Az indulás napja elérkezett. Előtte való nap Tomson ur szivességéből
Izland kormányzójához Trampe grófhoz, Piktursson urhoz a püspök
coadjutorához és Finnsen ur, reykjawiki polgármesterhez czimzett
ajánlóleveleket nyertünk. Nagybátyám e szivességet véghetetlen forró
kézszoritásokkal igyekezett viszonozni.
Junius 2-án reggeli hat órakor minden podgyászunk a Walkür fenékzetére
hordatott. A kapitány szobáinkba vezetett bennünket, melyek igen aprók
voltak.
„Kedvező a szél?“ kérdé bátyám.
„Kitünő,“ válaszolt Bjarne kapitány. „A szél délkeletről fú. Gyorsan és
minden vitorlát kifeszitve fogunk távozni a Sundból.“
Néhány pillanattal később a Walküren minden előkészület megtétetett az
indulásra; a vitorlák kifeszittettek és a horgonyok felhuzattak. Egy óra
mulva Dánia fővárosa a hullámok közt elmerülni látszott, s a Walkür
Elsinor bástyái alatt vitorlázott el. Izgatott kedélyhangulatomban azt
vártam, hogy Hamlet árnya meg fog jelenni a bástyákon, melyekhez emléke
csatolva van.
„Dicső őrült!“ mondám, „te kétségkivül helybenhagynád tervünket! Talán
követnél is bennünket azon reményben, hogy a föld központján
megtalálandod örökös kételyeid megfejtését!“
De a régi falakon nem jelent meg senki sem; a kastély különben sokkal
későbbi időben épült, a hires dán herczeg kora után. Jelenleg ugyszólván
ama kapusnak szolgál lakásul, ki a Sundnak e szorosa fölött őrködik,
melyen évenkint tizenötezer különböző nemzetbeli hajó halad át.
A kronbergi vár csakhamar eltünt a ködben, valamint a helsingborgi
torony is, mely Svédország partján épült, és hajónk most kissé oldalt
hajolt a Kattegatból fúvó szelek által hajtva.
A Walkür ugyan igen jól vitorlázott, de vitorlás hajónál soha sem lehet
biztosan kiszámitani az ut tartamát. E hajó Reykjawikba szenet,
házieszközöket, fazekas-árukat, vászonruhát és egy részlet búzát
szállitott; összes személyzete öt emberből állott, kik, mindnyájan
dánok, tökéletesen elegendők voltak kormányzására.
„Mennyi ideig fog tartani utazásunk?“ kérdé nagybátyám a kapitánytól.
„Valami tiz napig,“ felelt az utóbbi, „ha a szél nem fordul
kedvezőtlenül.“
„De reménylem, hogy valami rendkivüli késedelem nem fordulhat elő?“
„Nem, legyen nyugodt Lidenbrock ur, idejében meg fogunk érkezni.“
Este felé a Walkür megkerülte a skageni fokot, Dánia éjszaki csúcsát, s
a következő éjjel a Skagerackot metszette át; a lindnessi szorosnál
megkerülte Norvégiát, s azután kiért az éjszaki tengerbe.
Két nappal később a távolban megpillantottuk Skótország partjait; ezután
a Feroe szigetek irányában indult a Walkür és az Orkadok és Seetlandi
szigetek közt kereste utját. Csakhamar az atlanti tenger hullámai verték
hajónk oldalát, mely most kénytelen volt az éjszaki szél ellen oldalt
vitorlázni és nem minden nehézség nélkül érkezett a feroi szigetekhez.
Nyolczadikán a kapitány felismerte Myganesst, e szigetek
legnyugotiabbikát és e percztől kezdve egyenesen a Portland foknak
tartott, mely Izland éjszaki partján fekszik.
Utközben nem fordult elő semmi emlitésre méltó. Én részemről elég jól
kiállottam a tengert; de bátyám, nagy boszuságára és még nagyobb
szégyenletére, az egész uton folyvást beteg volt.
Még arra sem volt tehát ideje, hogy Bjarne kapitánytól a Sneffels s az
Izland szigetén létező közlekedési és szállitási viszonyok iránt
kérdezősködjék; kénytelen volt e tudakolásokat érkeztéig elhalasztani s
az egész időt ágyban fekve tölté a hajószobában, melynek teteje és
oldalai ropogtak a hajó erős inogásától. Valljuk meg, hogy sorsát
némileg megérdemelte.
A hónap tizenegyedik napján felismertük Portland fokot; az idő akkor
tiszta volt s igy kivehettük a Myrdals-Yokult is, mely fölébe emelkedik.
A vidék itt komor tekintetü, a partok meredekek s kietlenek.
A Walkür tiszteletteljes távolban maradt e veszélyes partoktól, és
nyugot felé tartott, számtalan czethallal és czápával találkozva
utjában. Csakhamar roppant szikla tünt fel előttünk, mely a fellegekig
látszott emelkedni, mig tövét dühösen csapdosta a habzó tenger. A
Westland szigetek látszottak mintegy a tengerből kiemelkedni, a csillogó
síkságra szórt sziklacsoportként. Ezután hajónk jó távolról kerülte meg
a Reykjaness-fokot, mely Izland nyugoti szegletét képezi.
A tenger erős hullámzása nem engedte, hogy bátyám feljöhessen a
fedélzetre, e szakgatott s a délnyugoti szél által kuszált partokat
bámulandó.
Negyvennyolcz órával később, erős szélvész után, melynek következtében
minden vitorlát be kellett vonni, a távolban a Skagen csúcsára helyezett
intőjeleket vettük észre, melyek a hajósokat a part körül levő nagyszámu
és veszélyes vizalatti sziklákra figyelmeztetik. A szigetről kalauz jött
hajónkra, kinek vezetése alatt a Walkür három óra multán a Reykjawik
előtt elterülő Faxa öbölbe érkezett.
A tanár végre feljöhetett a fedélzetre; kissé halavány és bágyadt volt,
de lelkesedése nem csökkent és szeméből elégülés sugárzott.
A város lakosai, kikre nézve nagy érdekkel birt hajónk érkezte, melyről
mindegyik várt valamit, a parton csoportosultak össze.
Bátyám sietve hagyta ott vizi börtönét, vagy talán helyesebben
kórodáját. De minekelőtte eltávozott volna a fedélzetről, engem
odahuzott maga után a hajó csúcsához s ott ujjával az öböl éjszaki
részén magas, kettős csúcsu és örökös hóval födött hegyre mutatva szólt:
„A Sneffels!“
Ujját ajkára illesztve még egyszer hallgatást ajánlott, azután
leszállott a csónakba, mely csak őt várta még. Én követtem és néhány
percz mulva Izland földjét tapostuk.
Első kit észrevettünk, egy derék külsejü férfi volt, ki tábornoki
egyenruhát viselt, habár nem is katona, hanem polgári tisztviselő volt,
t. i. a sziget kormányzója, Trampe báró. A tanár rögtön kitalálta, hogy
kihez van szerencséje s átadta kopenhágai leveleit, mire közöttük dán
nyelven rövid párbeszéd fejlődött, melyben én részt nem vettem, miután e
nyelvet nem értem. E társalgás legelső eredménye az volt, hogy Trampe
báró bátyámnak egészen rendelkezésére ajánlotta fel magát.
Bátyám igen szivélyes fogadtatásban részesült a polgármester Finnsen úr
részéről is, kinek öltözete szintén harczias volt mint a kormányzóé, mig
hivatala és jelleme nagyon békés. A püspöki helyettes, Piktursson úr ez
időben épen püspöki körutat tett a sziget éjszaki megyéjében; egyelőre
tehát le kellett mondanunk azon szerencséről, hogy vele megismerkedjünk.
Ellenben egy igen szeretetreméltó emberrel, ki támogatásának később igen
sokat köszönhettünk, Fridrikson urral, a természettudományok tanárával
ismerkedtünk meg. E szerény tudós csak izlandi és latin nyelven beszélt;
engem Horatius nyelvén kinált meg szolgálataival s én rögtön éreztem,
hogy egymást meg fogjuk érteni. Ő valóban egyetlen is volt, kivel
Izlandban létem alatt társaloghattam.
E derék férfiú házában három szoba volt, s ő ezek közől kettőt
rendelkezésünkre bocsátott; bátyám és én oda költöztünk s oda hordattuk
podgyászunkat, melynek sokasága csodálkozást költött Reykjawik lakóiban.
„Nos, Axel,“ szólt bátyám, „ügyeink szépen haladnak; a nehezén már túl
vagyunk.“
„Hogy hogy, a nehezén?“ – kiáltám.
„Ugy van, hiszen már most nincs egyéb hátra, mint hogy lemenjünk!“
„Ha igy fogja fel bátyám a dolgot, igaza van; de ugy hiszem, hogy
minekutána lementünk, ismét fel is kellend jönnünk.“
„Ó ez legkevésbbé sem nyugtalanit! de siessünk, nincs vesztegetni való
időnk. Én most rögtön a könyvtárba megyek, talán találhatok ott valami
kéziratot Saknussemmtől; ennek nagyon örülnék.“
„Én pedig ezalatt szélylyelnézek a városban. Hát bátyám nem fogja
megtekinteni?“
„Cseppet sem érdekel. A mi érdekest Izland tartalmaz, nem a földön,
hanem a föld alatt található.“
Kimentem s a véletlen vezetésére bizván magamat, jártam be Reykjawik
városát, melynek két utczájában eltévedni ugy is alig lehetett volna.
Nem kényszerültem tehát az utat másoktól kérdezni, mi, tekintve hogy
kérdés valamint felelet csak jelekben történhettek, számos tévedést
okozhatott volna.
A város elég alacsony fekvésű és ingoványos völgyben terül el, két domb
között. Egyik oldalán roppant lávatömeg emelkedik, melynek lejtője egész
a tengerig vonul. A másik oldalon a nagy Faxaöböl terjed el, melynek
éjszaki szélén a Sneffels roppant jéghegy emelkedik; ez öbölben jelenleg
a Walkür horgonyzott. Közönségesen az angol és franczia halászőrök is
itt tartózkodnak; de jelenleg a sziget keleti partjain voltak
elfoglalva.
Reykjawik két utczája közöl a hosszabbik párhuzamos a parttal; ott
laknak fából készült kunyhóikban a kereskedők és üzérek; a másik utcza,
mely inkább nyugot felé fekszik, egy kis tóhoz vezet. Itt van a püspök s
egyéb nem kereskedéssel foglalkozó egyének háza.
Csakhamar összejártam e komor és bús vidéket; itt-ott kis darabka
szintelen gyep látszott, mely régi kopott gyapotszőnyegre hasonlitott;
olykor valami zöldséges kert-félét lehetett észrevenni, melynek gyér
termelvényei burgonya, káposzta s egyéb zöldség, méltán szerepelhettek
volna a liliputiak asztalán; néhány beteges virágot is láttam, halavány,
napsugár után epedő virágokat.
A nem kereskedők utczájának közepe táján a nyilvános temető terült el,
melyet töltés környez, és melyben még számos sirra volt hely. Ettől
néhány lépésnyire a kormányzó háza emelkedik, valódi viskó Hamburg
városházához képest, de palota az izlandi lakosság kunyhói mellett.
A kis tó és a város közt a templomot pillantám meg, ez protestens
modorban és vulkánok által kihányt meszes kövekből épült; az erős
nyugoti szél cserépből készült tetőzetét valószinüleg igen gyakran le
szokta hordani, a hivek nagy kárára.
Egy közellevő dombon emelkedik a nemzeti iskola, hol, mint később házi
gazdánktól hallottam, héberül, angolul, francziául és dánul tanitanak,
mely nyelveknek, pirulva vallom meg, egy szavát sem értem. A collegium
negyven deákja közt én lettem volna a legutolsó s nem volnék méltó arra,
hogy megoszszam lakásukat és ama két osztályu szekrényeket, melyekben
hálni szoktak s melyekben más gyengébb testalkotásu ember első éjjel
megfulna.
Három óra alatt bejártam nem csupán a várost, hanem környékét is. E
vidék tekintete feltünőleg szomoru. Nincs itt fa, nincs ugyszólván semmi
tenyészet. Mindenütt csak a tűzhányó hegyek gerinczei emelkednek a
földből. Az izlandiak kunyhói vályogból és tőzegből épültek; a falak
befelé hajlanak, minek következtében az egész ház a földre állitott
házfedélre hasonlit, csakhogy e fedelek aránylag termékeny mezőknek
nevezhetők. A földalatti lakás melegének következtében a tetőn elég buja
fü terem, melyet mikor megnőtt, gondosan lesarlóznak, különben a házi
barom e zöldellő házak tetőin legelne.
Sétám alatt kevés emberrel találkoztam; visszatérvén a kereskedők
utczájába, ott találtam a lakosság legnagyobb részét, mely tőkehalakat
száritott és sózott be; ez Izland szigetén fő kiviteli czikk. A férfiak
erőteljeseknek, de nehézkeseknek látszottak, nagyon hasonlitnak a
németekre; hajuk szőke, szemük merengő; e szegény számkivetettekből, kik
ide szorultak e jeges földre, hol ugyszólván az emberiségen kivül
vannak, a természet valóban jól tette volna, ha eskimókat csinál, miután
a sarkkör alatti életre kárhoztatta őket! Hiába kerestem arczaikon
mosolyt; olykor nevetnek, azaz arczizmaik önkénytelenül összehuzódnak,
de nem mosolyognak sohasem.
Öltözetük durva fekete gyapjuból készült kabátból áll, mely minden
skandináv országban „wadmel“ név alatt ismeretes; ezenkivül széles
karimáju kalapot, piros szegélyü nadrágot és lábaikon csizma helyett
összehajtogatott bőrdarabokat viselnek.
A bánatos és önmegadástelt arczkifejezésü nők elég kellemes külsejüek,
de arczuk élettelen; ezek is wadmelból készült vállat és rokolyát
viselnek; a leányok hajukat füzér-alakban összefonva tartják és barna
kötött kis főkötőket viselnek; a férjes nők pedig tarka kendőt kötnek
fejükre, s ezenfölül fehér posztóból készült süveget.
E hosszas séta után visszatérvén Fridrikson ur házába, nagybátyámat már
ott találtam, házigazdánk társaságában.