Az éjet ismét rémképek közt töltöttem.
Folyvást földalatti üregekről álmodtam; állapotom valódi lázig
fokozódott. Hallucinációmban a tanár kezemen fogva vonszolt, ragadott
maga után. Feneketlen mélységekbe buktam és folyvást növekedő
sebességgel estem a végtelen ürben. Életem többé nem volt egyéb véget
nem érő esésnél.
Reggel ötkor felébredtem, megtörve fáradság- és izgatottságtól. Lementem
az ebédlőbe. Bátyám ott ült az asztalnál és evett; rettentő sokat evett.
Valódi borzalommal tekintettem reá. De Margit ott volt mellette s
ennélfogva nem szólottam, azonban nem ettem semmit.
Fél hatkor kocsizörgés hallatszott az utczában s házunk előtt nehézkes
hintó állott meg, mely az altonai pályafőhez volt szállitandó bennünket.
A kocsi csakhamar tömve volt bátyám számos csomagaival.
„Hát a te bőröndöd?“ kérdé tőlem.
„Készen van,“ válaszoltam, mindinkább veszitve erőmet.
„Siess hát, hozassad le, különben elkésünk a vonatról!“
Lehetetlennek véltem végzetem ellen tovább küzdeni. Felmentem szobámba
és bőröndömet lebocsátottam a lépcsőn, magam pedig követtem.
E perczben bátyám ünnepélyesen tette le Margit kezébe a ház kormányát. A
kis leány nyugodt volt, szokása szerint! Megölelte gyámnokát, de midőn
mézes ajkaival arczomat érintette, egy könyet nem tudott elnyomni.
„Margit!“ kiáltám.
„Menj, menj édes Axelem,“ szólt a fiatal leány, „jegyesedtől válsz el,
de visszatértedkor nődet fogod feltalálni.“
Még egyszer megöleltem Margitot és kocsiba ültem. Mártha és az ifju
leány a ház küszöbéről még egyszer búcsut intettek; azután a kocsis
ostora pattogott és lovaink felvágva indultak el az Altona felé vezető
uton.