E szoba valódi kis muzeum volt. Az ásványország minden fajai képviselve
és a legtökéletesebb rendben elhelyezve, neveikkel ellátva, és az
ásványtan három nagy osztálya szerint gyulékonyakra, kő- és fémnemüekre
osztva voltak.
Mind e nagy és apró köveket én egytől egyig ismertem. Kis fiu koromban,
a helyett, hogy kortársaimmal játszottam volna, e vasszén-, antracyth-,
kőszén- sat. darabokról szerettem letörölgetni a port. Hát még ama finom
organicus savak, melyeket a legcsekélyebb porszemtől is meg kellett
őrizni! És e fémek, elkezdve az aranytól a vasig, melyeknek viszonylagos
becse itt, hol csupán a példányok minősége vétetett tekintetbe,
tökéletesen megszünt! És mind e sok kő, melyből egy házat lehetett volna
épiteni, akkorát mint nagybátyámé, sőt még egy szobával nagyobbat is,
egy szobával, melyet annyira ohajtottam magam számára!
De midőn most nagybátyámhoz beléptem, nem gondoltam e csodadolgokra.
Nagybátyám maga foglalkodtatá lelkemet. Ott ült nagy, utrechti
bársonynyal bevont karszékében és kezében valami régi könyvet tartott,
melyet nagy figyelemmel vizsgált.
„Mily könyv, mily könyv!“ kiáltá.
E felkiáltás eszembe juttatá, hogy Lidenbrock tanár szenvedélyes
könyvgyüjtő is volt; de a könyvek csak ugy birtak előtte becscsel, ha
megszerezhetetlenek, vagy legalább olvashatatlanok voltak.
„Nos!“ szólt hozzám, „hát nem látod? nem látod, mily megbecsülhetlen
kincset találtam Hevelius zsidó könyvkereskedő boltjában kutatva.“
„Felséges!“ kiáltám erőszakolt lelkesedéssel.
Valóban nem foghattam meg, hogy minek ennyi zaj ez ócska, kopott
könyvért, melynek háta és fedele, ugy látszék, borjubőrből készült, mig
lapjai közül egy szinehagyott szalag vége függött ki!
Azonban nagybátyám folyvást a legnagyobb lelkesedéssel beszélt a
könyvről.
„Nézd,“ mondá kérdéseire önmaga felelvén; „nézd mily szép? Igenis,
nagyon szép, és mily szépen van bekötve! Könnyen nyilik e könyv? Igen,
mert bármely lapon ütjük fel, nyitva marad! De jól be lehet-e tenni?
Igen, mert fedelei és lapjai tökéletesen összeállanak, ugy hogy sehol
legcsekélyebb nyilás nem marad közöttök! És hátán sehol egy repedés,
legcsekélyebb törés, hétszáz esztendő után! Ez oly kötés, a minőre
büszkék lehetnének Bozzerian, Klosz és Purgold is!“
Mialatt igy szólott, nagybátyám hol kinyitogatta, hol becsukta a régi
könyvet. Kötelességemnek véltem annak tartalma iránt kérdezősködni,
habár az igen kevéssé érdekelt.
„És mi e rendkivüli könyvnek czime?“ kérdém nem egészen őszinte
érdekeltséggel.
„E munka,“ válaszolt nagybátyám, mindig élénkebbé válva, „ez Suorret
Turlesonnak, a tizenkettedik századbeli hires irónak Heims Kringlája, ez
azon norvegiai fejedelmek krónikája, kik Izlandban uralkodtak.“
„Valóban!“ kiáltám lehető legtermészetesebben játszott bámulattal,
„kétségkivül német forditás?“
„Német forditás! ez jó,“ felelt a tanár hevesen, „kell is nekem
forditás! Ugyan kinek kellene forditás! ez az eredeti, izlandi nyelven
irva, e gyönyörü nyelven, mely oly gazdag és mégis egyszerü, melynek
grammatikája annyira változatos és melynek szavait annyifélekép lehet
változtatni!“
„Mint a németben,“ vetém közbe elég ügyesen.
„Igen,“ válaszolt nagybátyám vállait vonogatva; „de azon különbséggel,
hogy az izlandi nyelvben három nem van, mint a görögben, s hogy abban a
szavak ejtegettetnek, mint a latinban!“
„Ah! E könyv alkalmasint igen szép nyomtatásu?“ szóltam én.
„Nyomtatás! szerencsétlen Axel, hogy gondolhatsz ilyet! Hogy is juthat
eszedbe, hogy e könyv nyomtatás legyen! Ez a legbecsesebb kézirat, mely
létezhet, kézirat runokban!“
„Runokban?“
„Igen! Reménylem nem szükség megmagyaráznom e szó értelmét?“
„Az volna még csak szép,“ válaszoltam sebzett önérzet hangján.
De azért nagybátyám nem kimélt meg a magyarázattól, s akaratom ellenére
meg kellett ismerkednem e tárgygyal, melyre épen nem voltam kiváncsi.
„A run betük,“ kezdé bátyám, „egykor Izlandban voltak szokásban;
feltalálójuk a hagyomány szerint Odin, az istenek atyja volt! Nézd e
betüket, szentségtörő, bámuld e betüket, melyekben egy isten képzelő
tehetsége tükröződik!“
Nem tudván mit felelni, már térdre akartam borulni, mert ugy hiszem,
hogy ily válasz az istenek, valamint a királyok tetszését megnyerheti:
midőn a véletlen más fordulatot adott társalgásunknak.
Ugyanis mialatt bátyám a könyvet kezében forgatta, a lapok közül egy
darab régi pergament hullott a földre.
A tanár könnyen megfogható érdekkel ragadta meg e rongyot. Az ő szemében
rendkivüli becscsel birhatott az ily régi irat, mely talán századok óta
volt a könyvbe rejtve.
„Mi ez?“ kiáltá.
Gondosan szélylyelbontotta az összehajtott, mintegy öt hüvelyk
hosszuságu és három hüvelyk szélességü pergamentet, melyen keresztbe irt
sorokban czifra betük voltak láthatók.
Itt közlöm azoknak hű másolatát, szükségesnek tartom olvasóimat
megismertetni e különös jegyekkel, miután azoknak köszönhető Lidenbrock
tanár és öcscse utazása, melynél rendkivülibb utazás a tizenkilenczedik
században aligha tétetett:
A tanár néhány pillanatig figyelmesen vizsgálta e betűsorozatot; azután
szemüvegeit homlokára tolva, szólt:
„Ezek runok; e betük tökéletesen azonosak Snorret Turleson kéziratának
betűivel! De… mit jelenthetnek valjon?“
Én ugy vélekedtem, hogy a runokat a tudósok találták fel, csak azért,
hogy a világot misztifikálhassák, és ezért örültem, hogy bátyám az
iratot meg nem érti. Hogy pedig meg nem értette, ezt ujjainak
türelmetlenséget eláruló rángatásából következtettem.
„Pedig mégis csak ó-izlandi nyelven van ez irva!“ mormogott a tanár
fogai közt.
Nagybátyám e tárgyban is elsőrendü tekintély, valóban nagy nyelvtudós
volt. Nem merném ugyan állitani, hogy a földkereken használatban levő
kétezer nyelvet, és négyezer idiomát folyékonyan beszélte, hanem nagy
részét meglehetősen birta.
Előre látható volt tehát, hogy akadályra bukkanván a szenvedélyes
jellemü tanár, ez rettentő kitöréseket fog eredményezni; készültem a
viharra, midőn a kandallón álló kis óra kettőt ütött.
E pillanatban a jó Mártha asszony benyitá a dolgozószoba ajtaját és
jelenté, hogy a leves ki van tálalva.
„Ördög vigye a levesedet,“ kiáltá nagybátyám, „meg azt is, a ki főzte és
a ki meg fogja enni!“
Mártha asszony gyorsan visszavonult és én utána rohantam; egyszerre azon
vettem észre magamat, hogy az ebédlőben szokott helyemen ülök, azt sem
tudván, hogy mint kerültem oda.
Néhány pillanatig vártam, de bátyám nem jött meg. Nem emlékezem, hogy
ennekelőtte lett volna eset arra, miszerint nagybátyám az ebédtől
elmaradjon. Pedig mily jó ebéd volt! Jó petrezselymes leves, rátotta
sódarral és sóskával, borjusült főtt szilvával és holmi édességek; végre
igen jó mózelmelléki bor.
S ez ebédtől foszthatá meg bátyámat ama régi papirdarab! Megvallom, hogy
mint bátyámnak szerető öcscse kötelességemnek véltem helyette is enni,
de azért természetesen magamról sem felejtkeztem meg. Lelkiismeretem igy
parancsolta.
„Soha ilyet!“ szólt Mártha asszony, mialatt az étkeket felhordá.
„Lidenbrock ur elmarad az ebédtől!“
„Valóban alig hihető.“
„Ez valami nagy eseményt jelent!“ válaszolt a vén cseléd fejét rázva.
Az én véleményem szerint ez nem jelenthetett egyebet: rettentő házi
viharnál, mely okvetetlenül bekövetkezend, ha bátyám észreveendi, hogy
ebédjét elköltöttük.
Épen utolsó falatomat nyeltem le, midőn bátyám dörgő hangja
felriasztott. Egy ugrással a dolgozószobában termettem.