fájdalmas érzés állta el szivét, zokogva veté magát vánkosára s mintha
nem nyughatna ottan keble háborgásától, fölkelt ismét, egy széket vont a
kandallóhoz s oda leülve, arczát tenyerébe hajtá s e helyzetben maradt,
mélázva, ábrándozva, álmodozva.
Lehet-e annál nagyobb fájdalom, mint mikor a szív küzd önérzelmei ellen?
Mikor a nő meggyőződött arról, hogy szerelme ideálja, kit Istene után
imádott, nem egyéb mindennapi embernél? s annak, ki őt oly nemesen
szerette, csak megvetésére érdemes? És mégsem tudja őt nem szeretni!
Érzi, hogy gyűlölnie kell, s nem tud megválni tőle. Tudja, hogy nem
élhet nála nélkül – és szeretne érte meghalni – és az alkalom nem jő a
meghalásra.
Csak egy be nem zárt ajtó választja el őt tőle. Alig vannak néhány
lépésnyire egymástól. E távolság milyen kevés és mégis milyen sok!
Hallhatja sohajtásait; annak sem jő álom a szemeire, hozzá ily közel,
kit oly keserűen megbántott. Minő boldogság volna e nehány lépésnyi közt
elhárítani, pihenni egymás keblén, felelni egymás sohajára. De a
megbocsátás lehetetlen; a szív ugyanazon pillanatban ohajt és
iszonyodik, szeret és utál!
Miért nem lehet elfeledni azt, a mi már egyszer tudva van?
Miért nem lehet azt tenni, hogy ne fájjon az, a mi fáj?
A nő gondolkozott, álmodozott.
Úgy tetszék, mintha álmában beszélne férjével.
– Te magad mondád, hogy váljunk el, mikor még sziveink vérzeni fognak
egymásról leszakadva. Miért nem teszed tehát? Miért sohajtasz, ha látsz?
miért csókolsz meg? e sohaj, e csók nekem fáj, szívemet bántja. Váljunk
el. Te akarod.
A kandallóban parázszsá égett a tűz, a vereslő zsarátnok fölött alig
tánczolt még egy halavány el-elváló lánglobogvány, mint a kiégett
szenvedély utolsó gondolata. A szoba köröskörül mindjobban elsötétült, a
parázs fényében csak a busongó nő alakja volt megvilágítva, tenyerébe
hajtott fővel, mint egy a sírok fölött gyászoló márványszobor.
Egyszerre az éj és a gondolatok csendjében úgy tetszék, mintha a folyosó
felőli ajtó előtt, melyen bejöttek, halk csoszogás és suttogás hangjai
közelednének.
Bánfiné hallotta azokat, de úgy volt, mint ki előálmát aluszsza; hall,
de nem figyel arra, a mit hallott: tudja, hogy mi történik körüle, de
nem gondolkozik róla.
A suttogás az ablak előtt is kezde ismétlődni, s úgy tetszék, mintha
abba itt-ott halk kardcsörrenés is vegyülne. A nő azt hivé félálmában,
hogy fölkelt és az ajtót bereteszelé. Csak álomképzelődés volt ez; az
ajtó nyitva maradt.
Ekkor valaki a kilincshez ért s a nyikorgás hangjára Bánfiné azt álmodá,
hogy férje lépett ki hozzá s engesztelő hangon beszélve könyörög. Az
álmodó kimondhatlan iszonyatot érze, a mint ez alak mágneses gőzkörébe
lépett. Váljunk el Bánfi! akará a nő mondani, de a szó megfagyott
ajkain. Ekkor az álom-alak suttogva monda: «én nem vagyok Bánfi, hanem a
bakó!» s kezével megfogta a nő kezét.
Bánfiné ijedten sikolta föl e hideg érintésre s fölébredett.
Két férfi állt előtte kivont karddal.
A nő borzadva tekinte szemeik közé.
Mindkettő ismerős volt előtte. Az egyik volt Kornis Gáspár, marosszéki
főkapitány, a másik Daczó János, csiki főkapitány, kik most fenyegető
arczczal álltak előtte, meztelen kardjaik hegyét a nő mellének szegezve.
– Egy hangot se, asszonyom; szólt fenyegetve Daczó. Hol van Bánfi?
Az előálmából fölriadt nő még alig birt különbséget tenni ébrenléte
tárgyai között, s rémületében megbénult lelke nem hagyta szóhoz jutni.
Egyszerre azonban észrevevé az ajtón keresztül a folyósót elállott
fegyveres népet s hirtelen magához látszott térni lélekjelenléte. Eszméi
utolérték a fenyegető percz jelentőségét s a mely pillanatban Daczó újra
fogcsikorgatva kérdé tőle, hol van Bánfi? a nő egyszerre fölugrott
székéből s gyorsabban a kimondott szónál, azon ajtóig futott, mely férje
kamráját elzárta s a kulcsot hirtelen ráfordítva, minden erejéből
kiálta:
– Bánfi! mentsd meg magad. Életedre törnek!
Daczó odarohant, hogy befogja a nő száját, s a kulcsot elragadja tőle.
Bánfiné azonban ritka lélekjelenléttel a kezében levő kulcsot hirtelen a
kandalló tüzébe vetve sikolta:
– Fuss Bánfi! Ellenségeid vannak itt.
Daczó ki akarta kapni a tűzből a kulcsot, s kegyetlenül megégette kezét,
erre sokszoros dühében a kiáltozó asszonyra rohant kivont karddal, hogy
keresztül döfje, azonban Kornis visszatartá kezénél fogva.
– Csendesen, uram. Nekünk a nőt megölni nincs utasításul adva, s az nem
is volna hozzánk illő tett: siessünk inkább az ajtót betörni.
Erre mindketten az ajtónak feszíték vállaikat. Daczó káromolva,
kiáltozva valamennyi ördögöt, míg Bánfiné térden állva imádkozott
Istenhez, hogy férjét engedje megmenekülni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Bánfi szinte azon perczben szunnyadt el, melyben felesége. Neki is
gyötrő álma volt. Börtönben hivé magát, s azon pillanatban, midőn Margit
fölsikoltott, ijedten ugrék föl s minden gondolkozás nélkül fölszakítva
a mulatólak ablakát, a kertbe kiszökött.
Hirtelen széttekinte. A ház minden oldalról körül volt véve fegyveres
székelyektől, a kert hátulját egy széles árok zárta el, tele megzöldült
esővízzel. Egy csomóban négy vagy öt csatlós állt gyalog tömegek közt,
fölnyergelt paripákkal, mikről a kapitányok szállottak le.
Nem volt gondolkodásra való idő. Bánfi a sötétben hirtelen oda futott a
csatlósok közé s egyet közülök ököllel főbeütve, hogy orrát, száját
elborította a vér, annak paripájára felszökött s a kengyelvasat a ló
oldalába vágta.
A csatlós ordítására, ki a ló alá esve nem szünt meg annak kötőfékét
kezében tartani, odarohantak a körül lézengő székelyek vad kiáltozással.
Bánfinak hirtelen eszébe jutott a nyeregkápába nyúlni, a honnan sohasem
szoktak hiányzani a pisztolyok, a mint azoknak agyát kezeiben érzé,
hirtelen a kétfelől elébe tolakodó tömegek közé lőtt velök, az erre
támadt zavar, ordítás és sikoltás alatt neki ágaskodtatva a bőszült
paripát, keresztülnyargalt a kerten. A csatlós még mindig nem bocsátá el
kezéből a paripa kötőfékét, hanem hurczoltatta magát a földön általa,
míg végre egy fatörzsbe vágta fejét, s eszméletlenül ott maradt. Erre
Bánfi neki ugratott az ároknak s egy merész szökéssel
keresztülszöktetett rajta. Üldözői nem merték ez ugrást utána csinálni s
elébb a kapura kellett kerülniök, mialatt Bánfi nehány száz lépésnyi
előnyt kapva, neki ereszté az üldözés zajától megbőszült paripát s
engedte azt vágtatni hegyen-völgyön keresztül, a merre neki tetszett.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Oh átkozott némber! ordítá Daczó, öklével fenyegetve Bánfinét, midőn
megtudta, hogy férje megmenekült. Te vagy az oka, hogy Bánfi kiszabadult
kezeinkből.
– Hála neked, hatalmas Istenem! rebegé Margit kezeit az égre emelve.
A dühödt székely nép elszalasztva a férjet, villogó fegyverekkel rohant
az asszonynak, őt meggyilkolandó. Halál reá! halál fejére! ordíták
bőszült haraggal.
– Öljetek meg! örülök meghalhatni! szólt Margit magát térdre bocsátva
előttük. Nem volt több óhajtásom, minthogy érte halhassak meg. Isten
velem.
– Takarodjatok innen! kiálta hirtelen közbe Kornis Gáspár s leverte
kardjával a székelyek fegyvereit, hosszú palástjával betakargatá a
térdeplő asszonyt. Nem szégyenlitek magatokat? Egy asszonyt akarni
megölni. Te tatárnál is pogányabb had! Menjetek Bánfi után, ha
elszalasztottátok.
– Megöljük! megöljük! ordítának a góbék, taszigálva Kornist a nő elől.
– Ejnye beste fiai, hát ki parancsol itten? Hát nem kapitánytok vagyok-e
én, mi?
– Nekünk ugyan nem. Szólt visszapattogva egy makacs lúfő székely,
köpczös vállait rángatva; nekünk Bethlen Miklós uram a kapitányunk, az
pedig nincs itt.
– No hát menjetek utána. Most pedig azt mondom, hogy a ki ebből a
szobából ki nem takarodik, azt tüstént kolbásznak aprítom.
A székelyek erre megrőkönyödtek, míg valaki hátul elkiáltá magát:
«jerünk Bonczhidára!»
Erre a többi is utána ordítá: jerünk Bonczhidára; s nagy káromkodás és
rendetlenség között eltávozának.
Kornis Gáspár pedig rögtön kocsira téve Bánfinét, Bethlen várába viteté,
mely akkor Béldi Pál tulajdona volt, remélve, hogy Bánfi is szelidebben
fogja viselni magát, azt tudva, hogy neje fogva van.
* * *
A fejedelem parancsából Bánfi ellen fölültetett székely had azalatt
megérkezék Bonczhida alá. A kastély porkolábjának előmutatva a fejedelmi
parancslevelet, az minden ellentállás nélkül megnyitá előttük a kapukat,
a holott egy csapatot elhagyván Daczó János, meghagyá az ott maradóknak,
hogy ha Bánfi haza találna vetődni, őt rögtön elfogják, maga a többi
hadakkal kiment Örményesre, a hol szintén kastélya volt Bánfinak, őt ott
keresendő.
A Bonczhidán maradt székelyek, a mint megérezék, hogy kapitány nélkül
maradtak, nosza úrrá tették magukat az elfoglalt kastélyban; elébb csak
a tornáczokba tolakodtak be, azután követelni kezdték, hogy a belső
szobákat is nyissák meg előttük.
A kulcsár vonakodott és bebizonyítá, hogy azt neki semmi oka sincsen
tenni, és kérte a nemes urakat, hogy maradjanak az alkotmányosság
korlátai között.
Erre előállt a föntebb tisztelt köpczös lúfő, s kilencz szál szőke
bajuszát végig pödörítve, ragyás képét a kulcsár orrához közel vivé,
mondván:
– Micsoda he? Te összeesküvő vagy. Te itt rablóbandákat rejtegetsz a
bezárt szobákban. Ki vele! vagy felgyujtjuk a házat.
A kulcsár meg is szeppent, meg is haragudott, e kettős indulatban
fölnyitá a székelyek előtt a szobákat, hogy ám nézzék meg, miszerint ott
senki sincsen rejtegetve.
Azok bámulatos lelkiismeretességgel fölkutattak minden zugot, még oly
helyeket is, hová más gondolni sem tudna, ágyak alját, almáriumokat,
bebujtak a kályhákba a lyukon s kijöttek az oldalán; kihányták a
könyvtárból a foliánsokat, mintha azok közé is elbujhatott volna valaki,
s miután ily rendben minden szobán végig mentek, végre benyitottak
Bánfiné hálóteremébe.
– Nené! – ott ül Bánfi! kiálta föl a góbé, elébb visszahőkölve Bánfinak
élethíven talált arczképétől, azután pedig neki rohant s dárdájával
kiszúrta szemét.
– Hát az a szép asszony ott tán a felesége? kérdé a mellette lévő képre
mutatva. Ejnye bizony, majd megtaláltuk ölni, nem tudtuk, hogy ilyen
szép. Gyerünk innen komék, ezt a szobát ne zavarjuk föl, mert ez szép
asszonyé; s azzal kiterelgetve társait a szobából, egy darab szenet vett
elő a kandallóból a góbé s a szép fehér lazúros ajtóra fölirta öreg
betűkkel: «ez a szép asszony szobája».
– Miért cselekszi ezt kegyelmed, kérdé a kulcsár.
– Csak is azért, hogy ha le találunk részegedni, valami otromba ember
részeg fővel be ne lépjen oda.
– Hát hol akarnak kegyelmetek lerészegedni? kérdé amaz álmélkodva.
– Biz öcsém a pinczében is megnézzük mi, nincs-e valaki elrejtve?
– De már oda nem mentek, hacsak petárdát nem hoztatok a zeke alatt.
– Nem-e? Mondd csak még egyszer, hadd halljam. Tudod-e kivel beszélsz
komé? Az én nevem Firtos Firi, s ha még egyet szólsz, úgy áthajítlak
ezen a házon, hogy négy darabban esel le.
– Mit feleselsz annyit vele? kiálta egy hang a tömeg közől; dobjátok le
az ablakon a jó embert.
Kétszer sem kellett azt mondani. A székelyek azonnal megfogadták a
tanácsot s fölkapva a levegőbe a kulcsárt, azt minden rúgkapálózásai
daczára kivetették az ablakon. A kulcsár talpra esvén, odább futott,
mire Firtos Firi megharagudott, valahány kaktuszt és hortensiát kapott
az ablakban, azt száraiknál fogva cserepestől mind utána hajigálta s
azzal vad üvöltés között rohant le a sokaság a pinczébe.
Annak vasajtaját nem birva kinyitni, nagy hordókat hoztak elő s azokat
megrakva kővel, lehengeríték a lépcsőkön, melyek rettentő dördüléssel
szakíták be a vasajtót.
A roppant pincze tele volt mindenféle nagyságú hordókkal, melyeknek a
székelyek neki esve, fenekeiket buzogányokkal beverték, vizsgálva, hogy
mi van benne? A nagybecsű borok kifolytak a pinczében; a székelyek
tudtak inni jól, s a mit meg nem ihattak, kiöntötték.
A tömeg itt megrészegülve, ismét fölrohant, s míg helyette újak jöttek,
betört a fényes teremekbe, vad dalolással vetve magát a fényes
pamlagokra, a keleti szőnyegekre, neki taszigálva egymást tükröknek,
bútoroknak, s keresve, hogy mi tréfát kövessen el?
Firtos Firi fölállt egy gömbölyű ébenfa-asztalra, hogy bajuszt fessen
korommal egy középkori úri asszonyság arczképének; valaki meglökte
alatta az asztalt, a góbé beleesett az üveges almáriomba, melyben a
drágaságok álltak. Erre megdühödve, elkezdett hajigálózni mindennel, a
mi a keze közé akadt; a pompás aranyserlegek, ezüst tányérok, szelenczék
repültek egymás után a székelyek fejeihez, kik azokat ismét
visszahajigálták.
Ez jel volt általános rombolásra. Ez a mania ragadós, csak egynek kell
megkezdeni a pusztítást és a tömeg, mint ha megőrülne e látványtól,
semmire sem kész oly hamar, mint törni, zúzni, szaggatni.
Egy percz alatt össze voltak törve a bútorok, a kelmék lehasogatva, a
székelyek ezer darabra téptek mindent, a pompás öltönyöket, a drága
prémes mentéket, palástokat; fölhasogatták a dunnákat s az ablakon
kieresztve a pelyhet, az alantlevők ordítozták: «hó esik!» s erre azok
is fölrohantak, tépni és törni, a mi még megmaradt.
A szép jasminokat összetépték bokrétának; a szőnyegekből, miket Bánfiné
saját kezeivel hímzett, nyakravalókat szabtak.
Nem kellett a székelynek a rablás, neki csak pusztításban telt gyönyöre,
földhöz csapta a nagybecsű órát, melyet csak egy évben egyszer kell
fölhúzni s kerekeit megosztá kantárcsatnak, az ezüst tálakat megönté
golyóbisnak s kilövöldözte a levegőbe.
Itt is mulatságos volt látni Firtos Firit, mint iparkodott kitudni, hogy
mi mire való? Egy római antik urnát föltett a fejére sisaknak, egy
csengetyűszalagot át kötött a derekán öv gyanánt, s egy nagy
Gutenberg-szobrot czepelt az ölében, azt állítva, hogy az nagyon jó lesz
a somlyai szőlőhegyre Orbánnak.
Az összetört bútorok darabjait fölhalmozták a kandallóba s begyujtottak
az ében-, mahagoni- és palisanderfák aranyértékű darabjaival. Ha egy
falut fölgyujtottak volna, sem leendett drágább a tüzök ennél.
A tűz tetejébe pedig fölhúztak lánczon egy gyönyörűen kivert corynthi
amphorát bográcsnak, azt teleaprították ürühússal s elküldék Firtos
Firit, hogy hozzon nekik hozzá paszulyt, sót és hagymát; az hozott nekik
kávét, czukrot és ezreket érő hollandi tulipán, jáczint és amaryllis
hagymákat; azt mind marokkal hányták a bográcsba, s attól aztán majd
megvesztek; minek az lett a vége, hogy Firit kidobták az udvarra.
A dühöngő székely nem szerezhetve magának más elégtételt, lenyargalt a
pinczébe, hogy majd ott agyon iszsza magát, de ott ugyan már minden
hordó szét volt verve s a bor bokáig ért; megsejt azonban egy
mellék-pinczeajtót, azt egy fejszével beüti s nagy örömére egy egész sor
hordót lát meg a kezébe kapott fáklya világánál. Mindjárt neki rohant az
elsőnek s annak fenekét beütve, oda tartja a fáklyát, hogy mi ömlik ki
belőle? Látja, hogy puskapor. Szerencséje, hogy részeg volt, mert
különben az egész házat minden bennlevőkkel együtt a legrövidebb úton
expediálta volna a mennyországba. Ez nem inni való, gondolja magában s
fölüti a másikat, abban is puskapor volt, a harmadikban is, már
megesküdött, hogy ha a negyedikben is az lesz, beleüti a fáklyát, ebben
tehát méz volt, s akárhányat fölütött azután, nem volt abban egyéb, mint
méz. Végre mégis akadt egy akós átalagra, melynek lyukán beszagolva,
igen erős borszesz illata ütötte meg orrát. Annál dühösebben fogta azt
nyalábra s szájához emelve az egész hordót, nagyokat húzott a kemény
lengyel pálinkából s addig el nem vette azt szájától, míg végkép
lerészegedve, hordóstul hanyatt nem esett.
Ott a kiömlött mézben jól megforgatva magát, nagynehezen föltápászkodott
s néhány lépést botorkázva, megint elesett a puskaporban s abban is
összevissza henteregve, ily furcsán kandirozott külsővel ténfergett föl
az udvarra, a hol még az volt hátra, hogy mézben és lőporban fürösztött
alakjával beledűljön az udvart elárasztó pehelybe, s ott orrahegyétől
csizmája hegyéig betollazva magát, ily rémséges alakkal mászszon föl
négykézláb a dőzsölő atyafiak közé.
Az ember nem hasonlított ily formán semmi ismeretes állatjához az
óvilágnak. A hol fehér nem volt, ottan fekete volt. Leginkább el
lehetett volna őt fogadni jeges medvének szőr helyett pehelylyel
bundázva, s ordítása különb volt a nilusi lóénál; úgy, hogy épen nem
lehet beszámítani a székely atyafiaknak, hogy a mint e négylábon mászó
alak megjelent előttük az ajtóban s ott elordította magát: azok halálra
ijedten hagyák ott a bográcsot, melyet újra telefőztek gulyáshússal és
ugráltak ki eszeveszetten az ablakon, kétségbeesetten ordítva: «a Bánfi
ördöge!» – «Itt jön a Bánfi ördöge!»
A székely észrevéve ordítása sükerét, még egy borzasztóat bömbölt a
futók után, s azzal elfoglalva a tele bográcsot, kiült vele a parquet
közepére s mint egy parlagi manó, belenyúlt marokkal s evett és
ordított.
… Ily jelenetek történtek azon teremben, hol néhány nap előtt Bánfiné
szelid alakja tünedezett a jazminok és mimosák bokrai között, mint egy
busongó tündérvilági árny, ki csak lelkével hall s szemeivel beszél.
Bánfi Dénes ezalatt a Koppándon vetett tőrből kiszabadulva, midőn az
üldözés zaja elmaradt mögötte, tájékozni kezdé magát a csillagos
éjszakában s erdőkön és tarlókon keresztül oly szerencsésen választá
irányát, hogy mire kihajnalodott, Kolozsvár tornyait látta maga előtt.
Az üldöztetés félelmén átesve, a düh és boszú ereje maradt meg szivében.
Első gondolatja az volt, hogy az éji roham egyedül magán ellenségei
merénye, melyet azok a fejedelem tudta nélkül számítottak ki, jól tudva,
hogy a végrehajtott tettre könnyebb megnyerni a jóváhagyást, mint a
végrehajtandóra. De a merénylet nem sikerült s a megszabadult
oroszlánnak ereje is, akarata is maradt elég, üldözőire
visszafordulhatni s őket megtanítani a törvények tiszteletére.
A város alatti mezőn épen hadgyakorlatot tartottak Bánfi seregei a
reggeli órákban, midőn vezérük hozzájok érkezett sápadt arczczal, föveg
és felöltöny nélkül, fegyvertelenül. Hadnagyai ijedten futottak eléje
kérdezősködve.
– Rabló támadás elől jövök, mondá Bánfi rekedt hangon, elfulladt
kebellel; ellenségeim orozva reám ütöttek, magam megmenekvém, de
feleségem ott maradt. Üldözőim szavában Kornis és Daczó hangjára
ismerék.
– Valóban. E paripa nyeregtakaróján Daczó neve van kihímezve; monda az
oda érkező Angyal Mihály.
Bánfi arcza egészen zavarodottnak látszék, mintha nem volna tisztában
sem a multakkal, sem a jövőkkel.
– Én e dolgokat nem értem, monda hadnagyainak; ha e támadás fejedelmi
parancsból történnék, elébb pert, idézést, vagy legalább itéletet
kellene ismernem. Ha pedig magánboszú, akkor félkezemre kevés a két
jámbor székely. Mindenesetre maradjanak kegyelmetek itt a város alatt
indulásra készen, míg én kastélyomba sietek; néhány óra mulva
megtudandom, merre kell fordulnunk?
Ezzel Bánfi belovagolt a városba, Angyal Mihálytól kisérve. A mint
palotája szegletén befordult volna, azon teleknél kellett elvonulnia,
melyen egykor Szentpáliné háza állott. Csak egy szegletkő állt még a
lehordott házból, s a mint Bánfi véletlenül odatekinte, ez egyetlen
kövön a ház egykori asszonyát látta ülni, ki ott várt kárörömtől sugárzó
arczczal a főúrra s a mint az megdöbbenve félrekapta fejét, gúnyosan
üdvözlé:
– Jó reggelt, méltóságos uram!
Bánfi büszkén vágtatott tova. Kastélya kapujában már bonczhidai
kulcsárja várt reá, ki a székelyek erőszakossága után megszökött, s nem
akarva zajt ütni a balhírrel, azt senkinek sem mondta el, s a megérkező
főurnak is csak suttogva adá tudtára, hogy palotája szétdulatott, s
benne a székelyek gazdálkodnak kedvük szerint.
Bánfi egy szót sem válaszolt rá. Fegyverzetét, csataménét parancsolá s
nyugodtan készült.
– Méltóságos uram, jó volna sietni, sürgeté a kulcsár. A székelyek
elfoglalták a szobákat.
– Jól van; monda Bánfi s összefont karokkal járt fel s alá a teremben.
– De nem jól van, méltóságos uram. Ott benn mindent összezúztak, a
szőnyegeket széthasogaták, a drágaságokon megosztoztak, a pinczében a
borokat kiereszték, a lovakat elrablák.
– Nem tesz semmit, viszonzá tompán a főúr. Mit érdekelték őt e
pillanatban drágaságai, borai, paripái?
– Még többet is tettek, uram. Nőd hálószobájába berontottak s a
méltóságos asszony arczképét eléktelenítve czéltáblának tevék ki, s
hahotával rútíták össze.
– Mit! nőm arczképét? kiálta fel kardjához kapva Bánfi. Nőm képét,
mondád? ismétlé újra, villogó szemekkel. Hah! ordíta s kardját kirántva
hüvelyéből, arczát az égnek emelte, oly kifejezéssel, minőt nem látott
azon soha senki. Az erővel lelánczolt boszús tigris képe volt ez, vérben
forgó szemekkel, a homlokon végig dagadó erekkel, s vérszomjtól reszkető
ajkakkal. Isten legyen nekik irgalmas, kegyelmes! hörgé rettenetes
hangon s paripájára vetve magát, nyargalt ki a mezőn hagyott seregéhez.
– Barátaim! kiálta még alig érve a sorok elé. Egy rabló darázsraj
bonczhidai kastélyomra ütött és azt felprédálta. Szobáimat összezúzták,
ólaimat kiüríték, családom kincstárát kirablák. Ezzel én mind nem
törődöm. Lakjanak jól az éhenholtak, legyen nekik, a mi még nem volt.
Hadd lopjanak. Azért én még úr maradok, s e rablás után is ki tudom
fizetni egyik zsebemből valamennyi koldus székely herczeget. De nőm
arczképét elékteleníték! Az én nőmét! Ezért boszút állok rajtok,
rettenetes boszút. Utánam! A bonczhidai kert fái úgy is régóta nem
hoztak gyümölcsöt, most felgyümölcsözzük őket.
A csapatok általános harczordítása bizonyítá, hogy Bánfit kész követni a
sereg. A hadnagyok rendbeszedék hadosztályaikat, s már a másik
trombitaszó hangzott, midőn egy tizenkét főből álló lovas csapat
látszott szemben közelgeni Bánfi seregéhez.
A középső lovagban a fejedelem hirnökét ismerék meg, egy széllesvállú
óriási termetű férfit, ki merész rátartással lovagolt Bánfi és körüle
álló tisztjei elé, s czímeres botját fölemelve, rájuk kiálta:
«megálljatok!»
– Állunk! Látod ha szemed van; kiálta vissza Angyal Mihály.
– A fejedelem Apafi Mihály uram ő nagysága nevében fölhívlak tégedet
Bánfi Dénes, hogy az ellened támadt országos vádak ellen magadat
törvényes úton védelmezendő, az országtanács előtt Gyula-Fehérvárott a
mai naptól számítandó három nap alatt megjelenj; mindaddig nőd kezesül
marad tetteidért.
– Elmegyünk: szólt Angyal Mihály. Láthatja kegyelmed, hogy készülőben
voltunk, csak azt nem tudtuk eddig, hogy hová?
– Csendesen, hadnagy uram! szólt közbe Bánfi. A fejedelem követéből nem
kell csúfot űzni.
A hirnök ekkor a hadnagyokhoz fordult.
– Az idézés nem illeté kegyelmeteket. Hozzátok egészen ellenkező szóm
van a fejedelem nevében.
– Azt pedig elhallgasd, vagy akkor nekem is lesz egy szóm hozzád, a
mitől megsiketülsz, gúnyolódék a hadnagy, pisztolyát a hirnökre emelve.
– Tegye le a fegyvert kegyelmed, kiálta rá Bánfi. Hadd mondja el a
fejedelem izenetét. Adjatok neki tért, hadd szólhasson szabadon.
A hirnök felemelkedék nyergében, s széttekintve a katonákon, messzedörgő
szóval kiálta:
– A fejedelem megtiltja tinektek Bánfi Dénesnek többé
engedelmeskednetek, a ki fegyverét mellette fölemeli, hazaáruló!
– Az vagy magad! ordítá Angyal Mihály s a következő pillanatban minden
oldalról dühösen fordultak a fölbomlott tömegek a hirnök ellen, halált
ordítva fejére. Száz kard villant meg egyszerre feje fölött.
– Megálljatok! kiálta Bánfi harsogó hangon, mialatt testével fedezte a
hirnököt. Ez ember élte szent és sérthetlen! Maradjatok helyeiteken.
Senki fegyverére ne tegye kezét. Én parancsolom tinektek! Én – vezértek!
– Éljen! Éljen! ordíták a dandárok s a parancsszóra helyeikre
takarodának, s álltak, mint a fal.
– Nem fogsz neheztelni érte, mondá Bánfi az elsápadt hirnöknek, hogy
most az egyszer még nekem engedelmeskedtek. Menj vissza a fejedelemhez,
és mondd neki, hogy három nap alatt meg fogok előtte jelenni.
– De mink is ott leszünk, kiálták utána a hadnagyok.