Ekként fejeződött be ez emlékezetes vitatkozás, lázas izgatottságban
hagyva bensőmet. Szédelegve távoztam bátyám dolgozószobájából, és
Hamburg utczáinak lege nem volt képes égő fejemet felfrissiteni. Ott
hagytam tehát a várost, s az Elbe partján haladtam a gőzkomp irányában,
mely a várost a harburgi vaspályával helyezi összeköttetésbe.
Valóban meg voltam-e győződve mindazokról, miket hallottam, vagy csupán
bátyám egyénisége, tekintélye gyakorolt nézetemre befolyást? Hihettem-e,
miszerint komoly szándoka a föld központjáig hatolni? Egy őrült
rajongásainak, vagy nagy szellem tudományos következtetéseinek kellett
tartanom mindazt, mit mondott? És hol kezdődött a valóság, hol kezdődött
a csalódás?
Ezer ellentmondó hypothesis űzte egymást agyamban, a nélkül, hogy
egyiket is tökéletesen hittem volna.
Emlékeztem mindazáltal, hogy bátyám nézetét már elfogadtam volt, habár
lelkesedésem csökkenni kezdett; én szerettem volna rögtön utnak indulni,
minekelőtte ráérhettem a kérdés megfontolására. E perczben csakugyan
kész lettem volna, minden habozás nélkül elindulni.
Azonban kénytelen vagyok bevallani, hogy egy óra multán a túlizgatottság
szétoszolt; idegeim lecsillapultak és a föld legmélyebb üregeiből
visszatértem annak felszinére.
„Absurdum!“ kiáltám; „mily hallatlan badarság! valóban nem értem, hogy
ily dologról értelmes emberek közt mint lehetett szó. Kétségkivül roszul
aludtam és mindezt álmodtam.“
Ezalatt folyvást az Elbe partján haladván, megkerültem a várost. Miután
a kikötőt érintettem, az Altona felé vezető utra tértem. Valami előérzet
inditott erre s ez előérzet csakhamar igazolva lőn, mert néhány pillanat
mulva Margittal találkoztam, ki gyalog és magányosan tért vissza
Hamburgba, könnyüd lépteivel bátran téve meg e rövid utat.
„Margit!“ kiálték messziről.
Az ifju leány megállott; valószinüleg kissé zavarba jött, midőn az
országuton magát néven szólittatni hallá. Tiz lépéssel mellette
termettem.
„Axel!“ kiáltá az ifju leány meglepetve. „Ah, te elibém jöttél! Ez igen
szép öntől uram.“
De midőn rám tekintett, észrevette zavart, izgatott arczkifejezésemet.
„Mi bajod?“ kérdé kezet nyujtva.
„Azt kérded, mi bajom!“ szóltam sóhajtva.
Néhány pillanat alatt röviden elmondtam a helyzet mibenvoltát. Margit
egy ideig hallgatva gondolkodott. Valjon az ő szive is ugy dobogott-e,
mint az enyém? Nem tudom; keze azonban, melyet kezemben tartottam, nem
reszketett. Mintegy száz lépést haladtunk, a nélkül, hogy egy szót is
szóltunk volna.
„Axel!“ szólt végre az ifju leány.
„Édes Margitom!“
„Ez valóban szép utazás lesz.“
E szavak hallatára összerezzentem.
„Igen, Axel, ez utazás méltó egy tudós unokaöcscséhez. Oly nagyon illik
férfinak, ha valamely nagy vállalat által különbözteti meg magát.“
„Hogyan! Margit, te nem igyekszel e vállalattól visszatartóztatni?“
„Nem, édes Axel, sőt örömest elkisérnélek benneteket, ha nem kellene
attól tartanom, hogy akadály és teher volnék az uton.“
„Valót beszélsz?“
„Valót.“
Oh nők, fiatal leányok! női szivek, örökös talányok! Vagy a legfélénkebb
lények vagytok a világon, vagy a legbátrabbak! Az észnek nincs szava
indulataitok tanácsában. E gyermek még buzditott ama vakmerő vállalatra,
sőt kész lett volna abban részt venni! És engem késztetett reá, engem,
kit pedig szeretett!
Megvallom, hogy Margit elhatározottsága megszégyenitett.
„Margit,“ szóltam, „majd meglátjuk, hogy holnap is igy fogsz-e szólni.“
„Holnap, édes Axel, épen ugy fogok szólni, mint ma.“
Margit és én, kézen fogva egymást, de mélyen hallgatva, folytattuk
utunkat. Megtörve érzém magam e nap izgalmai által.
„Végre is,“ gondolám, „Julius Calendái még messze vannak, s addig sok
mindenféle történhet, mi nagybátyám szándokát megváltoztathatja.“
Mikor haza értünk a király-utczai házba, már este volt. Azt hittem, hogy
a házat már csendben fogom találni, hogy nagybátyám szokása szerint már
lefeküdt s Mártha asszony az ebédlőben e napi utolsó teendőit végezi.
De nem vettem tekintetbe bátyám türelmetlen jellemét. Ott találtam őt
lármázva és hadonázva, egy csoport hordár között, kik a folyosóban
mindenféle tárgyakat raktak le; a vén cseléd nem tudta hol áll a feje.
„De jer hát valahára, Axel; siess szerencsétlen!“ kiáltott bátyám
messziről, alig hogy megpillantott, „holmid még nincs becsomagolva és
papirosaim még nincsenek rendben; utitáskámnak kulcsát pedig sehol sem
találom; még szárharisnyáimat sem hozták elő!“
Majd sóbálványnyá merevültem bámulatomban. Ajkamon elállott a szó. Alig
voltam képes a következőket kiejteni:
„Tehát indulunk?“
„Indulunk ám, szerencsétlen gyermek, ki sétálni jársz, a helyett, hogy
dolgaidat rendbe szednéd.“
„Tehát indulunk?“ szóltam mindinkább gyengülő hangon.
„Indulunk holnapután, reggeli egy órakor.“
Ennél többet nem hallottam, mert elrohantam szobámba.
Többé nem lehetett kételkednem; nagybátyám az egész délutánt az
utazáshoz szükséges tárgyak és eszközök bevásárlásával töltötte el; a
folyosó tele volt kötélhágcsókkal, görcsös kötelekkel, szövétnekekkel,
kulacsokkal, vaskapcsokkal, vasalt botokkal és csákányokkal. Tiz ember
is alig lett volna képes mindezt elvinni.
Az éjszakát rettentő hangulatban töltöttem. Másnap korán reggel nevemen
szólittatni hallottam magamat. Elhatározám, hogy nem fogom kinyitni az
ajtót. De hogy állhattam volna ellent, midőn Margit szelid hangja mondá:
„Édes Axel!“
Kiléptem szobámból. Azt hittem, hogy dúlt vonásaim, arczom halványsága,
az álmatlanság következtében kiveresedett szemeim hatást fognak
gyakorolni Margitra, és meg fogják változtatni gondolkodásmódját.
„Ah édes Axelem,“ szólt az ifju leány, „örömmel látom, hogy jobban vagy,
és hogy az éj lecsillapitotta nyugtalanságodat.“
„Lecsillapitotta!“ kiáltám.
A tükörhöz rohantam. Csakugyan nem néztem ki oly roszul, mint gondoltam.
Alig hittem szemeimnek.
„Axel,“ szólt Margit, „én sokáig beszélgettem tegnap gyámnokommal. Ő
valóban merész, tudós és bátor férfi, ne felejtsed, hogy ereidben is az
ő vére foly. Nagybátyád elbeszélte terveit, reményeit, elmondta, hogy
miért és mi módon remél czéljához juthatni. Semmi kétség, hogy valóban
el fogja azt érni. Ah édes Axelem, mi szép, midőn valaki ekként
testestől lelkestől a tudománynak szenteli magát! Mily dicsőség vár
Lidenbrock tanárra, mily dicsőségben fog részesülni utitársa is!
Visszatértedkor már férfi leszel, akkor majd szabadon szólhatsz, önállón
cselekedhetsz, és végre szabadon…“
A fiatal leány elpirult és nem fejezte be szavait, melyek reám élesztő
hatást gyakoroltak. Mindamellett még nem voltam képes elhinni, hogy
valóban utnak indulunk. Nagybátyám dolgozószobájába siettem, Margitot
magammal vonva.
„Nagybátyám,“ szóltam, „tehát csakugyan igaz, hogy utazunk?“
„Hogyan! Te még kétkedel?“
„Nem,“ mondám én, nem akarván őt ingerelni. „Csupán azt kivántam
kérdeni, hogy miért sietünk annyira.“
„Mert az idő szorit, az idő, melyet ha elvesztegettük, helyre pótolni
nem lehet.“
„Hiszen ma még csak május 26-dika és junius végeig…“
„Azt hiszed, tapasztalatlan ifju, oly könnyen jut el az ember Izlandba?
Ha nem rohantál volna el tegnap délután, mint a bolond, elvittelek volna
a kopenhágai gőzhajózási hivatalba, Liffeuder és társ.-hoz. Ott
megtudtad volna, hogy Kopenhágából Reykjawikba havonként csupán egyszer,
t. i. 22-kén indul a gőzhajó.“
„Nos?“
„Nos! Ha bevárjuk junius 22-két, ugy elkésünk és nem fogjuk láthatni,
mikor Scartaris beárnyalja a Sneffels tölcsérét; lehető leggyorsabban
Kopenhágába kell tehát jutnunk, hogy onnan ideje korán Izlandba
érhessünk. Menj és csomagold be holmidat!“
Erre többé nem volt mit felelnem. Visszamentem szobámba. Margit utánam
jött. Ő vállalta el dolgaim rendezését, ő rakta kis utiládámba
legszükségesebb tárgyaimat. Csak oly nyugodt volt, mintha arról lett
volna szó, hogy például Lübeckbe vagy Helgolandba utazzunk; apró kezei
rakosgattak a nélkül, hogy a legcsekélyebb remegés lett volna rajtuk
észrevehető. A fiatal leány most is oly nyugodtan beszélt és
vállalatunkat a legkedvezőbb szinben festette. Tökéletesen elbájolt, de
azért mégis nagyon haragudtam reá. Olykor ki akartam fakadni, de ő ezt
észre sem látszott venni, s nyugodtan folytatá a rakosgatást.
Végre a bőrönd legutolsó szija is le volt csatolva. Lementem a lépcsőn a
ház földszinti részébe.
Egész nap jártak keltek házunkban a fegyvergyártók, physikai eszközök és
electricus készületek készitői. Mártha asszony sehogysem tudta
elgondolni, hogy ez mit jelentsen.
„Megzavarodott a tekintetes ur?“ kérdé.
Én igent intettem.
„És önt is magával viszi?“
Ismét igent intettem.
„És hová?“
Ujjammal a föld központja felé mutattam.
„A pinczébe?“ kiáltott a vén cseléd.
„Nem,“ szóltam végre, „mélyebbre!“
Az est beállott, a nélkül, hogy felindulásomban az idő elteltét
észrevettem volna.
„Holnap reggel,“ szólt bátyám, „pontban hatkor indulunk.“