stapi falvához kisérend
bennünket, mely a Sneffels félszigetének déli oldalán, sőt épen a
tűzhányó hegy tövében fekszik. Az út szárazon téve, mintegy huszonkét
mértföldnyi, minélfogva bátyám nézete szerint kétnapi járás volt.
De midőn megtudta, hogy e mértföldek dán, vagyis huszonnégyezer lábnyi
mértföldek, bátyám kénytelen volt számitását megváltoztatni, és
tekintetbe véve az utak roszaságát, hét vagy nyolcz napot szánni az
utra.
Négy lóval voltunk útnak indulandók; kettő bennünket, bátyám és engem, a
másik kettő pedig podgyászunkat volt viendő. Hans szokása szerint gyalog
fog menni. Ő tökéletesen ismerte a partnak e részét s megigérte, hogy a
lehető legrövidebb uton fog bennünket vezetni.
Bátyámmal kötött szerződése szerint azonban nem csupán Stapiba
érkeztünkig volt szolgálatában maradandó, hanem a bátyám tudományos
kirándulásai által igényelt egész idő alatt. Dija hetenkénti három
tallérra volt határozva. Határozottan ki volt azonban kötve, hogy e bér
rendesen minden szombaton este ki fog adatni, mely föltételre kalauzunk
különös súlyt látszott fektetni.
Indulásunk napja junius tizenhatodikára tüzetett ki. Bátyám foglalót
akart adni a dunnavadásznak, de ez csak egy szót mondva utasitá azt
vissza.
„Efter,“ szólt a kalauz.
„Később,“ szólt nagybátyám, ama szó értelmét tudatva velem.
Az alku meg levén kötve, Hans azonnal távozott.
„Ez jeles ember,“ kiáltott bátyám, „de legcsekélyebb sejtelme sincs
arról, hogy a sors mily csodás szerepet szánt neki.“
„Ő tehát velünk jön egész a…“
„Ugy van Axel, egész a föld központjáig.“
Még negyvennyolcz óra választott el bennünket indulásunk perczétől; ez
időt azonban előkészületekkel kellett töltenem, mit nagyon sajnáltam;
minden képességünket és találékonyságunkat igénybe kellett vennünk, hogy
a podgyászunkat képező tárgyakat kedvező rendben helyezhessük el:
egyfelől a fegyvereket, másfelől a természettani eszközöket, itt a
köteleket és csákányokat, amott az élelmi szereket. Az egész podgyász
négy főcsomagra oszlott.
A természettani eszközök következők voltak:
1-ször. Egy Eiglféle százfokos hévmérő, melynek fokozata egész
százötvenig emelkedett, mi véleményem szerint vagy sok, vagy kevés volt.
Sok, ha a környező légkör melege odáig emelkedik, mely esetben
megsültünk volna; kevés, ha arról volt szó, hogy források, vagy
megolvadt anyagok hévmérsékét mérjük meg.
2-szor. Egy összesajtolt legű manometer, mely az Ocean szinén nyugvó
légkörnél nagyobb nyomást is jelezhetett. A közönséges légmérőt utunkon
nem használhattuk, miután a légkör súlyának aránylagosan növekednie
kellett, minél mélyebben hatoltunk a föld belsejébe.
3-szor. Egy chronometer, mely ifjabb Boissonnas-nál Genfben készült és a
hamburgi délkör szerint volt irányozva.
4-szer. Két delejtü, egy hajlati és egy eltérési.
5-ször. Egy éjjeli távcső.
6-szor. Két Rumkorff-féle készülék, melyek elektricus folyam
eszközletével elégséges, biztos világosságot szolgáltattak.[1]
A fegyverek következők voltak: két Pourdley, More és társ-féle karabély
és két Cold-féle revolver. Mire valók voltak e fegyverek? Valószinüleg
sem vad emberekkel, sem vad állatokkal nem fogunk találkozni utunkon. De
bátyám előtt a fegyverek, ugy látszék, majd oly fontosak voltak, mint a
természettani eszközök; nagy mennyiségű lőgyapotot is vitt magával, mely
nem romlik meg a nedvességben s mely a közönséges lőpornál sokkal
nagyobb erőt fejt ki.
Egyéb eszközeink voltak: két csákány, két kapa, egy selyem kötélhágcsó,
három vasasbot, egy fejsze, egy kalapács és vagy tizenkét vaskapocs és
gyürüs szeg, végre hosszu kötelek, melyekre görcsök voltak kötve. Ez
mind együtt jó nagy csomagot képezett, mert a kötélhágcsó maga háromszáz
láb hosszu volt.
Negyedik főcsomagunk tartalmazta az élelmiszereket; e csomag nem volt
nagy, de elegendőnek tartottam, mert tudtam, hogy hat hónapra való
összesajtolt hust és kétszersültet tartalmaz. Pálinkánál egyéb italt nem
vittünk magunkkal; voltak azonban nagy kulacsaink, s bátyám remélte,
hogy a földalatti forrásokban időről időre meg fogjuk azokat merithetni;
e források hévmérsékét, minőségét s talán tökéletes hiányát illetőleg
tett észrevételeim minden sikernélküliek voltak. Hogy végre tökéletes
legyen uticzikkeink leltára, megjegyzem még, hogy bátyám egy kis
gyógyszertárt is vitt magával, mely sebészi ollót, törésnél alkalmazható
csontküllőket, egy vászonszalagot, sebkötelékeket, érvágókést s egyéb
rémitő dolgokat is tartalmazott; ezenkivül számos palaczkot, melyekben
keményitő mézga, sebrevaló lang, eczetsavanyos sóban felolvasztott ólom,
aether, eczet, könlegeg volt; egytől egyig baljóslatu szerek; végre a
Rumkorff-féle készületbe szükségelt anyagok.
Bátyám nem felejtkezett meg a dohánykészletről és taplóról sem;
gondoskodott továbbá egy bőrből készült övről is, melyet dereka körül
viselt s mely tetemes összegű arany-, ezüst- és papirpénzt tartalmazott.
Az eszközök csomagában volt továbbá hat pár erős csizma, mely
kátránynyal és ruganyos gummival volt bevonva és ekként vizhatlanná
téve.
„Ekként öltözve és fölszerelve, nincs okunk hinni, hogy messzire el ne
jussunk“, szólt hozzám Lidenbrock tanár.
Junius 14-én az egész napot különféle czikkek elhelyezésével töltöttük.
Este Trampe bárónál ebédeltünk, a reykjawiki polgármester s a tartomány
legelső orvosának, Hyaltalin tudornak társaságában. Fridrikson ur nem
volt meghíva; később értesültem, hogy a kormányzó és ő nem értettek
egyet bizonyos közigazgatási kérdést illetőleg, s ennélfogva nem szoktak
egymással találkozni. Egy szót sem értettem tehát azon társalgásból,
mely e félhivatalos ebéd alatt folyt. Csupán az nem kerülte el
figyelmemet, hogy bátyám az egész ebéd alatt folyvást beszélt.
Másnap, azaz 15-én, uti készületeink be voltak fejezve. Nagybátyám nagy
örömére házigazdánk Izlandnak egy földképét adta át neki, mely
hasonlithatatlanul jobb volt a Henderssonnénál; ez Olsen Olaf Miklós
mappája volt, mely 1/400·000-ben adja vissza a területet és melyet az
izlandi irodalmi társulat adott ki Scheel Frisac ur földmérési
dolgozatai és Björn Gumlaugson topographiai tanulmányai nyomán.
Ásványtudós számára ez nagybecsű munka volt.
Az utolsó estét bizalmas beszélgetésben töltöttük Fridrikson urral, ki
irányában én élénk rokonszenvet éreztem; a társalgás után igen mély
álomba merültünk; én izgatott álmok közt töltöttem az éjet.
Reggeli 5 órakor az ablak alatt ágakodós lovaink nyeritése ébresztett
fel. Sietve öltöztem fel és lementem az utczára. Itt Hans épen
podgyászunkat rakta a lovakra, ugyszólván a nélkül, hogy e munkában
megmozdult volna. Mindamellett rendkivül ügyesen végezte dolgát.
Nagybátyám sokkal nagyobb zajt ütött, semmint szükséges volt;
rendeleteivel és tanácsaival a kalauz ugy látszék igen keveset gondolt.
Hat órakor minden készen volt. Kezet szoritánk Fridrikson urral.
Nagybátyám valódi bensőséggel köszönte meg a szivélyes vendégszeretetet,
melyet ő irányunkban mutatott. Én részemről oly tiszta latinsággal,
minőre képes voltam, bucsúztam tőle. Lóra ültünk s Fridrikson ur utolsó
bucsuszóul Virgilius e versét, mely mintha számunkra, ismeretlen utra
indulók számára, készült volna, kiáltá utánunk:
_Et quacumque viam dederit fortuna, sequamur!_