„Semmi kétség, hogy e betük runok,“ szólt a tanár szemöldeit összehuzva.
„De az iratnak rejtett kulcsa van, melyet fel fogok találni, vagy…“
Szavait fenyegető kézmozdulat fejezte be.
„Ülj le oda,“ veté utána, az asztal tulsó szélére mutatva öklével, „és
irj.“
A következő pillanatban már ott ültem, kezemben tollal.
„Le fogom dictálni a latin a b c azon betüit, melyek ez izlandi betüknek
megfelelnek. Meglássuk mi értelme lesz. De jól vigyázz fiu, hogy az
irásban ne tévedj!“
Nagybátyám tehát dictálni kezdett s én figyelmesen irtam le a betüket,
melyeket ő egyenként mondogatott; az eredmény következő volt:
_m.rnlls_ _esreuel_ _seecIde_
_sgtssmf_ _untcief_ _niedrke_
_kt,samn_ _atrateS_ _Saodrrn_
_emtnaeI_ _nuaect_ _rrilSa_
_Atvaar_ _.nscrc_ _ieaabs_
_ccdrmi_ _eeutul_ _frantu_
_dt,iac_ _oseibo_ _KediiI._
E munka bevégezte után nagybátyám felkapta a lapot, melyre a betüket
irtam és sokáig figyelmesen vizsgálta azokat.
„Mit jelentsen ez?“ ismétlé többször gépiesen.
Szavamra mondhatom, hogy én meg nem tudtam neki magyarázni. Egyébiránt
nem is kért tőlem tanácsot, és folyvást önmagához beszélt.
„Semmi kétség, hogy ez rejtett irat, ugynevezett kryptogramm, melyben a
szavak értelme el van rejtve a szándékosan összezavart betükben, melyek,
ha természetes rendjükben lennének, érthető mondatot képeznének! Ha
meggondolom, hogy e betükben talán valamely nagy feltalálás van
elrejtve!“
Én részemről ugy vélekedtem, hogy abban egyáltalában semmi sincs
elrejtve, de e véleményt természetesen nem nyilvánitottam bátyám előtt.
Bátyám hol a pergamentet, hol a könyvet nézegette, összehasonlitva
azokat.
„E két irat nem ugyanegy kéztől származik,“ mondá; „a rejtett irat
később iratott a könyvnél; ezt csalhatlan jelek bizonyitják. Itt
mindjárt a legelső betü kettős _M;_ e betüt hiába keresnők Turleson
könyvében, mert az csak a tizennegyedik században vétetett fel az
izlandi a b c-be. Igy tehát a rejtett irat legalább is kétszáz évvel
később iratott, mint a könyv.“
Ez okoskodást, megvallom, elég helyesnek véltem.
„Azt kell tehát hinnem,“ folytatá bátyám, „hogy e könyv tulajdonosainak
egyike irta e rejtélyes szavakat. De ki lehet e tulajdonos? valjon nem
jegyezte-e oda nevét a kéziratba?“
Bátyám homlokára tolta szemüvegeit és erős nagyitó üvegen át kezdte
vizsgálni a könyv első lapjait. A második levél hátán valami kis foltot
fedezett fel, melyet puszta szemmel téntapecsétnek lehetett volna
gondolni. De közelebbről tekintve, néhány betü lett láthatóvá, melyek
azonban alig voltak olvashatók. Bátyám rögtön sejtette, hogy ebben
magyarázatot találhat; addig nézegette tehát nagyitó üvegével a
foltokat, mig sikerült bennök a következő ronbetüket felfedeznie:
„Arne Saknussemm!“ kiáltott a tanár diadalmasan, „de hiszen ez név, és
pedig valódi izlandi név! Mi több, egy izlandi tudósnak, egy hires
alchimistának neve, ki a tizenhatodik században élt.“
Bizonyos bámulatot éreztem bátyám iránt.
„Ez alchimisták,“ folytatá ő, „Avizenna, Baco, Paracelsus sat. voltak
idejöknek valódi, egyetlen tudósai. Felfedezéseik valóban bámulatosak.
Hátha e Saknussemm is valami meglepő felfedezést rejtett el ez iratban?
Meg vagyok győződve, hogy ugy van.“
E gyanitás felvillanyozta a tanár képzelő tehetségét.
„Meglehet,“ bátorkodtam közbevetni, „de mint lehetett volna érdekében
ama tudósnak, hogy valamely bámulatos felfedezését ekként elrejtse,
eltitkolja?“
„Hogy mint lehetett érdekében! Eh! hogy tudjam én azt, de nem
cselekedett-e hasonlókép Galilei Saturnust illetőleg? Egyébiránt majd
meglátjuk, meg kell találnom ez irat kulcsát, s a mig meg nem találom,
se nem eszem, se nem iszom.“
„Hohó!“ gondolám magamban.
„S te sem eszel addig, Axel,“ folytatá bátyám.
„Az ördögbe!“ szóltam magamban, „valóban szerencse, hogy kétszeresen
ebédeltem.“
„Mindenek előtt azt kell kitudnunk, hogy mi nyelven van szerkesztve e
rejtett irat. Ez nem lesz nehéz.“
E szavak hallatára jobban kezdtem figyelni. Nagybátyám folytatá
magánbeszédét:
„Ez nem lesz nehéz. Ez irat száz harminczkét betüt tartalmaz, melyek
közt hetvenkilencz mássalhangzó és ötvenhárom magányhangzó. Ilyforma
arányban állanak egymáshoz a déli nyelvek betűi, mig az éjszaki
nyelvekben a mássalhangzók sokkal nagyobb számmal vannak. A nyelv tehát
déli.“
E következtetés helyesnek látszott.
„De a déli nyelveknek melyike?“
Sejtettem volt, hogy itt lesz a bökkenő; egyébiránt el kellett ismernem,
hogy bátyám igen ügyesen fejtegeti a tárgyat.
„E Saknussemm,“ folytatá a tanár, „tanult ember volt; ennélfogva, ha nem
saját nyelvén irt, valószinüleg a latint választotta, mely a
tizenhatodik század tudósainak közös nyelve volt. Ha mindemellett
csalódnám, tehetek kisérletet a spanyol, franczia, olasz, görög vagy
zsidó nyelvvel. De a tizenhatodik század tudósai közönségesen latinul
irtak. Teljes joggal állithatom tehát a priori, hogy ez irat latin.“
Türelmetlenül mozogtam székemen. Értettem a latin nyelvet és bensőm
fellázadt azon állitás ellen, miszerint e furcsa szavak Virgilius
nyelvéből valók lennének.
„Igen! latin,“ folytatá bátyám, „de a betük nincsenek rendben.“
„Elhiszem!“ gondolám. „Ha rendbe szeded őket, tisztelni foglak bátyám!“
„Vizsgáljuk meg figyelmesen,“ szólt a tanár, az általam leirt betüket
nézve. „Ime százharminczkét betü, mely, mint erről rögtön
meggyőződhetünk, szokatlan rendben iratott. Találunk itt szavakat,
melyek csupán mássalhangzókból állanak, mint például az első „_n r n l l
s_“, másokat, melyekben a magányhangzók vannak nagy számmal, mint
például az ötödikben „_uneeief_“, vagy az utolsóelőtti „_oseibo_“.
Világos, hogy a betük szándékosan rendeztettek igy; e rendnek
mathematikailag kellett következnie azon ismeretlen szabályból, mely a
rejtirás e nemének alapul szolgál. Véleményem szerint kétségtelen, hogy
az eredeti mondat előbb természetes rendjében iratott le, s azután a
betük összevissza cseréltettek bizonyos szabály szerint, melyet fel kell
fedeznünk. Az, ki e kulcsot birja, könnyen elolvashatja a mondatot. De
mi a kulcsa? Axel, feltaláltad a kulcsot?“
E kérdésre nem válaszoltam, mert teljesen egy gyönyörü arczkép nézésébe
merültem, mely a falon függött. Ez Margit arczképe volt, bátyám
gyámleányáé, ki ekkor Altonában időzött egy rokonánál; távolléte nagyon
elbusitott, mert nem tagadhatom tovább, hogy a tanár gyámleánya és a
tanár unokaöcscse egymást valódi német türelemmel és nyugalommal
szerették; már régen jegyet váltottunk volt, a nélkül, hogy bátyám ezt
sejtené; ő sokkal tökéletesebb tudós volt, semhogy efféle érzésről
sejtelme legyen. Margit szép, fiatal, szőke, kékszemü leány; kedélye és
elméje komoly volt, de azért engem mégis nagyon szeretett; mig én őt
valóban imádtam, ha ugyan e szó létezik a német nyelvben! Margitom képe
képes volt lelkemet a rideg valóból egyszerre a képzelet és az emlékezet
világába varázsolni.
Feltünt előttem gyermeki játszótársam, kivel rendesen megosztottunk
munkát és örömöt. Ő nekem mindennap segiteni szokott, mikor nagybátyám
köveit rendeztem; az ásványok feliratait is gyakran ő készitette; Margit
kisasszony ugyanis be volt avatva az ásványtan tudományába, és nem egy
tanárral vitatkozhatott volna idetartozó tárgyak felett. Szeretett a
tudomány legmélyebb kérdéseivel foglalkozni. Mennyi kellemes órát
töltöttünk el igy együtt, s mennyire irigyeltem én ama érzéktelen
köveket, melyeket szép kezei közt forgatott.
Midőn elérkezett azután a szünóra, együtt mentünk ki; rendesen az Alster
partján végig vonuló sűrű fasorokban jártunk s együtt haladtunk a
kelepelő régi malomig, mely a tó végén fekszik; utközben kezünkön fogva
egymást társalogtunk; én egyetmást beszéltem el neki s ő történetkéimet
rendesen megnevette; igy jutottunk el egész az Elbe partjáig s miután
ott jó éjt mondtunk a hattyúknak, kik a nagy fehér vizililiomok közt
uszkálnak, gőzhajón tértünk vissza a kőpartig.
Most is álmadozásomban ez utat tettük meg együtt, midőn bátyám, öklével
az asztalra csapva, a rideg valóra ébresztett.
„Lássuk,“ szólt a tanár, „véleményem szerint, ha valamely mondat betüit
össze akarja az ember zavarni, legelső mi eszébe jut az lesz, hogy a
betüket függőlegesen egymás alá irja, a helyett, hogy vizirányos
sorokban rendezné őket.“
„Lám!“ gondolám,
„De lássuk már most, hogy ekként rendezve, mit képeznek a betük. Axel,
irj egy darab papirra valami mondatot; de a betüket a helyett hogy
vizirányos sorokban irnád, ird egymás alá függőlegesen, mintegy öt vagy
hat hasábba.“
Miután megértettem, hogy bátyám mit kiván, rögtön e szavakat irtam le
következőleg:
_S_ _t_ _d_ _y_ _n_ _i_
_z_ _l_ _e_ _e_ _M_ _t_
_e_ _e_ _s,_ _t_ _a_ _o_
_r_ _k_ _e_ _l_ _r_ _m_
_e_ _é_ _g_ _e_ _g_
„Jól van,“ szólt a tanár, a nélkül hogy olvasta volna, a mit irtam. „Már
most ird le e betüket vizirányos sorban.“
Engedelmeskedtem s következő mondatot olvasám fel:
_Stdyni zleeMt ees, tao rkelrm eégeg._
„Helyesen!“ szólt nagybátyám, a papirost kirántva kezemből, „ez már
nagyon hasonlit e régi okmányra; a magányhangzók, valamint a
mássalhangzók szabálytalan csoportokban vannak együtt, sőt a szavak
közepében nagy betük s vesszők is láthatók, épen ugy, mint Saknussemm
iratában!“
Kénytelen voltam bevallani, hogy ez észrevételek igen elmések.
„Már most,“ szólt bátyám, egyenesen hozzám intézve szavait, „hogy
elolvashassam az általad leirt mondatot, mely előttem ismeretlen, elébb
minden szónak első, azután második, harmadik betüjét, s igy tovább kell
olvasnom.“
És bátyám nagy csodálkozására és az én nagy ijedelmemre a következőket
olvasá fel:
„_Szeretlek édes, egyetlen Margitom!_“
„Mi ez!“ szólt a tanár.
Én ügyetlen szerelmes tudtomon kivül e kompromittáló szavakat irtam le!
„Ugy, te Margitot szereted!“ folytatá bátyám valóban gyámi hangon.
„Igen… nem…“ dadogtam én.
„Ugy te Margitot szereted,“ ismétlé bátyám gépiesen. „Jó, tehát
alkalmazzuk ezen eljárást a kérdéses okmányra!“
Bátyám, mint látjuk, rögtön visszamerült tudományos fürkészéseibe és
elfelejté, mit ügyetlenül elárultam; ügyetlenül, mondom, mert a tudós
feje nem érthette meg a sziv ügyeit. Szerencsémre azonban az okmány
tökéletesen elfoglalta figyelmét.
Azon pillanatban, midőn Lidenbrock tanár e kisérletéhez fogott, szeme
szikrázott; kezei reszkettek, midőn a régi pergamentet felvette az
asztalról; komolyan meg volt indulva. Végre nagyot köhintett, és komoly
hangon, elébb minden szónak első betüjét, azután a másodikat s igy
tovább dictálta le a következő sorozatot:
_mmessunkaSenrA. icefdok. segnittamurtn_
_ecertserrette, rotaivsadua,ednecsedsadne_
_lacartniiiluIsiratracSarbmutabiledmek_
_meretarcsilucoYsleffenSnJ._
Nagy megindulás között irtam le e betüket; midőn bátyám azokat egyenként
mondogatta, nem vettem észre, hogy valami értelemmel birnának; de azt
vártam, hogy bátyám, ki most olvasni készült azokat, valami gyönyörü
latin mondatot fog hallatni.
De ki láthatta volna előre a mi történt! Roppant ökölcsapás rengeté meg
az asztalt. A ténta kifecscsent s a toll kihullott kezemből.
„Ördög és pokol,“ kiáltá bátyám, „hisz ennek semmi értelme!“
Erre kapta magát s mint ágyugolyó zugott végig a dolgozószobán, mint a
hógörgeteg rohant le a lépcsőn, ki az utczára, hol sebesen futva
csakhamar eltünt szemem elől.