1863-ban május 24-én vasárnap, nagybátyám Lidenbrock tanár nagy
sebbel-lobbal tért vissza házába, mely a királyutczában, Hamburg
legrégibb utczáinak egyikében feküdt.
Mártha asszony kénytelen volt azt hinni, hogy nagyon elkésett az
ebéddel, mert a leves még alig kezdett főni konyhájában.
„Szép,“ gondolám, „bátyám, ki legtürelmetlenebb ember a világon, ha
véletlenül éhes talál lenni, mindent felforgat haragjában.“
„Lidenbrock ur már haza tér!“ kiáltá Mártha asszony csodálkozva és félig
benyitva szobám ajtaját.
„Igen, Mártha asszony; de azért bátyám nem követelheti, hogy ebédje már
készen legyen, mert még nincs 2 óra. Szent Mihály templomának
toronyórája csak az imént ütött kétnegyedet kettőre.“
„Ugy hát Lidenbrock ur mért jön már haza?“
„Ennek okát valószinüleg tudatni fogja velünk.“
„Itt jön! én futok előle. Axel ur legyen szives neki megmondani, hogy
még igen korán van.“
A jó Mártha asszony visszatért konyhájába.
Én magam maradtam. Nem remélhetém, hogy, tekintve saját határozatlan
jellememet, képes legyek a világ minden tanárainak legingerlékenyebbikét
kapacitálni. Ennélfogva felső emeleti kis szobámba vonulni szándékoztam,
midőn az utczaajtó nagy robajjal megnyilt, a falépcsőn nehéz léptek
kopogása hallatszott és a ház ura, miután az ebédlőn áthaladt,
dolgozószobájába lépett, vagyis inkább rohant.
De nem rohant annyira sebesen, hogy ne lett volna ideje pálczáját egy
zugba és kalapját az asztalra vetni, és öcscsének dörgő hangon e
szavakat kiáltani:
„Axel, kövess!“
Még rá sem értem, hogy megmozduljak, midőn bátyám már a legnagyobb
türelmetlenség hangján kiáltott rám ismét:
„Nos! hol maradsz oly sokáig?“
Sietve futottam nagybátyám dolgozószobájába.
Örömest megvallom, hogy Lidenbrock Otto nem volt rosz ember; de e
mellett eredeti és eredetiségében rettentő egyéniség volt és az is lesz
halála napjáig, ha csak jelleme meg nem változik, a mit nem hiszek.
Nagybátyám tanár volt a Johanneumnál, hol ásványtani előadásokat
tartott. Minden előadás alatt egyszer-kétszer szabályszerü pontossággal
határtalan dühbe szokott jönni. Nem mintha tanitványainak viselete, vagy
szorgalomhiánya lett volna képes ő reá ily hatást gyakorolni; nem is
mintha kedélyhangulata előadásainak sikerétől függött volna; ez
apróságokkal ő nem sokat gondolt. Ő a német philosophia egy műszava
szerint „subjective“ tanitott, azaz a maga és nem a tanitványai
kedvéért. Nagybátyám tudós egoista volt, valóságos kutforrása a
tudománynak, de oly kut, melynek szivattyuja nehezen jár és melynek
tartalmát ennélfogva nem egykönnyen lehetett napvilágra hozni; szóval: ő
tudományával fösvénykedett.
E fajta tanár nem egy van Németországban.
Bátyám, fájdalom, nem igen tiszta és érthető kiejtéssel birt;
magántársalgásban csak megjárta, de ha nyilvánosan beszélt, e hiba igen
észrevehetővé vált. A Johanneumban tartott előadásain gyakran
megtörtént, hogy egyszerre megakadt; ilyenkor valami makacs szó ellen
küzdött, mely sehogy sem akart kicsuszni ajkai közül, egyike azon
szavaknak, melyek az ember szájában ugyszólván feldagadnak és végre is
egészen megváltozott, épen nem tudományos alakban, t. i. mint káromlás
jutnak a hallgató füleihez. Innen származott azután bátyám haragja.
Az ásványtanban számtalan félgörög, féllatin kifejezés létezik, pogány
hangzásu szavak, melyek kiejtésében költőknek nyelvök is kificzamodnék.
Távol legyen tőlem, hogy e tudományt rágalmazni kivánjam; de mikor ily
szavakkal, mint: rhomboedricus kristallizátio, retinasphaltos gyanta,
ghelenitek, fangasitok, ólommolybdátok, tungstátok, jaczanyos titaniátok
találkozunk, nem lehet nyelvünknek rosz neven venni, ha botlik.
Nagybátyámnak e könnyen megbocsátható hibáját az egész város ismerte, és
azzal vissza is élt; hallgatói türelmetlenül szokták várni előadásainak
nagybátyám nyelvére nézve veszedelmes részeit; mikor azután a tanár
dühbe jött, általános volt a nevetés, mi nem igen egyezik meg az
illedelem szabályaival, még a németek fogalmai szerint sem. Azon
körülményt tehát, hogy nagybátyám előadásai rendesen nagyon látogatottak
voltak, leginkább azok nevettető hatásának lehetett tulajdonitani, mely
a legkomolyabb természetü egyéneket is képes volt felderiteni.
E mellett azonban nagybátyám tökéletes, valódi tudós volt. Igaz ugyan,
hogy jegeczmutatványait olykor összezuzta, mikor keménységüket kissé
túlszenvedélyesen akarta megkisérteni, de azért a földtudós szellemét
egyesitette az ásványtudós éles szemével. Mikor fel volt fegyverkezve
kalapácsával, aczélvésőjével, delejvasával, olvasztócsővével,
salétromsavanyt tartalmazó palaczkjával, valóban hatalmas ember volt.
Képes volt bármely ásványt felismerni annak tekintete, törése,
keménysége, olvaszthatósága, hangja, szaga és ize után itélve, és képes
volt kijelölni a helyet, melyet az a tudomány előtt jelenleg ismeretes
hatszáz ásványfaj között elfoglal.
Lidenbrock tanárnak ennélfogva nagy neve is volt az egyetemeken és tudós
társulatokban. Davy Humphry, Humboldt, Franklin és Sabin, midőn
Hamburgon átutaztak, nem mulasztották el nála látogatást tenni.
Becquerel, Ebelmen, Brecoster, Dumas, Milne Edwards urak szerettek vele
a vegyészet legérdekesebb kérdései felett értekezni. E tudomány néhány
szép feltalálást köszönhetett neki. 1853-ban jelent meg Transcendentális
Crystallographia tankönyve Lidenbrock Otto tanártól, nagy másodrétben
rézmetszetekkel, mely munka azonban nem fizette ki költségeit.
Azonkivül nagybátyám még felügyelője is volt Struve orosz követ
ásványtani muzeumának, mely egyike Europa leghiresebb enemű
gyüjteményeinek.
Ez volt azon egyén, ki engem oly türelmetlenül hítt. Képzeljünk egy
magas, sovány, rendithetlen egészségü embert, ki hajának szőkesége miatt
tiz évvel ifjabbnak látszott, mint volt. Valódi kora ötven év. Szemei,
melyeket hajlandó volnék inkább vastagoknak, mint nagyoknak nevezni,
folyvást forogtak a pápaszemek alatt, hosszu és hegyes orra valamely
fegyver pengéjére hasonlított; a rosz világ azt állította, hogy orra
delejes és a vasat magához huzza; pedig dehogy a vasat, csupán csak a
tubákot vonta magához, melyet, nem tagadhatom, nagy mennyiségben
fogyasztott.
Ha ezek után még megemlitem, hogy nagybátyám mathematikai
szabályossággal kimért félöles lépéseket szokott tenni és ha megjegyzem,
hogy mikor járt, ökle rendesen össze volt szoritva, mi indulatos
kedélyre mutat, azt hiszem, mindenki eléggé fogja őt ismerni és nem
fogja kivánni, hogy személyes érintkezésbe jusson vele.
Lakása a királyutczában, saját kis házában volt; a ház félig téglából,
félig fából épült; fedélzete csúcsos; homlokzata egyikére ama
tekervényes csatornáknak tekintett, melyek Hamburg legrégibb és az
1842-diki nagy tűz által szerencsére megkimélt városnegyedében, metszik
egymást.
A ház régi volt és falai már nem egész egyenesen állottak; fedele egyik
oldalon alábbsülyedt s igy a ház némileg valami német deákhoz
hasonlitott, ki sapkáját félrecsapta; e tekintetben tehát nagybátyám
háza nem volt kifogástalan, de azért remélni lehet, hogy még sokáig
fennálland, mi leginkább ama régi szilfának köszönhető, mely
homlokzatfalának támaszul szolgált, s mely tavaszszal virágzó ágait az
ablakon szokta benyujtani.
Nagybátyám német tanárnak elég gazdag volt. A ház övé, minden
ingóságaival és ingatlanaival együtt. Az ingóságok közé számitom
nagybátyám gyámleányát, a tizenhét éves Margitot, Mártha asszonyt és
magamat. Én, ki egyszersmind unokaöcscse és gyámfia voltam, tanonczává
és tudományos kisérleteiben segédjévé váltam.
Megvallom, hogy a földtan nagy érdekkel birt előttem; ereimben
ásványtudósok vére folyt; kedves kövecseim társaságában soha nem
unatkoztam.
Egyáltalában a királyutczai kis házikóban elég boldog életet
folytattunk, daczára nagybátyám szenvedélyességének; ő engem valóban
szeretett, habár e szeretet olykor kissé nyers modorban nyilvánult. De
hiába, nagybátyám főhibája a türelmetlenség volt, várni nem tudott és
mindent siettetni szeretett volna, még a természetet is.
Egy izben tavaszszal virágcserepekbe rezeda- és szegfűtöveket ültetett,
és e szerencsétlen növényeknek minden reggel megmeg szokta huzogatni
leveleit, hogy gyorsabban nőjjenek.
Ilyen emberrel szemben lehetetlen volt tétovázni; szavának rögtön
engedelmeskedni kellett. Ezért most is a legnagyobb sietséggel futottam
dolgozószobájába.