„Elment?“ kiáltá Mártha asszony, ki a hatalmasan becsapott utczaajtó
zajának hallatára elősietett.
„Ugy van,“ válaszoltam én, „elment!“
„De hát az ebédje?“ kérdé a vén cseléd.
„Nem fog ebédelni!“
„Hát vacsorálni?“
„Nem fog vacsorálni!“
„Hogyan?“ kérdé Mártha asszony, kezeit összekulcsolva.
„Biz ugy, Mártha asszony, bátyám többé nem fog enni, valamint mi sem!
Lidenbrock bátyám mindnyájunkat koplaltatni akar mindaddig, mig
megtalálja kulcsát e régi irkafirkának, melynek valószinüleg semmi
értelme.“
„Jézus Krisztus! igy hát mindnyájan éhen halunk.“
Nem mertem bevallani, hogy tekintve bátyám hajthatlan jellemét, az
éhhalál valóban elkerülhetetlennek látszott.
Mártha asszony, ki komolyan meg volt rettenve, siránkozva tért vissza
konyhájába.
Magamba maradván tépelődéseim között csakhamar az jutott eszembe, hogy
jó volna felkeresni Margitot és neki mindent elbeszélni; de ott
hagyhatom-e a házat? A tanár minden pillanatban haza jöhetett és
szüksége lehet reám, ha ujra meg akarta kezdeni e talány fejtegetését,
melyen Oedipus elméje is hajótörést szenvedett volna! Ha keresni fog s
nem talál, mi lesz belőle?
Mindenesetre okosabb volt otthon maradnom. Ép ez időben küldött hozzánk
egy besançoni tudós valami ásványgyüjteményt, melyet rendbe kellett
szedni. Rögtön munkához fogtam. Osztályozni, feliratokkal ellátni s
üveges szekrényekbe elrendezni kezdtem tehát e köveket és tarka-barka
jegeczeket.
E munka azonban nem foglalt el tökéletesen; a régi okmány nem ment ki
fejemből, melyet a legzavartabb gondolatok s bizonyos határozatlan
nyugtalanság töltöttek be. Mintha valami nagy eseményt éreztem volna
előre.
Egy óra lefolyta után az ásványgyüjtemény rendezve volt. Ekkor bátyám
nagy karszékébe vetém magamat; fejem hátrahanyatlott, karjaim jobbra
balra csüngtek le. Majd hosszuszáru pipára gyujtottam, mely tajtékból
volt faragva s egy najádot ábrázolt; figyelemmel kisértem pipám
tajtékjának befeketedését, mely a najádot lassanként szerecsennővé
változtatta. Időről időre oda füleltem a lépcső felé, hogy valjon nem
hallatszanak-e bátyám léptei. De ő nem tért haza. Hol járhatott most?
ugy tetszett, mintha látnám őt az altonai uton fel s alá futkosni,
hadonázni pálczájával, hol a fáknak döfve, hol a füvet verve, az utszéli
tövist kaszabálva s a békés tücsköket háborgatva.
Diadalmasan vagy leverten fog-e haza térni? Melyik fog ki a másikon, a
titok vagy a tanár? Ekként tépelődtem magamban s gépiesen kezembe vettem
ama darab papirt, melyen az általam leirt betük érthetlen sorai voltak
láthatók.
„Mit jelent ez?“ ismétlém.
Megkisérlém e betüket akként csoportositani, hogy szavakat képezzenek.
De lehetetlen volt, ha a meghatározott rendben kettesével, hármasával,
vagy ötösével, hatosával egyeztettem őket össze, semmi értelmük nem
volt; igaz ugyan, hogy a tizennegyedik, tizenötödik és tizenhatodik betü
ez angol szót „_ice_“ képezték, a nyolczvannegyedik, nyolczvanötödik és
nyolczvanhatodik ismét ez angol szót „_sir_“. Végre az okmány közepe
táján a harmadik sorban, e latin szavakat vettem észre, „_rota_“,
„_mutabile_“, „_ira_“, „_nec_“, „_atra_“.
„Manóban,“ gondolám, „ez utolsó szavak az okmány nyelvét illetőleg
igazolják bátyám gyanitását! Sőt a negyedik sorban ismét egy latin
szóval találkozom: „_luco_,“ melynek értelme „_szent berek_.“ Igaz, hogy
a harmadik sorban e szó olvasható: „_tabiled_“, mely tökéletesen héber
hangzásu, és végre az utolsó sorban „_mer_“, „_arc_“, „_mère_,“ melyek
tökéletesen francziák.“
Nem lenne csoda, ha megzavarodnék az ember! Négy különféle nyelv ez
értelmetlen mondatban! Mi összefüggés is létezhetett ily szavak közt,
mint „_jég_“, „_ur_“, „_düh_“, „_kegyetlen_“, „_szent berek_“,
„_változékony_“, „_anya_“, „_iv_“, vagy „_tenger_“? Csupán az első és az
utolsó szó voltak könnyen összefüggésbe hozhatók; igen természetesnek
látszik, ha ez Izlandban irt okmányban jégről s tengerről volt szó. De
még ebből a rejtett irat értelmét megfejteni nem lehetett.
Legyőzhetetlen akadályok ellen küzködtem; fejem forogni kezdett; szemeim
mereven a papirosra voltak szegezve; a százharminczkét betü, mintha
tánczot járt volna körülöttem, mint ama piros és zöld foltok szoktak a
légben körülöttünk forogni, mikor a vér fejünkbe tolul.
Egy nemét a hallucinatiónak tapasztaltam s ugy véltem, mintha megfulnék;
a lég sürü volt s én gépiesen legyezni kezdtem magamat a papirossal,
melynek hol eleje, hol háta tünt fel szemeim előtt.
Nagy volt meglepetésem, midőn a papirt ekként forgatva, azon
pillanatban, midőn hátára esett tekintetem, a papiroson keresztül
tökéletesen olvashatóvá lett néhány latin szó, többi közt ezek:
„_craterem_“ és „_terrestre_.“
Agyamat világsugár derité fel; e néhány szó gyanittatá velem a valót;
feltaláltam e rejtirat kulcsát. Hogy ez okmányt megértsük, nem is volt
szükség azt hátán keresztül olvasni. Nem. Ugy a hogy le volt irva, a
hogy bátyám dictálta, el lehetett olvasni. Nagybátyám szellemdús
okoskodásai igazolva voltak; igazolva a betük rendének megváltoztatását
és az okmány nyelvét illetőleg. Csak egy hajszálon függött, hogy az
egész mondatot megérthesse; de a véletlen nekem szánta annak
megfejtését!
Könnyen magyarázható megindulásban voltam! Szemem előtt összeforrtak az
alakok s többé nem láttam semmit. Kiteritettem a papirost magam elé az
asztalra, csupán egy tekintetet kellett belé vetnem, hogy a titok urává
legyek.
Végre sikerült felindulásomat leküzdenem. Néhányszor fel s alá lépdeltem
a szobában, hogy idegeimet lecsillapitsam, s azután visszatértem a
karszékhez, s belé vetém magamat.
„Olvassunk,“ kiáltám, miután nagyot lélekzettem s ekként mellemen
könnyitettem.
Lehajoltam az asztalra s ujjammal minden egyes betüt megjelölve,
akadozás és tétova nélkül olvastam fel hangosan az egész mondatot.
De mily bámulat, mily rémület tölték el lelkemet! Fejem szédült, mintha
roppantot sujtottak volna reá. Mit! Mit olvasok, valóban megtörtént
volna! Ember lehetne oly vakmerő, hogy odáig hatoljon!
„De nem,“ kiáltám felugorva, „nem, nem! Bátyámnak ezt nem szabad
megtudnia! Valóban csak az kellene, hogy ily utazás lehetőségéről
értesüljön! Ő is meg akarná kisérteni; ettől őt semmi vissza nem
tarthatná. Szenvedélyes földtudós levén, rögtön útnak indulna, daczára
minden ellenvetésnek és akadálynak! S engem is elvinne magával oda,
honnan soha vissza nem térnénk! Nem, soha, soha!“
Rendkivüli, leirhatatlan izgatottságban voltam.
„Nem, nem! Ennek nem szabad megtörténnie,“ szóltam határozottan, „és
miután elejét vehetem, hogy e gondolat zsarnokomnak eszébe jusson,
megteendem. Ha sokat forgatja az okmányt, ő is megtalálhatja kulcsát,
mint én! Azért meg kell semmisiteni.“
A kandallóban még volt tűz. Megragadtam nemcsak az általam beirt
papirost, hanem Saknussemm pergamentjét is; lázasan remegő kézzel
akartam már a tűzbe dobni e két levelet, midőn a dolgozószoba ajtaja
megnyilt s bátyám belépett.