Szerencsére még ideje korán visszahelyezhettem az asztalra ama átkozott
iratot.
Lidenbrock tanár, ugy látszék, mélyen el volt merülve gondolataiba. Az
eszme, mely jelenleg lelkét betöltötte, egy percznyi nyugalmat sem
engedett neki; meglátszott rajta, hogy sétája közben meghányta az ügyet
és képzelőtehetségének minden eszközeit felhasználta; most valamely uj
combinátiót kivánt alkalmazni.
Valóban le is ült karszékébe, s tollat fogva kezébe, betüket irt le apró
csoportokban, melyek valamely algebrai számitásra hasonlitottak.
Én tekintetemmel figyelmesen követém izgatottságtól remegő kezét; minden
mozdulatára ügyeltem. Mi lesz ez ujabb fürkészések eredménye? gondolám
magamban. Reszkettem, hogy kisérlete sikerülni fog, bár ettől tartani
nem volt okom, miután a megfejtés valódi és egyetlen módját ismervén,
tudhattam, hogy minden másnemü kisérlet hiábavaló.
Három óra hosszat dolgozott nagybátyám szakadatlanul, a nélkül, hogy egy
szót is szólott, vagy fejét munkájáról fölemelte volna; irt, kitörült,
ujra irt és ujra kitörült, egymásután vagy ezerszer.
Tudtam ugyan, hogy ha sikerülend neki a betüket minden lehető
combinatióban összeállitani, a minden is ezek közt leend. De azt is
tudtam, hogy csak husz betü is két quintilio, négyszáz harminczkét
quadrillio, kilenczszáz két trillio, nyolcz milliard, százhatvanhat
millió, hatszáz negyvenezer-féle rendben állitható össze. E mondat pedig
százharminczkét betüt tartalmazván, az ezekből összeállitható mondatok
összege legalább is százhárminczhárom számjegyből álló, csaknem
kimondhatlan számot képezett.
Attól tehát, hogy bátyám ily módon fogja megfejteni a talányt, nem
tartottam.
Ezalatt azonban telt az idő; az est beállott; az utczai zaj
elcsendesedett; nagybátyám, ki folyvást munkájára volt hajolva, nem
hallott és nem látott semmit, még a jó Mártha asszonyt sem, ki az ajtót
benyitva kérdezé:
„Fog a tekintetes ur vacsorálni?“
Mártha asszony tehát nem kapott feleletet; én részemről, miután sokáig
küzdöttem az álom ellen, végre mégis csak elaludtam a pamlagon ülve, mig
nagybátyám folyvást számitgatott és törülgetett.
Midőn másnap felébredtem, a fáradhatlan búvár még egyre dolgozott.
Szemei ki voltak veresedve, vonásai az álmatlanságtól sápadtak, e
mellett azonban arczain lázas pir égett; ujjai folyvást haja közt
turkáltak; mind e jelek elárulták, hogy mily rettentő harczot folytatott
a lehetetlenség ellen, hogy az éjszakát mily szellemi fáradalmak,
elméjének mily túlcsigázott működése közt töltötte.
Tekintete valóban szánalmat költött bennem. Daczára annak, hogy
irányában szemrehányásokra jogosultnak hittem magamat, megindulást
éreztem. Szegény bátyám annyira el volt foglalva ama gyötrő eszme által,
hogy szokása ellenére még dühbe sem jött; lelkének minden képességei egy
irányban voltak összpontositva, és mivel szenvedélyes lelkének indulatai
nem csapongtak túl, mint rendesen, hanem belsejébe zárva maradtak,
szomoru következményektől kellett tartanom.
És nekem hatalmamban állott, hogy lelkét megszabaditsam a rá nehezendő
rettentő bilincsektől! De azért ezt nem cselekedtem.
Pedig jó szivem volt. Mért hallgattam el tehát a titkot, mely őt annyira
gyötörte? Az ő saját érdekében.
„Nem, nem,“ ismétlém magamban, „nem fogok szólni egy szót se! Ha
megtudná, oda menne, lehetetlen volna őt visszatartani. Képzelő
tehetsége valódi égő vulkán; hogy véghez vigye azt, mire más geologok
nem voltak képesek, életét is koczkáztatná. Hallgatni fogok tehát;
elhallgatom e titkot, melynek urává a véletlen tett; ha felfedném bátyám
előtt, annyi lenne, mintha őt meggyilkolnám. Találja ki, ha tudja. Én
részemről nem teszem ki magamat azon szemrehányásnak, hogy vesztét
okoztam!“
Miután ezt szilárdul elhatároztam, karjaim keresztbe fonva vártam.
Azonban e határozatomat némileg megzavarta egy, néhány órával később
közbejött esemény.
Midőn Mártha asszony ki akart menni, bevásárlásokat teendő a piaczon, az
utczaajtót zárva találta; a nagy kulcs nem volt a zárban. Ki huzta le?
Nyilván nagybátyám dugta zsebébe, midőn tegnap este sétájáról
visszatért.
Szándékosan vagy szórakozottságból cselekedte-e azt? Csakugyan az éhség
gyötrelmeinek akart bennünket kitenni? Ez mégis sok lett volna. Hogyan!
Mártha és én áldozataivá legyünk e szituációnak, mely ránk semmiben sem
tartozik? Egy régibb hasonló eset jutott eszembe, mely most valóban
komolyan megijesztett. Néhány év előtt ugyanis, midőn nagybátyám nagy
ásványtani müvén dolgozott, egy izben huszonnégy óráig se nem evett, se
nem ivott, s e tudományos böjtölésben az egész háznak részt kellett
vennie. Tisztán emlékezem, hogy akkoriban ennek következtében rettentő
kinokat szenvedtem, mi tekintve falánk természetemet, épen nem volt
kellemes.
Ugy látszott tehát, hogy reggelizni ép oly kevéssé fogunk, mint tegnap
vacsoráltunk. Eltökéltem azonban, hogy kitartó leszek és nem fogok
engedni az éhség hatalmának. Szegény jó Mártha asszony komoly oldaláról
fogta fel a dolgot és kétségbe esett. Mi engem illet, leginkább az
gyötört, hogy a házból el nem távozhattam; hogy miért, az könnyen
kitalálható.
Bátyám ezalatt folyvást dolgozott; képzelőtehetsége a variatiók és
kombinátiok határnélküli világába emelkedett; ő távol járt a földtől és
távol minden földi szükséglettől.
Déltájban rémségesen marczangolni kezdett az éhség. Mártha asszony,
gyermekded ártatlanságában, tegnap este megette volt a kamarában
található apró maradékokat; nem volt tehát az egész háznál semmi élelmi
szer. Mindamellett szilárdul ragaszkodtam határozatomhoz, ugyszólván
becsületbeli kérdéssé téve annak fenntartását.
Az óra kettőt ütött. A dolog nevetséges, sőt türhetetlen szint kezdett
ölteni; ugy hiszem rettentő hosszu képet csinálhattam. Azon kezdtem
gondolkodni, hogy valjon nem tulajdonitok-e túlságos fontosságot ama
irománynak; ugy vélekedtem, hogy bátyám nem hinné el tartalmát, hogy
abban mystificatiót fog látni, vagy ha mégis ama kalandos utra szánná
magát, lehetséges lesz őt akarata ellenére is visszatartóztatni; végre
megtörténhetik az is, hogy önmaga feltalálja a kulcsot, s ekkor azután
hiába koplaltam. Ez okoskodás, melyet tegnap este még megvetésre méltó
gyengeségnek véltem volna, most nagyon helyesnek látszott előttem; sőt
ugy tartottam, hogy rettentő badarság volt eddig is várni; elhatároztam,
hogy a titkot felfedem.
Azon gondolkodtam tehát, hogy miként penditsen meg a tárgyat, midőn a
tanár felállott s kalapját fejére téve, távozni készült.
Távozni akart! s itt hagyott volna bennünket bezárva. Ezt nem türhetém.
„Édes bátyám!“ szóltam.
De ugy látszik, hogy nem is hallotta szavaimat.
„Édes urambátyám?“ szóltam ismét hangosabban.
„Mi az, he?“ szólt bátyám megrebbenve, mint a kit hirtelen költenek.
„Megvan a kulcs?“
„Miféle kulcs? kapukulcs?“
„Nem, nem!“ kiáltám, „a rejtirat kulcsa.“
Bátyám szemüvegei fölött elnézve, szegezte rám tekintetét; valószinüleg
szokatlannak találta arczkifejezésemet, mert szenvedélyesen ragadta meg
karomat, és szóra nem lévén képes, kérdőleg tekintett rám. De a kérdést
valóban élő szó sem fejezhette volna ki e tekintetnél tökéletesebben.
Igenlőleg hajtám meg fejemet.
Ő mintegy szánakozva rázta fejét, mintha azt hinné, hogy megőrültem.
Ekkor még egyszer intettem igent határozottabban, mint elébb.
Ekkor bátyám szemei kigyuladtak és keze fenyegetőleg mozgott.
E néma társalgás, ily körülmények között, érdekes lett volna a
legközönyösebb szemlélő előtt is. Nem mertem szólni, mert attól
tartottam, hogy bátyám örömének kitörésében öleléseiben fojt meg. De
végre mégis kénytelen voltam szólni.
„Igen, e kulcsot… a véletlen…“
„Mit mondasz?“ kiáltá bátyám leirhatatlan felindulás hangján.
„Nézze,“ szóltam eléje tartva a papirt, melyre a kérdéses betüket irtam
volt, „olvassa ezt.“
„De hisz ennek semmi értelme,“ válaszolt a tanár ujjai közt gyürve a
papirost.
„Semmi értelme, ha előlről olvassuk, de ha végén kezdjük…“
Be sem fejezhetém szavaimat, mert bátyám felkiáltása, nem is annyira
felkiáltása, mint felorditása szakitott félbe. Lelkében világosság
terjedt el. Arcza átszellemült.
„Hah! bölcs Saknussemm,“ kiáltá Lidenbrock tanár, „tehát megforditva
irtad le a mondatot?“
Megragadta a papirost és mialatt szeme szikrázott, remegő hangon olvasta
fel az egész okmányt, az utolsó betün kezdve, és az elsőn végezve.
Tartalma következő volt:
_In Sneffels Yoculis craterem kem delibat_
_umbra Scartaris Julii intra calendas descende,_
_audas viator, et terrestre centrum attinges._
_Kod feci. Arne Saknussemm._
Vagy leforditva:
_Szállj le a Sneffels Yocul tölcsérébe,_
_Melyet Scartaris árnya borit_
_Julius Calendáiban, merész utas,_
_És a föld központjáig fogsz eljutni._
_Mit megtettem én. Arne Saknussemm._
Bátyám e szavak olvasásakor összerezzent, mintha elektrikus folyam
özönlött volna testébe. E perczben örömében, merészségében és bizalmában
valóban nagyszerü volt a tanár. Fel s alá járt; hol kezei közé
szoritotta fejét; hol a székeket döntögette fel; hol könyveket rakott
egymásra; hol pedig – nem hinném, ha nem láttam volna – szeretett
ásványaival lapdázott; öklével jobbra balra ütött a légbe, hadonázott
ide-oda. Végre lecsillapultak idegei és mint a kiből nagyon sok
delejesség ment ki, kimerülten rogyott karszékébe.
„Hány óra lehet?“ kérdé néhány percznyi szünet után.
„Három óra,“ feleltem.
„Már! Mily gyorsan megemésztettem az ebédet. Majd éhen halok. Jerünk
enni. És azután…“
„Azután.“
„Szedd és csomagold össze holmimat.“
„Hogyan?“ kiáltám én.
„És a magadét is!“ felelt a kérlelhetetlen tanár asztalhoz ülve.