A harmadik trombitaszó is hangzott, a zászlókat kiereszték. Bánfi még
mindig szótlanul nézett maga elé, mélázva, sötéten.
– Vond ki kardodat uram! szólítá meg Angyal Mihály; állj elénk, és
induljunk. Elébb Bonczhidára, onnan Fehérvárra.
– Mit szólt kegyelmed? mordult rá Bánfi. Mit akartok?
– Eh! azt, hogy ha a kard a törvény, kard a védelem.
– És az ilyen pörnek a neve polgárháború.
– Mi nem gyujtottuk azt.
– És nem fogjuk szítani. Ez nem magán ellenségeim harcza többé ellenem,
hanem a fejedelemé, s ő országunk feje.
– És kegyelmed országunk jobb keze, s ha ők lángba boríták az országot,
mi nem engedjük, hogy azt kegyelmed vérével oltsák el.
– S miért kellene az én véremnek omlani? vétettem én valami főbenjáró
dolgot? vádolhatnak engem valamivel?
– Kegyelmed hatalmas és ez elég ok arra, hogy megölessék.
– Mindegy. Elmegyek én egyedül. Nőm kezeik között van. Módjukban van
legérzékenyebben tölthetni rajtam bosszújokat. Ha egyébért nem kellene
is megjelennem: őt kiváltanom lovagi kötelesség.
– Fegyverrel könnyebben kiválthatod őt is, magadat is.
– Nekem nincs mitől rettegnem. Nem tettem soha semmit, a miért az
igazság színe előtt elpiruljak, s ha ármányt szőnének ellenem, ti itt
maradtok, fölhívjátok somlyai hadaimat is, s csak akkor szóltok közbe,
ha velem jogtalanság talál történni.
– Oh uram, nem sokat ér az a sereg, melynek vezére önkényt megadta
magát. Még ma a tűzbe menne érted, s kész lenne fejedelemmé kikiáltani,
holnap, ha megtudja azt, hogy az idézésre megjelentél, szétfut s
megtagadja, hogy valaha látott.
– Nem kell tudatni senkivel szándékomat. Én rögtön kocsira ülök s megyek
Fehérvárra. Kegyelmed mondja azt a hadaknak, hogy Somlyóra mentem többi
seregeimet is összegyűjtendő s tartsa őket jó rendben addig, míg rólam
hír érkezik.
Ezzel Bánfi visszalovagolt Kolozsvárra, míg Angyal Mihály mogorván
taszítá vissza kardját hüvelyébe, tudtul adva a hadaknak, hogy
leülhetnek pihenni, ha elfáradtak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy óra mulva a Torda felé vivő úton látjuk Bánfit ötlovas hintóban
haladni. Egy csatlós fölnyergelt paripát vezetett utána kantárszíjon.
Minél távolabb haladt a főúr hatalma fészkétől, annál nagyobb szorongást
kezde érezni. Lelke ingadozott s kezde rémeket látni, melyekhez minden
lépés közelebb vitte, csak a büszkeség tartá még, hogy szándékát meg ne
változtassa.
Mindent más színben látott, mint egyébkor. A vele szemközt találkozók
arczaiból, köszönésük modorából maga iránti érzelmeket tudott leolvasni,
ha mosolyogva köszönt valaki, azt hivé, szánalomból teszi, ha mogorván,
gyűlöletből. Azután a kivel csak legtávolabb ismeretségben volt, kiket
máskor meg szokott látni, vagy épen lenézett, most megállítá,
kérdezősködött tőlük. A balsors eszébe juttatja az embereknek az ismerős
arczokat, s ki egykor barátai jobbját is visszautasítá, most még
ellenségének is messziről kezet nyújt.
Egyszer Torda felől egy nyitott szekeret láta szembejőni, melynek ülését
egy szürke porköpenyegbe burkolt férfi foglalá el, kiben Bánfi, midőn
mellette elhajtatott, Koncz Mártont, az unitárius püspököt ismeré föl s
kezével intve kiálta neki, hogy álljon meg egy szóra.
A püspök nem értve a kocsizörgéstől a kiáltást, megemelé kalapját s
tovább hajtatott. Bánfi ezt szándékos kikerülésnek vevé s ebből is
baljóslatot magyaráza ki magának.
A minden veszélyt oly könnyen fitymáló férfi most minden agyrémtől
visszadöbbent. Megállítá hintaját s lovára ülve, meghagyá kocsisának,
hogy csak menjen előre Tordára s ott várja őt be. Azzal utána vágtatott
a püspök kocsijának.
A püspök, a mint meglátta őt utána nyargalni, megállíttatá szekerét s
bevárta a főurat, ki messziről lihegve kiálta felé:
– Kegyelmed nem akar velem szóba állani?
– Parancsolj velem uram. Nem tudtam, hogy szólni kívánsz.
– Kegyelmed tudja már esetemet, úgy-e bár. Mit szól hozzá? mit tegyek?
– Uram, ily esetben tanácsot adni is – elfogadni is egyiránt bajos.
– Én elhatározám magamban, hogy az idézésre megjelenek.
– Ám lássad uram.
– Hiszen nincs mitől tartanom. Én igazságosnak érzem ügyemet.
– Meglehet, hogy igazságod van, uram, de azért aligha fogsz nyerni: mai
világban minden megtörténhetik.
Bánfi elérté a tromfot. Egykor ő mondá ugyane szavakat a püspöknek, és
most nem volt elég lélekereje, hogy büszkén ott hagyja őt – sőt még
vitatkozék vele.
– Igaz ugyan, hogy a fejedelem ellenségem, de a fejedelemasszony mindig
védelmezni szokott, s az ő jellemében bízhatom.
– Csakhogy a fejedelem most haragban van feleségével. Mint mondják,
megtiltá neki még a szobáiba menetelt is.
E hír megdöbbenteni látszék Bánfit. Még egy utolsó buzdító gondolata
maradt.
– Még sem hiszem, hogy velem jogtalanságot merjenek elkövetni, midőn
tudják, hogy Somlyón és Kolozsvárott kész hadseregeim állanak, melyek
őket számadásra vonhatják.
– Oh uram, börtönből nehéz hadsereget vezényleni s tanuld meg azt, hogy
az élő eb is különb állat a megholt oroszlánnál.
E szavak egészen megfordíták Bánfi határozatát. Egy ideig gondolkozva
lovagolt Koncz szekere mellett, azzal hosszú szünet után tompa hangon
viszonzá:
– Igazat mondott kegyelmed; s sarkantyúba kapva paripáját,
visszanyargalt Kolozsvárra, azon szándékkal, hogy hadai közepéből nem
engedi magát kicsalatni.
Azon térre jutva, hol alig félnap előtt az őt éljenző fölkelt hadakat
rendben hagyá, most nagy bámulatára egy csoport czigányt látott, kik a
földön valamit látszottak keresgélni.
– Hát ti mit csináltok itt? kiálta közéjük érkezve.
A kérdésre előállt a vajda s megismerve Bánfit, süvegét levette
alázatosan.
– Bizony méltóságos uram, a czigányok kijöttek összeszedni a töltéseket,
a miket a vitézlő nemes urak itt elhánytak.
– Hát hol vannak a nemes urak?
– Hjaj! méltóságos uram, ki erre, ki arra!
– Micsoda beszéd ez? Hova mentek?
– Hát a mint észrevették, hogy méltóságod kiment Kolozsvárról, iszkiri!
szaladtak szanaszét, a ki merre látott.
Bánfi elsápadt.
– És Angyal Mihály?
– Legelső volt, a ki elfutott.
Bánfi szédülni érzé agyát. A világ kerengett vele. A köny ellepte
szemeit.
Így elhagyatni mindenkitől; sorstól és emberektől, még önbüszkeségétől
is! Mi maradt hátra minden hatalmából? Merre forduljon most? Hova
gondoljon még? Minden út el van előtte zárva: harczolni, törvénykezni,
vagy megmenekülni.
A ló ment vele, a merre akart. A főúr elsötétült arczczal ült lován,
merőn maga elé a földre, majd az ég fellegeire tekintve. Ég, föld és
szív minden oly sivár volt, sehol sem talált menedéket. Lelkének
egyetlen gondolata volt, mely azt betölté: a büszkeség, most e gondolat
eltünt és belől minden üres maradt. Ment, ment: merre lova vitte. Előtte
nagy erdők terültek; gondolkozék: mi van ez erdőkön túl? magas hegyek;
és azokon túl? még magasabb hegyek; hát azután? a havasok! és sehol
sincs többé egy ház, mely őt elrejtené? Hát az első csapásra mindenki
megszünt őt ismerni, s ki egy nap előtt fél Erdélynek parancsolt s
várakkal rendelkezett, most egy kunyhót sem fog-e találni, hova
éjszakára betérjen? Vagy megadja magát ellenségei gúnyhahotájának, s még
csak azon elégtétele se legyen, hogy ő kaczaghasson halála óráján?
ingyen haljon meg, mint egy halálra kergetett vad? Gondolkozott: ha már
meghalnia kell, mint tehesse azt úgy, hogy legalább ki ne gúnyolják
utána?
Lassankint egy eszme kezdett lelkében meghonosulni. E gondolattól
arczára vissza kezdett térni a pir, lassankint fölemelte fejét s
egyszerre mintha határozattá ért volna benne a végső gondolat, magában
fölkiált: «igen! oda, oda!» szemei villogtak a titkos gondolattól s
azzal paripája kantárát az előtte terülő erdők felé fordítva, azoknak
sötét lombozatán eltünt.
* * *
A vihar tombol, a szélvész tördeli a fákat, a zápor süvölt, a megáradt
patakok zuhognak.
A villámlobbanás meg-megvilágítja olykor a tájat, a havasok hegyei
egyszerre elfeketülnek s az ég lesz fehér, azután ismét az ég feketül el
s a havasok fehérlenek.
A kopár sziklákon alig teng egy-egy bokor s azt a zivatar keze
jobbra-balra tépi; a távol fenyőerdők harsognak, mint az itéletnap
trombitája. Minden állat odujába bújt el s reszketve hallgatja a
zivatart.
Magas, kétségbeejtő meredek bérczek zárják körül a láthatárt, miknek
aljában, az úttalan völgyben, egy lovag botorkál, mint egy sánta hangya.
Isten legyen neki irgalmas e viharban, ez éjszakában, e helyen!
Ez a Gregyina Drakuluj.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Pompás keleti terem tárul fel előttünk. A falakon körül száz
viaszgyertya ég, a boltozat oly magas, hogy a fáklyafényben meg nem
látszik. Két sor oszlop tartja a roppant architrabot, nyúlánk,
állatfejekkel diszített oszlopok, minőket persa templomokon látni,
közeik tarka függönyökkel elredőzve. A falakon mór czifrázat ragyog,
aranynyal és malachittal kirakott szemfényvesztő czirádák, kétfelől
ajtómélyedések látszanak, kikanyargatott bolthajtásokkal. A terem
közepén vörös bársony nyugágy, melyet négy amethystszemű arany griff
emel, előtte elefántcsont asztal, ezüst kigyókból font lábbal, mellette
arany füstölő, melynek lyukain ambra és aloefa füstje ömlik elő kékes
hullámokban. A nyugágyon karcsú, tündéri hölgy, epedő arczczal, villogó
szemekkel, nyakáról gyöngyzsinór függ alá, mely könnyű öltönyét keblére
emeli, karcsú derekáról csipejére omlik a tágan kötött shawl-öv, fekete
hajzatát vékony arany szalag tartja homlokon átkötve, melynek csatjában
egy nagy gyémánt játszik millió vakító sugárt a sötét hajzat közt, mint
egy csillaggá tömött szivárvány a sötét éjben.
A leány egyedül van. Semmi sem mozdul körüle; egy elátkozott tündérlak
látszik lenni az egész tünemény. Egy hang, egy szó nem hallik sehol.
Ki gondolná, hogy e bűvterem a föld méhében van, száz ölnyi mélységben
azon sziklák talapjába vésve, miken magányos bokrokat ráz a zivatar?
Ez az ördögkerti rejtekbolt; s azon nő, vagy tündér, vagy dæmon, ki
benne lakik: Azraële.
S tud élni e nő itt, oly egyedül, oly távol mindentől, a mi emberi?
Hisz ő maga magának egy világ, egy pokol! A hárem zengő falai között
egyedül érezte magát, és e magányos földboltozat ürét megnépesíté szilaj
szelleme árnyképeivel. Itt teremti magában a jövőt, alkot végnélküli
terveket, álmodik csatákról, ittas szerelemről, hatalomról, mely minden
embererőn túlnő, új országokról, miknek királynéja ő, új csillagokról,
miknek napja ő.
Egyszerre halk dobogás hallatszik, mintha fenn, a boltozaton is túl,
valaki paripával járna. Azraële fölemelkedik figyelve. A léptek hangja a
folyosóra érkezik. Az ismert hármas-három koczczanás hangzik az ajtón.
Ez ő! suttogja az odaliszk s felszökve helyéről, az ajtóhoz fut,
félretolja annak nehéz keresztzárait s fölszakítva az ajtót hevesen, a
belépő karjaiba omlik.
– Eljöttél valahára! szól rebegve, s karjait a férfi nyaka körül füzve,
annak arczát ajkaihoz szívja.
E férfi Bánfi Dénes.
Szomorú, szótlan és csüggeteg, miként soha. Még csak nem is üdvözli a
leányt, a mint belép. Fázni látszik, minden tagja reszket. Kaczagányát
kívül hagyá, de még azon is keresztül verte a zápor.
– Te át vagy ázva; szól a leány. Jer, jer, melegedjél meg. Messziről
jöttél, pihend ki magadat. – S kerevetéhez vonva Bánfit, leülteté,
dolmányát leölté, s saját nyuszttal béllelt palástjával takargatá be,
lábai alá bársony vánkoskát tett, melyet a füstölő parázs tüzénél
melegíte meg s a férfi elfagyott kezeit dobogó kebléhez szorítva, ottan
melengeté.
Bánfi hideg maradt és szótalan; balesete homlokára látszott írva.
Kevésbé éles szem és sejtő lélek előtt, mint Azraële, sem lehete
rejtély, hogy ez nem az egykori főúr arcza, hanem egy bukott félkirályé,
a ki annál mélyebben esett, mentől magasabban állott, ki nem jött, hogy
elhagyjon mindenkit, a ki őt szereti, hanem jött, mert elhagyatott
mindenkitől: kit nem az élvezet hívott, hanem a kétségbeesés üldözött e
helyre.
– Vártalak; szólt az odaliszk, Bánfi ölébe nyugtatva fejét, ki
öntudatlanul játszott a hölgy gazdag fürteivel. Távolléted egy
örökkévalóság, jelenléted egy rövid percz nekem.
Azraële világért sem mutatta volna, hogy Bánfi arczán észrevevé a
változást. Egy kis kerek zsámolyt húzott a kerevet mellé, mandolinját
kezébe vette s a legforróbb, a legcsengőbb hangon azon improvisált
dalokat kezdé énekelni, miket a keleti hőségű phantasia rögtönözve ad az
ajkra, míg az ujjak ábrándos accordokat vernek hozzá.
«Ha örömöd van, oszd meg kedveseddel s kétannyivá lesz. Ha bánatod van,
oszd meg kedveseddel, s felényivé lesz.»
Bánfi borús homlokkal tekinte az odaliszkra.
Az új accordokat vett ujjai alá s mást énekelt: «Mindenki hűtelen a
világon. A nap mindennap elhagyja az eget. A tenger mindennap elhagyja
partjait, a fecske minden őszszel elhagyja fészkét. De a leány, a ki
szeret, nem hágy el soha».
Bánfi még folyvást szótlanul nézett, könyökére hajtva fejét, égő
szemeivel, mint egy halálos beteg oroszlán.
Az odaliszk újra énekelt:
«Ha választanod kellene, mit választanál? szerelemmel a poklot? vagy a
mennyországot szerelem nélkül?»
Bánfi kezét nyujtá Azraële felé s a mint az odaliszk elvetve mandolinját
a felé nyujtott kézre borult, annálfogva keblére vonta őt. Az odaliszk
Bánfi homlokát simogatva szólt:
– Miért van e ráncz szép homlokodon, mely soha sem volt itt azelőtt;
valahányszor lesimítom, ismét visszajő. Hiába szívom föl csókommal,
ismét újra támad. Várj, el fogom azt takarni; – így: – e diadémmal itt;
– mint illik homlokodra e korona!
– Hah! ordíta föl Bánfi, lekapva fejéről a diadémot s elhajítva magától,
míg másik kezével a hölgyet taszítá le kebléről. Arczának minden vonása
hirdeté fölháborodását. Az eltaszított odaliszk mindent tudott olvasni a
vonásokból.
Bánfit fölrázta csüggedt mélaságából e kizajlás, s fölugorva a
kerevetről, visszavevé büszke, könnyelmű arczkifejezését, melyen az
elébbi indulatokból csak egy gúnyoros keserűség látszott keresztül, s
fölemelve a leányt, délczegen kiálta:
– Hozz bort nekem. Ma örülni akarok, miként soha. Fejünk fölött üvölt a
zivatar. Üvöltsön, mi nevetni fogunk, úgy-e szép leány? Ez a nap a
mienk! E napra halmozzunk össze mindent, a mi gyönyört, a mi mámort
adhat, hogy a holnapra ne maradjon semmi. Bort és csókot és zenét és –
menydörgös menykőt!
A leány futott, mint egy karcsú zerge, s tündéri szökelléssel tért
vissza, egy nagy ezüst tálczát hozva billikomokkal.
– Ne hozd az arany serlegeket, kiálta Bánfi, nem törnek össze, ha a
falhoz vágom; hozd a bort a velenczei kristályban.
A leány előhozá a pompás színezett velenczei poharakat, minők akkor
jöttek legelébb divatba, remek festéssel és aranyozással, s megrakván
velük egy széles alacsonylábú asztalt, azt a kerevethez tolta.
– Jer, ölelj meg; monda Bánfi, a leányt ölébe vonva, s mélyen nézett
annak örvénylő fekete szemébe.
– Az én szerelmem véghetetlen tenger; suttogá a leány, kezét Bánfi
vállára fektetve.
– Az én vágyam maga a pokol, mely azt fenékig kiiszsza: kiálta Bánfi, a
hölgyet keblére vonva, s hosszasan, ittasan csókolva annak ajkát, mintha
lelkét akarná kiszívni.
Azzal fölkapta az első poharat, melyben szikrázott a nedv a fáklyák
fénye mellett.
Szíve még nem édesült meg a csóktól.
Keserű gúnynyal kiüríté:
– E pohár jó barátaimért!
A poharat kiitta, s megvetéssel vágta a falhoz, hogy cseréppé törött.
Azzal másikat kapott föl:
– E másik pohár ellenségeimért!
A kiürített poharat vad hahotával hajítá föl a levegőbe; az csaknem a
boltozatot érte röptében, s a mint vissza hullott, épen egy
oldalkerevetre esett és nem törött össze.
– Nézd! még kigúnyol és épen marad! kiáltá villogó szemekkel Bánfi.
Azraële fölugrott s megkapva a poharat, lábaival gázolta össze.
Bánfi keblében három indulat lángja kezdett összekeveredni: düh, mámor
és vad szerelem.
A harmadik poharat is fölemelte, s míg a hölgy Bánfi derekát mindkét
karjával átfűzve, lángoló arczára föltekinte, Bánfi kitörő hangon kiálta
föl:
– Ez a pohár Erdélyországért!
S fölhajtotta a poharat. De midőn levette azt ajkairól, megfagyott
arczán a mosoly, s a helyett, hogy a poharat a falhoz zúzta volna,
letevé az asztalra. Egész testén hideg borzadály futott végig saját
szavainak értelmétől: «e pohár Erdélyországért».
Le nem vevé kezét azon pohárról, s félelmesen akará félre tenni az
asztalról, midőn a pohár minden látható ok nélkül egyszerre szétpattant,
s a főúr kezében millió darabbá omlott.
A kezén viselt gyémánt-gyűrű karczolá meg az üveget, mely rosszul hűtött
kristályok természete szerint legkisebb karczolásra porrá omlott,
szétrúgva szikrázó morzsáit, mint a bononiai üvegek.
Bánfi összerázkódva rémült vissza e tüneménytől, s mintha baljóslatú
varázslatot látna benne, arczát Azraële keblébe rejté.
A leány hevesen kapta föl erre poharát, s hőségtől reszkető ajkakkal
kiáltá:
– E pohár a szerelemért!
E hang újra mámorba dönté Bánfit józan borzadályából. Átölelte karjaival
az odaliszk karcsú, simulékony derekát, s magához szorítá őt, oly
erővel, mint az óriáskigyó gyűrűje; csaknem megfojtva őt az öleléssel. A
hajlékony delnő villogó szemekkel tekinte le az elkábult férfira, ki
mámoros aléltsággal ejté fejét dobogó keblére.
– Nem tudom, mit adtál innom, hebegé Bánfi, nem birom fejemet. Oda
vagyok szerelmedtől.
– Pedig vigyázz, hogy el ne kábulj. Sokáig hagytál epednem és
megesküvém, hogy ha eljösz, álmodban meggyilkollak, hogy többször el ne
hagyhass.
– Oh tedd azt, tedd azt! suttogá s tőrét kivonva övéből, a kereveten
elnyúlt s félkezével kitárta keblén öltönyét, míg másikkal a tőrt nyujtá
a hölgynek.
Azraële dæmoni szilajsággal kapta el a beryllmarkolatú gyilkot, s
délczeg furiaként rohant Bánfira, ki őrjöngő mosolylyal nézte, mint
közeledik az éles tőr hegye föltárt kebléhez. Ekkor kiesett a tőr az
odaliszk kezéből s a dühre nyilt szemek és ajkak sovárgó mosolyra
vonultak el ismét.
– Ölj meg inkább te engemet, mielőtt elhagynál; rebegé, Bánfit átölelve,
a hölgy.
– Tégedet és magamat együtt? úgy-e bár?
– Igen, igen.
– Ne tréfálj Azraële e szóval. Én hamar készen vagyok rá!
– Készebb vagyok én; szólt a leány. Jer, valamit mutatok neked, s azzal
félrevonva a lábszőnyeget, egy csapó ajtót emelt fel, melyen letekintve,
egy mélyebb alacsony terem tünt elő sötéten, vastag, rövid, bolthajtásos
oszlopokkal, mik mellé nagy kádak voltak elhelyezve.
– Igen, e boltba rejtetém el azon lőport, melyet Kemény János eleste
után megmenték; monda Bánfi.
– Nézd e hosszú salétromos kanóczot, monda Azraële, egy lapos
gyapot-kötelet vonva az üregből elő; ezzel vannak a kádak
összekapcsolva; valahányszor itt időztél nálam, e kanócz vége mindig
kerevetem vánkosa alá volt téve s nem egyszer volt már kezemben a
fáklya, hogy meggyujtsam azt, s midőn fejedet keblemre hajtva alszol,
elvárjam csöndesen, míg az irtóztató lobbanás mindkettőnket az égbe,
vagy a pokolba felhajít.
– S nem voltál bátor?
– Magamért igen. De arra gondolék, hogy te nem csupán enyém vagy, hanem
országodé is.
– Én nem vagyok senkié többé.
– Neked oly magas tervekkel volt teli szíved. Egy ország fejedelme volt
benned a sorstól elválasztva, s talán egy félvilág hőse, ki nevével
betöltendé a történet lapjait.
– Mind ennek vége! kiálta Bánfi, ittas önfeledéssel: nem vagyok senki és
semmi. E földalatti ür minden tér, mely enyim. Ezenkívül földönfutó
vagyok.
– Hah! sikolta föl Azraële. Ellenségeid diadalmaskodtak rajtad?
– Átkom fejükre. Irgalmaztam nekik s én vesztem el.
– Csáky is közöttük van-e, ki minap el akart fogni?
– Igen. Ő üldöz legkeserűbben.
– Hát híveid elhagytak mind?
– A megbukottnak nincsenek hívei.
– Fogadhattál volna zsoldosokat s harczot kezdhetél. Elég gazdag vagy
hozzá.
– Vagyonaim prédára jutottak.
– Kérhettél segélyt idegen országból.
– Az árulás volna hazám ellen. Megbuktam és tudom, mi van hátra, meg
kell halnom. De elleneimnek nem lesz azon diadaluk, hogy ünnepélyt
csinálhassanak halálomból s kaczaghassanak, midőn én sápadtan megyek a
halálra. Egyedül fogok meghalni.
– Allahra mondom, nem halsz meg egyedül. Jer poharainkhoz. Átok a
világra, nem szólunk róla többet. Jer, fojtsd lelkedet öröm mámorába, s
ha majdan álmodó fejed keblemre roskad, e kanócz vége égni fog. Te
kéjről, paradicsomról, vett és adott csókokról fogsz álmodni; a szív
kettős dobogása csendesen fogja ütni a perczeket, ide lenn minden
hallgatni fog, oda fenn hangzik a vihar és ellenségeid ordítása és ekkor
egy földrengető dördülés, mely a sziklákat egymás fejére hányja, adandja
tudtul égnek és pokolnak, hogy Bánfit e földön ne keresse többé senki!
– Azraële, te ördög vagy, én szeretlek, kiálta Bánfi s fölkapta ölébe a
delnőt, mint egy könnyű gyermeket…
Egy óra mulva elsötétült a terem, a fáklyák kialudtak, a nagy boltozatos
teremben nem látszott más világ, mint a füstölő, melynek lyukain
átvereslett a parázs, mint egy tízszemű szörnyeteg, s egy lassan haladó
tűzkigyó, – a kanócz vége, – mely Bánfi által mámora utolsó eszméletével
meggyújtatva, most haladt lassan végig a terem hosszában.
A méla csendben csak a szerelmes sohaj s a kettős szívdobbanás hangzott.
* * *
Bánfi sokáig aludt. Egyszer fölébrede. Sötét volt körüle mindenütt.
Kábult agyának idő kelle rá, míg kitalálta, hogy merre van és hogy miért
van itt?
Valami hideg fuvalmat érze a teremben végig borzongani s csak sok időre
találta ki, hogy tán egy ajtó nyitva maradt s a küllevegő rohan be
rajta.
Lassankint eszébe jutottak a mult éjszaka jelenetei s a halálfogadás, s
érzé, hogy él. Bizonyosan megbánta a leány, hogy meg akart halni:
gondolá magában s keresni kezdé őt. A kerevet üres volt.
– Azraële! Azraële! kiálta többszörösen. Senkisem válaszolt. Végre
föltántorgott, s néhány parazsat kapva a füstölőben, egy viaszgyertyát
meggyujta. Az egyes világ nem engedé őt a terem végéig látni. Azraëlét
nem látta sehol.
Legelső volt, a mit meglátott, az ollóval ketté vágott kanócz.
– Gyáva lélek! dörmögé magában Bánfi s átjárva a hűs szellőtől,
palástját akará fölvenni; erre összegöngyölgetett pergamen hullott
lábaihoz, melyet fölvéve, azon Azraële irását ismeré meg.
Megütközve olvasá benne e szavakat:
«Uram! Ön rosszul lát a szívekbe. Szerelmet adunk magunkért, de magunkat
nem adjuk a szerelemért. Ön eljátszá hatalmát, s midőn mindenkitől
elhagyatott, egyedül engem hitt hívének, ki Önben csak a hatalmat
szerettem. Én azé vagyok, a ki ezt öröklé. A ki emelkedik, azt imádom, a
ki sülyed, azt gyűlölöm. Ön példát vehetett volna Corsar bég sorsáról,
hogy ne járt volna épen úgy, mint ő…»
Bánfi nem olvashatá végig. Arcza elborult szégyenében. Igy
meggyaláztatni! «A nyomorult szolgalélek, midőn megölelt, árulásról
gondolkozott. S én e leány karjai közt akarám tölteni utolsó órámat!»
kiálta föl elundorodva önmagától.
«Ez gyávaság és becstelenség! Egy férfitól, a ki úgy élt, miként én, így
akarni meghalni! Ki szemben állott mindig ellenségeivel, utolsó
perczében elbujni előlük s elbujni egy rabnő karjai közé! utálat reá.»
«E tanítás jól esett nekem. Ki el tudtam feledni egy nőt, a ki
önfeláldozással szabadíta meg ellenségeim kezéből; egy kéjhölgy kezébe
kelle jutnom, a ki eláruljon ellenségeimnek.»
«De még nem késő minden. Az életet már nem, de a büszkeséget még meg
lehet menteni.»
«Nem leend azon diadala senkinek, hogy engem elárult, ne mondják
ellenségeim, hogy elbujtam előlük s rám találtak. Szemközt megyek
eléjök, a mint illett volna tennem legelőször.»
E határozattal fölment a rejtett udvarra Bánfi, a hol paripáját elhagyá.
Megütközve látta, hogy az nincsen ott. Az odaliszk magával vivé azt is.
Már erre csak mosolyogni tudott.
«Nagyon sajnálnám, ha egyúttal meg is nem lopott volna.»
Azzal visszament a sziklaterembe. A kanócz végét újra meggyújtá s ismét
kijőve, bezárta a vasajtót s a Szamos partján lefelé megindult.