Az ebéd készen volt. Nagybátyám, kinek gyomrát a hajón tűrt koplalás
feneketlen örvénynyé változtatta, roppant sokat evett. Ez ebéd, mely
inkább dán mint izlandi konyha szerint készült, nem tartalmazott semmi
emlitésre méltót; de házigazdánk, ki inkább izlandi mint dán volt, az
ókori vendégszerető házigazdákat juttatá eszembe. Ugy látszék, mintha
házában inkább otthon lettünk volna mint ő maga.
A társalgás izlandi nyelven folyt, csakhogy bátyám német, Fridrikson ur
pedig latin kifejezéseket is használtak közbe, hogy én is megérthessem.
Különféle tudományos kérdésekről beszéltek, mint tudósok közt illik; de
Lidenbrock tanár nagyon óvatos volt és szemeivel nekem is folyvást mély
hallgatást ajánlott tervünket illetőleg.
Fridrikson ur megkérdezte bátyámtól, hogy a könyvtárban tett
fürkészéseinek mi eredménye volt.
„E könyvtár“, kiáltá bátyám, „nem is érdemli e nevet; az üres polczokon
nem találtam egyebet néhány munkának egyes köteteinél.“
„Hogy hogy!“ válaszolt Fridrikson ur, „könyvtárunk nyolczezer kötetet
tartalmaz, melyek közt sok becses és ritka is akad; ó-skandináv nyelven
irt munkák, valamint uj könyvek, melyeket Kopenhágából kapunk minden
évben.“
„De hol volna hát azon nyolczezer kötet? Én részemről…“
„E könyvek Lidenbrock ur, mind vidéken vannak; a mi régi szigetünk népe
kedveli a tudományokat; minden földmüves, minden halász tud olvasni és
szokott olvasni. Mi ugy vélekedünk, hogy a könyvek hivatása, miszerint a
helyett, hogy vasrácsozat mögött, kiváncsi tekintetektől távol
penészedjenek, az olvasók kezeikben kopjanak el. E könyvek tehát kézről
kézre járnak, a lakosok sorba olvassák őket; szekrényükbe gyakran csak
egy évi távollét után kerülnek vissza.“
„És addig,“ válaszolt bátyám némileg boszankodva, „az idegenek…“
„Az idegeneknek vannak könyvtáraik otthon; mi mindenekelőtt azt
kivánjuk, hogy a nép mivelődjék. Ismétlem, a tudománykedvelés vérében
van az izlandi fajnak. Ezért alapitottunk is 1816-ban egy irodalmi
társulatot, mely szép gyarapodásnak örvend; külföldi tudósok is
megtisztelve érzik magukat, ha tagjaivá lesznek; e társulat hazánkfiai
nevelésére és kimivelésére szánt könyveket ád ki, melyek valóban nagy
szolgálatokat tesznek az országnak. Ha ön tanár ur, levelező tagjává
lenne e társulatnak, nagyon megtisztelve éreznénk magunkat.“
Nagybátyám, ki már tagja volt néhány száz tudós társaságnak, nagyon
szivesen fogadta ez ajánlatot, mi Fridrikson urat mélyen meghatni
látszott.
„Már most,“ felelt az utóbbi, „tudassa velem, hogy mely könyveket remélt
könyvtárunkban találhatni, s talán adhatok önnek értesitést azok iránt.“
Én bátyámra tekintettem, ki habozott a felelettel. E kérdés közvetlenül
érinté terveit. Mindamellett néhány pillanatnyi gondolkodás után
szólott:
„Fridrikson ur,“ mondá bátyám, „én azt szeretném tudni, hogy önök régibb
munkái között megvannak-e Arne Saknussemm iratai?“
„Arne Saknussemm!“ válaszolt a reykjawiki tanár; „ama tizenhatodik
századbeli tudóst érti ön, ki egyszersmind nagy természetbuvár, vegyész
és utazó volt?“
„Azt“.
„Az izlandi irodalom és tudomány egyik legfényesebb csillagát?“
„Ugy van.“
„E kitünő férfiut?“
„Megengedem, hogy az volt.“
„Kinek merészsége lángeszével vetekedett?“
„Látom, hogy ön valóban ismeri őt.“
Nagybátyám arcza ragyogott az örömtől, midőn hősének e dicséretét hallá.
Szemei szikráztak, a mint Fridrikson urra tekintett.
„Nos,“ kérdé bátyám, „Arne Saknussemm munkái?“
„Ah! munkáit, fájdalom! nem birjuk.“
„Hogyhogy, Izlandban nem találhatók e munkák?“
„Sem Izlandban, sem másutt.“
„S miért nem?“
„Mert Arne Saknussemm mint eretnek üldöztetett és munkái ezer ötszáz
hetvenháromban égettettek el Kopenhágában a hóhér keze által.“
„Helyesen! igen jól van!“ kiáltott nagybátyám, kinek e nyilatkozata
nagyon megbotránkoztatá Fridrikson tanárt.
„Hogyan?“ szólt az utóbbi.
„Igen! ez mindent megmagyaráz, minden kiderül. Világosan értem most,
hogy Saknussemm, kinek munkái betiltattak, s ki kénytelen volt
lángelméje felfedezéseit eltitkolni, miért temette el érthetetlen
rejtiratba ama titkot…“
„Miféle titkot?“ kérdé Fridrikson ur élénken.
„Egy titkot… mely…“ válaszolt bátyám hebegve.
„Talán birtokában van ön valami okmánynak?“ folytatá házigazdánk.
„Nem… tisztán csak gyanitás.“
„Ugy!“ felelt Fridrikson ur, ki látva bátyám zavarát nem feszegette
tovább a dolgot. „Reménylem“, tevé utána, „hogy ön nem fog szigetünkről
távozni a nélkül, hogy gazdag ásványországát figyelemre méltatta volna?“
„Semmi esetre sem“, felelt nagybátyám; „csakhogy kissé későn érkezem;
látogatták már e szigetet tudósok?“
„Igen! Ohlafsen és Powelsen urak munkálatai, melyek a király rendelete
folytán jöttek létre, Troil tanulmányai, továbbá Gaimard és Robert
uraknak kutatásai, melyek a „Recherche“ franczia korvetten jöttek ide,
és végre ama tudósoknak, kik a „Reine Hortense“ fregatte-on voltak;
mindezeknek feljegyzései és dolgozatai sok tekintetben megismertették
Izlandot a külfölddel. De, higyje el ön, hogy még van mit tenni.“
„Hiszi ön?“ szólt nagybátyám igen ártatlan arczkifejezést öltve és
szemének csillogását mérsékelni igyekezvén.
„Igen. Temérdek jéghegy és vulkán létezik, mely még nagyon ismeretlen.
Igy például, nézze ön ott ama hegyet, mely a láthatár felé emelkedik; ez
a Sneffels.“
„Ah! a Sneffels,“ kiáltott bátyám.
„Egyike a legnevezetesebb tűzhányó hegyeknek, melynek tölcsérét igen
ritkán látogatják.“
„Kialudt?“
„Kialudt, már mintegy ötszáz év óta.“
„Valóban!“ – válaszolt nagybátyám, ki kénytelen volt lábszárait a
legnagyobb erőfeszitéssel keresztbe vetni, hogy önkénytelenül ugrálni ne
kezdjen, „valóban kedvem volna geologiai tanulmányomat e hegyen kezdeni.
Seffel… Tessel… vagy hogy híjják?“
„Sneffels,“ mondá a derék Fridrikson.
A társalgás e része latin nyelven folyt, minélfogva tökéletesen
megérthettem azt; alig voltam képes a nevetést elfojtani, midőn láttam,
hogy bátyám mint igyekszik örömét eltitkolni; tökéletesen jámbor,
ártatlan arczkifejezést ölteni igyekezett, mi azonban nem sikerült
tökéletesen, mert oly ravaszul nézett ki, mint valami vén róka.
„Igen,“ szólt Lidenbrock tanár, „ön szavai döntőleg hatottak reám,
megkisértjük a Sneffels csúcsára jutni, sőt talán még tölcsérét is
fogjuk tanulmányozni.“
„Nagyon sajnálom“, szólt Fridrikson ur, „hogy foglalatosságaim nem
engedik, miszerint Reykjawikból távozzam; nagy örömömre szolgálandott,
ha önöket kisérhettem volna.“
„Ó a világért sem“, válaszolt bátyám élénken, „a világért sem akarnánk
zavarni senkit, édes Fridrikson ur; igen hálás vagyok önnek szives
szándokáért. Ily nagy tudományú férfiú jelenléte kétségkivül nagy
hasznunkra lett volna, de ön hivatali kötelességei…“
Reménylem, hogy házigazdánk, lelkének izlandi ártatlanságában nem
ismerte föl bátyám alattomosságát.
„Ön igen helyesen cselekszik, Lidenbrock ur, hogy e vulkánon kezdi
tanulmányait; számos tapasztalatot fog gyüjthetni és fontos észleletekre
fog alkalma nyilni. De mely uton szándékszik ön a Sneffels félszigetére
jutni?“
„Tengeren, áthajózva az öblön. Ez a leggyorsabb utja.“
„Kétségkivül a leggyorsabb, csakhogy nem használható.“
„Miért nem?“
„Mert egész Reykjawikban nincs egyetlenegy csolnak.“
„Ördög és pokol!“
„Most csupán szárazföldi uton, a parton haladva lehet odajutni. Az ut
hosszabb, de érdekesebb.“
„Jó tehát. Kalauzt fogok keresni.“
„Kalauzt ajánlhatok önnek.“
„De biztos, értelmes ember-e?“
„Az, épen ama félsziget lakója. Egyébiránt dunnavadász, és igen ügyes
ember; ön meg lesz vele elégedve. Igen jól beszél dánul is.“
„És mikor láthatnám?“
„Holnap, ha ugy tetszik.“
„És miért nem ma?“
„Mert csak holnap érkezik.“
„Holnap tehát“, szólt bátyám sóhajtva.
E fontos társalgás néhány perczczel később azzal fejeződött be, hogy a
német tanár forró köszönetet mondott az izlandi tanárnak. Az ebéd alatt
nagybátyám sok fontos dologról értesült, többi közt Saknussemm
történetéről, mely megmagyarázhatóvá tette, hogy miért rejtette el
feltalálását; továbbá nagy örömére szolgált bátyámnak az is, hogy
házigazdánk nem kisér el bennünket és hogy holnap szolgálatára fog állni
a kalauz.