E szavak hallatára hideg borzongás futott át testemen. Azonban uralkodni
igyekeztem magamon és lehető legnyájasabb arczkifejezést öltöttem.
Lidenbrock tanárra csupán tudományos argumentumok lehettek hatással; már
pedig ez utazás lehetetlenségét igen könnyü volt bebizonyitani. A föld
központjáig hatolni! Mily őrült gondolat! Egyelőre csupán az ebéddel
foglalkozván, minden dialectikámat a kedvező pillanatra gyüjtöttem.
Felesleges volna leirni, hogy mily dühbe jött bátyám, midőn az asztalt
leszedve találta. Megmagyaráztuk neki a dolog állását. Az utczaajtó
felnyittatott és Mártha asszony a piaczra sietett, honnan csakhamar
visszatért s oly gyorsan és ügyesen müködött, hogy egy órával később
éhségem tökéletesen le volt csillapitva és józanabban kezdtem a
helyzetről gondolkodni. Ebéd alatt bátyám csaknem jókedvü volt; néhány
élczet is mondott, afféle élczeket, minőket tudósok szoktak mondani,
melyeken az ember agyon nem kaczagja magát. Ebéd után ismét
dolgozószobájába távozott, s intett, hogy kövessem.
Engedelmeskedtem. A tanár leült iróasztalának egyik végéhez és én a
másikhoz.
„Axel,“ szólt bátyám elég szelid hangon, „te valóban ügyes fiu vagy;
mondhatom, hogy nagy szolgálatot tettél nekem, épen midőn már
belefáradva a sikertelen kutatásba, abba akartam hagyni e tárgyat. Mi
lett volna belőlem? Ezt csak isten tudhatja! Soha el nem felejtem, hogy
mit köszönhetek neked; a szerzendő dicsőségben te is osztozni fogsz.“
„Nagybátyám jó kedvében van,“ gondolám, „ideje, hogy szándokát
megingatni igyekezzem.“
„Mindenekelőtt,“ folytatá bátyám, „tervünk iránt a legtökéletesebb
hallgatást ajánlom, érted? A tudós világban sok irigyem van és sokan
kétségkivül megkisértenék ez utazást, melyről azonban csak visszatértünk
után fognak értesülni.“
„És hiszi bátyám,“ mondám én, „hogy ezeknek száma valóban oly nagy
lenne?“
„Minden bizonynyal! Ki habozhatna, mikor ily dicsőséget szerezhet. Ha ez
okmány tartalma köztudomásra jutna, a geologok egész serege törné magát
Arne Saknussemm nyomdokain.“
„Erről édes bátyám, megvallom, nem vagyok teljesen meggyőződve, mert ez
irat valódisága nincs kellőleg bebizonyitva.“
„Hogyan! hát ama könyv, melyben találtuk?“
„Megengedem, hogy e sorokat csakugyan Saknussemm irta, de következik-e
ebből, hogy ő ez utat valóban megtette; nem tartalmazhat-e e régi
iromány mystificatiót?“
Az utóbbi, kissé koczkáztatott szót alig hogy kimondtam, már megbántam,
a tanár összehuzta sürü szemöldeit, és attól kellett tartanom, hogy
beszélgetésünk ennek következtében czélomra nézve kedvezőtlen fordulatot
veend. De szerencsére csalódtam. Nagybátyám ajkain most, minden
szigorusága daczára, egy neme a mosolynak játszadozott.
„Majd meglássuk,“ válaszolt.
„Engedje meg bátyám,“ szóltam kissé ingerülten, „hogy ez okmány
hitelességét illetőleg indokoljam kételyeimet.“
„Beszélj fiam, beszélj bátran. Fejezd ki véleményedet szabadon. Többé
nem unokaöcsémnek, hanem collegámnak tekintelek. Beszélj tehát.“
„Mindenekelőtt azt kérdem, hogy mit jelentenek e nevek: Yocul, Sneffels
és Scartaris, melyeknek soha hirét nem hallottam. Megmagyarázhatja
bátyám ezeket?“
„Igen könnyen. Rövid idő előtt Petermann Ágoston barátomtól, ki tanár
Lipcsében, egy igen jó mappát kaptam. Ennek most igen jó hasznát fogjuk
venni. Hozd el könyvtáramból, Z sorozat 4. fokozat, a harmadik
földképet.“
A könyvtárba mentem és csakhamar megtaláltam a kérdéses földképet.
Nagybátyám szétbontá azt és szólt:
„Ime Izland legjobb földképeinek egyike, Handersontól, ez ugy hiszem
minden nehézséget el fog oszlatni.“
A földkép felé hajoltam.
„Itt látod e tűzokádó hegyekből álló szigetet,“ folytatá a tanár, „e
hegyek mindegyike a Yocul nevet viseli, mint látod. E szó izlandi
nyelven annyit tesz, mint jéghegy; azon szélességi fokon, mely alatt
Izland fekszik, a tűz rendesen jégrétegen át szokott kitörni a földből.
Innen származik ez elnevezés: Yocul, melyet a sziget minden tűzhányó
hegyei viselnek.“
„Helyesen,“ válaszoltam, „de mi hát az a Sneffels?“
Reméltem, hogy e kérdésre bátyám nem lesz képes felelni. De csalódtam. A
tanár folytatá:
„Tekints ide; Izland nyugoti partjain fekszik Reykjawik, a sziget
fővárosa. Látod? Igen. Helyesen. Már most kövessed éjszak felé a tenger
által szakgatott part számtalan öbleinek sorozatát s állj meg a
hatvanötödik szélességi fok fölött. Mit látsz ott?“
„Valami félsziget-formát, mi lerágott csontra hasonlit és roppant
bütyökben végződik.“
„Igen helyes hasonlitás, fiam; már most mit látsz ama bütykön?“
„Hegyet látok, mely mintha a tengerből nőtt volna ki.“
„Ugy van. Ez a Sneffels.“
„A Sneffels?“
„Az. E hegy ötezer láb magas és a sziget legjelentékenyebb hegyeinek
egyike, sőt ha tölcsére valóban a föld központjáig terjed, kétségkivül
legnevezetesebb a föld egész kerekén.“
„De hisz ez lehetetlen!“ kiáltám vállaimat vonva s ingerülten.
„Lehetetlen!“ válaszolt Lidenbrock tanár szigoru hangon. „És miért volna
lehetetlen?“
„Mert e tölcsér kétségkivül tele van lávával, izzó sziklákkal, s ez
esetben…“
„De hátha a vulkán kiégett?“
„Kiégett?“
„Igen. A föld kerekén levő még tüzet hányó vulkánok összes száma
jelenleg csak háromszáz; kiégett tűzhányóhegy ellenben sokkal több
létezik. A Sneffels pedig ez utóbbiak közé tartozik, mert történeti
időkben már csak egyetlen egy kitörése volt, és pedig 1219-ben; ez
időtől kezdve földalatti zajgása lassanként egészen elcsendült s
jelenleg a Sneffels többé nem tartozik a működő vulkánok közé.“
E biztos állitásokra egyáltalán nem volt mit felelnem; áttértem tehát az
irat által tartalmazott egyéb homályos kifejezésekre.
„Mit jelent hát e szó: Scartaris,“ kérdém, „s mi dolga ennek juliushó
Calendáival?“
Bátyám néhány pillanatig gondolkozott. Egy perczig reméltem, de csak egy
perczig, mert csakhamar következő szavakkal válaszolt:
„Mit te homályos kifejezéseknek nevezel, számomra világsugár. E szavak
bizonyitják, hogy a bölcs Saknussemm mily pontosan kivánta megmagyarázni
felfedezését. A Sneffelsnek több tölcsére van; szükséges volt tehát
kijelölni közülök azt, mely a föld központjához vezet. Mit cselekedett e
czélra a tudós izlandi? Észrevévén, hogy julius Calendái idejében,
vagyis e hó utolsó napjaiban, a hegynek egyik csúcsa, a Scartaris,
árnyékát a kérdéses tölcsérre veti, e tényt feljegyezte iratában.
Valóban nem találhatott volna biztosabb utmutatót; ha egyszer a Sneffels
csúcsára értünk, semmi kétségünk sem lesz, hogy utunk merre vezet.“
Ugy látszott, hogy bátyám mindenre tudott felelni. Beláttam, hogy a régi
pergament szavait illetőleg meg nem akaszthatom őt. Nem foglalkoztam
tehát tovább ezekkel, és mivel feladatomul azt tűztem ki, hogy szándékát
megváltoztassam, tudományos ellenvetésekre tértem át, melyeket
véleményem szerint aligha megczáfolhatott.
„Nem tagadhatom,“ mondám, „hogy Saknussemm szavai tökéletesen világosak
s hogy értelmükben kételkedni lehetetlen. Azt is elismerem, hogy az
okmány valódiság jellegével bir. E tudós tehát lement a Sneffels
fenekére; látta, mint árnyalja be Scartaris csúcsa a tölcsér szélét
julius Calendáiban, valószinüleg az akkori mondahagyományok után hitte
is, hogy a tölcsér valóban a föld központjáig ér; de hogy ő maga odáig
jutott volna, hogy ez utat megtette légyen, és ha rászánta is magát,
hogy visszajött volna, ezt nem hiszem!“
„És miért nem?“ kérdé bátyám fölötte gúnyos hangon.
„Azért, mert a tudomány minden elméletei bizonyitják, hogy az ily
vállalat lehetetlen.“
„A tudomány elméletei?“ válaszolt bátyám gúnyosan jámbor arczkifejezést
öltve. „Gonosz elméletek! mennyi bajunk lesz e szerencsétlen
elméletekkel!“
Láttam, hogy bátyám gúnyolódik, de azért határozott hangon folytatám:
„Ugy van! Általánosan tudva van, hogy a föld belsejében minden hetven
láb mélységen egy fokkal növekszik a meleg; már most ha felteszszük,
hogy az arány folytonos, a föld félmérője 1500 mértföld lévén, a
központnál két millió fok meleg a hévmérsék. A föld belsejében levő
anyagok, tehát forró gáz alakjában vannak, mert sem a fémek, arany vagy
ezüst, sem a legkeményebb sziklák nem állhatnak ellen ily melegnek.
Teljes joggal kérdhetem tehát, hogy lehetséges-e oda leszállanunk?“
„Ugy, ugy, Axel, te a melegtől félsz.“
„Kétségkivül. Ha csupán tiz mértföldnyire hatolunk is, elértük a
földkéreg végső határát, mert ott is már a hévmérsék ezer háromszáz
foknál több.“
„S te attól tartasz, hogy elolvadsz?“
„Döntse el bátyám maga e kérdést,“ feleltem roszkedvün.
„Halljad tehát, hogy mit határozok,“ válaszolt Lidenbrock tanár
ünnepélyes hangon; „sem te, sem senki nem tudhatja biztosan, hogy a föld
belsejében mi történik, mivel a föld félmérőjének alig tizenkétezred
része ismeretes; tudjuk, hogy a tudomány tökéletesithető és folyvást
tökéletesedik, és hogy elmélet folyvást elméletet ront. Nem hitték-e
egész Fourier idejeig, hogy a bolygókat környező térben az égi testektől
távozva, folyvást csökken a hévmérsék, s nem tudjuk-e most, hogy az
aetherrel tölt regiók legnagyobb hidege nem több 40–50 foknál a fagypont
alatt. Miért nem állhatna ez a föld belsejének hévmérsékét illetőleg is?
Miért nem volna lehetséges, hogy bizonyos mélységben a hévmérsék
emelkedésének folytonossága megszünjék, a helyett, hogy oly fokra
emelkedjék, melyen a legnehezebben olvadó fémek is megolvadnak?“
Bátyám a hypothesisek terére tévén át a kérdést, nem volt többé mit
felelnem.
„Tudd meg tehát, hogy valódi tudósok, többi közt Poisson,
bebizonyitották, hogy ha a föld belsejében kétmillió foknyi volna a
meleg, a forró gázzá vált megolvadt anyagok oly ruganyossággal birnának,
hogy annak a földkéreg nem lenne képes ellentállani, és
széllyelpattanna, mint a tulságosan fűtött gőzkatlan.“
„Ez Poisson véleménye, de nem tudjuk, hogy helyes-e.“
„Más kitünő földtudósok is osztják azon nézetet, hogy a föld belsejét se
nem gáz, se nem viz, sőt nem is az előttünk ismeretes legnehezebb kövek
képezik, mert ez esetben a föld súlya csak felényi lehetne.“
„Hiszen számokkal be lehet bizonyitani akármit.“
„De hát a tények, fiam, hát a tények? Nem tudjuk-e bizonyosan, hogy a
világ kezdete óta a tűzhányó hegyek száma nagyot csökkent, és hogy, ha a
földközponti melegség valóban létezik is, okunk van következtetni, hogy
az folyvást gyengül?“
„Édes bátyám, ha hypothesisek mezejére viszszük át a vitatkozást, ugy
többé nincs mit mondanom.“
„Én pedig azt mondom, hogy véleményemet számos szakmabeli tekintély
osztja. Emlékszel-e, midőn a hires angol vegyész Davy Humphry
meglátogatott 1825-ben?“
„Nem emlékezhetem, miután tizenkilencz évvel utóbb születtem.“
„Nos tehát, Davy Humphry Hamburgon átutaztában meglátogatott. Sokáig
vitatkoztunk egyéb kérdések közt, a föld belseje hig voltának
hypothesise fölött. Mindketten abban egyeztünk meg, hogy ez lehetetlen,
oly ellenvetésnél fogva lehetetlen, melyre a tudomány soha nem tudott
feleletet találni.“
„És mi azon ellenvetés?“ kérdém csodálkozva.
„Az, hogy e hig tömeg a hold vonzerejének lenne alávetve, mint az Ocean,
és ennélfogva bolygónk belsejében naponta kétszer dagály állana elő,
mely felemelvén a földkérget, rendszeresen megujuló földrengést okozna!“
„De annyi mégis csak bizonyos, hogy a föld felülete égésen ment át, és
fel lehet tennünk, hogy a külső kéreg elébb hült meg, mig a belső részek
tovább megtartották a meleget.“
„Csalódol,“ felelt bátyám; „a föld tisztán csak felületének elégése
által melegittetett meg. Felülete nagy mennyiségü fémekből állott, mint
p. o. a potassium, sodium, melyeknek azon sajátságuk van, hogy a lég
vagy a vizzel való érintkezés is lángba boritja őket; e fémek tehát
meggyuladtak, mikor az atmosphaera gőzei eső alakjában hullottak alá, s
a mint a viz a földkéreg hasadékain át lassanként a föld belsejébe
hatolt, ez ott uj kigyuladásokat okozott, melyek felrobbanásokat és
kitöréseket vontak maguk után. Ezért létezett az ős időkben annyi
tűzhányó hegy.“
„Nem tagadhatom, hogy e hypothesis valóban nagyon elmés!“ szóltam
önkénytelen bámulattal.
„És ezt Davy Humphry itt szemem láttára bebizonyitotta, igen egyszerü
kisérlet által. Az emlitett fémekből golyót készitett, mely mindenben a
földgömbre hasonlitott; mikor e golyó fölületére vizcsepp esett, a fém
forrni kezdett, oxydált és kis hegyet képezett, melynek csúcsán tölcsér
nyilt; e tölcsérből azután tűz tört ki, mely az egész golyónak oly
melegséget kölcsönzött, hogy lehetetlen volt azt kézben tartani.“
Bátyám okadatolása valóban megingatni kezdte meggyőződésemet; ő
egyébiránt most is szokott szenvedélyességgel és lelkesüléssel beszélt.
„Átláthatod Axel,“ folytatá ő, „hogy a föld bensejének állapota
különféle hypothesisek felállitására szolgáltatott tárgyat; ezek közt
legvalószinütlenebb a központi meleg elmélete; véleményem szerint ez nem
állhat, lehetetlen, hogy álljon; egyébiránt meg fogjuk látni, és mint
Arne Saknussemm, mi is tudni fogjuk, hogy e nagy kérdést illetőleg mely
nézet a leghelyesebb.“
„Jól van tehát!“ szóltam én, miután bátyám lelkesedését önkénytelenül
osztani kezdém; „meg fogjuk látni, ha t. i. ott egyáltalában lehet
látni.“
„És miért ne lehetne? Miért ne remélhetnénk, hogy valami elektricus
tünemény fogja megvilágitani utunkat, vagy maga az atmosphaera, melyet
saját nyomása is megvilágithat a földközpont közelében?“
„Igen,“ szóltam én, „valóban, ez nem lehetetlen.“
„Sőt bizonyos,“ felelt bátyám diadalmasan; „de hallgass e tárgyról, ne
szólj senkinek, nehogy valakinek sikerüljön a föld központját előttünk
fedezni föl.“