midőn lódobogást hallott közeledni, s föltekintett. A bokrok rejtve
tarták, s im egy csoport fegyveres élén látta fölfelé lovagolni egymás
mellett Csáky Lászlót és Azraëlét. A leány valamit látszott neki mutatni
a sziklák felé. A jó úr csupa elragadtatás volt.
Bánfi gúnyosan mosolygott magában: «szegény tatár».
A hogy a fegyveres csapat elhaladt, Bánfi ismét útnak indult. Nem messze
az erdőben egy szegény parasztra akadt, a ki fát vágott.
– Nem tudod, hová ment ez a fegyveres nép? kérdé tőle.
– De igen, uram. Bánfi Dénest mentek elfogni, a kinek fejére nagy díj
van téve.
– Mennyi?
– Ha nemes fogja el, jószágot kap; ha paraszt, kétszáz aranyat.
– Az nem sok, de neked úgy hiszem elég lesz. Az a Bánfi Dénes én vagyok.
A paraszt lekapta süvegét.
– Kivánod uram, hogy valamerre elvezesselek?
– Vezess oda, a hol a kétszáz aranyadat kifizetik érettem.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy óranegyed mulva rettentő csattanás viszhangzott a hegyek között,
mely mérföldnyi kerületben megrázta a földet, a gregyina-drakuluji
tündértanya hozzájárulhatlanul összeomlott.
Csáky szerencséjére elkésett, különben mindenestül ott vész.
Visszatértében már fogva volt Bánfi s ő megfosztatott azon dicsőségtől,
hogy ellenségét ő keríthesse kézre. Rögtön sietett vele találkozhatni, s
mintegy kikeresett boszantásul az odaliszket is magával vitte, ki oly
hidegen nézett Bánfira, mintha sohasem látta volna.
Bánfi azonban, a mióta önkényt kézbe adá magát, ismét egészen
visszanyeré lélekerejét s félvállról lenézve, mondá:
– Tehát ezentúl kegyelmed fogja az én avultjaimat viselni.
Azraële, mint egy kigyó, melynek farkára hágtak, sziszszent föl az éles
gúnyra, míg Csáky mosolygást erőltetett fülig pirult arczára.
– Nem kiván méltóságod valami kegyelmet tőlem? szólt sértő szivességgel
Bánfihoz.
– Az kegyelmednél nincs, nálam pedig nem kell. A mit követelek, az, hogy
miután én megjelentem, és el is fogattam, a nélkül, hogy tudnám miért?
most már a feleségemet bocsássák szabadon.
– Tehát végtére is visszafanyalodunk a feleséghez?
– Épen nem úgy értettem. Én nem feleségemhez akarok jutni, hanem
ellenkezőleg, azt kivánom, hogy a mikor engem börtönbe tesznek, őt
bocsássák ki onnan.
– Úgy lesz, a hogy kegyelmed parancsolja, méltóságos uram; viszonzá
gúnyos kegyességgel Csáky.
Bánfi egy végtelenül megvető tekintetet vetve rá, egyikéhez a bentlevő
csatlósoknak fordult s kezdett el beszélgetni, nem is figyelve többet a
főúrra.
* * *
Teleki meghallá Bánfi elfogatását, rendeletet tőn, hogy rögtön
Bethlen-várba vitessék. Ő maga kikéredzett az udvarból Kővárra, hogy így
azt hihessék, mintha a Bánfi elleni factió nem az ő műve, hanem Béldi
Pálé volna, a kinek várába vitetett Bánfi.
Az elfogott főúr még az útban hallá, hogy a felesége szabadon
bocsáttatni rendeltetett s ez egyben megnyugodva, a többivel nem
törődött.
Bethlen-várba érkezve, Pataky István kolozsvári professor fogadá a
főurat, ki meglátva a professort, tréfálózva kérdezé:
– Hát kegyelmedet gyóntató atyául rendelték ide mellém?
Pataky könyezett, míg Bánfi könnyeden mosolygott.
A porkoláb fölvezeté Bánfit a lépcsőkön, legnagyobb tiszteletet
tanusítva iránta.
– Megengedheti kegyelmed, kérdé Bánfi, hogy tisztelendő Pataky uram
együtt lehessen velem?
Pataky zavarodottan szólt:
– Úgy hiszem, méltóságod nálamnál jobb társaságot fog itt találni.
Bánfi vállat vont, nem értve a viszonzás értelmét, s azzal benyitott az
előtte fölzárt ajtón.
Megdöbbenve állt meg a küszöbön. A szobában egy gyászba öltözött nő
volt, ki a mint meglátta Bánfit, halálsápadtan támaszkodék az asztalra s
nem birt mozdulni.
Bánfi minden vérét szívébe érzé futni. A másik pillanatban
szenvedélyesen rohant a hölgyhöz és kiálta:
– Nőm! Margit!
Bánfiné szótlanul veté magát férje keblére és hevesen zokogott.
– Téged nem bocsátának szabadon? kérdé Bánfi elsápadva.
– Magam nem mentem innen; viszonzá Margit. Börtönödben nem hagyhatálak
el…
Bánfi szemeiből kicsordult a könyű. Szótlan rogyott le neje lábaihoz s
annak kezét égő csókjaival halmozá el.
– Míg boldogok valánk a világ szerint, addig kerülhettük egymást; szólt
Bánfiné haldokló hangon; a szerencsétlenség ismét összehozott bennünket…
És lehajolt férje homlokát megcsókolni.
Az ájultan dőlt el lábainál. Annyi érzelem rohanta meg egyszerre keblét,
hogy még az ő erős szíve sem volt képes azt elviselni.
XVIII. AZ ITÉLET.
A Fehérvárra összehítt országgyűlés ellene mondott a Bánfi elleni titkos
eljárásnak. Maga Béldi Pál volt az első, a ki határozottan kimondá, hogy
ha liga által el lehetett is fogatni Bánfit, itélete az országgyűlésre
és semmi más titkos tanácsra nem tartozik, s követelte, hogy személyes
védelem adassék neki.
A fejedelem haragosan, nehéz fővel, veres szemekkel jött az
országgyűlésre, mi rendesen mámoros állapotát szokta tanusítni.
Teleki nem birva az országgyűléssel, feloszlatá azt a fejedelem által,
kivel elhiteté, hogy ha Bánfit börtönéből az országgyűlés elé hozatja,
az hamar elszökhetik az útban, vagy úgy fordíthatja ezt a kétélű
fegyvert, hogy ő sujtja le általa a fejedelmet.
Az itélő tanácsban hasztalan volt Horváth Kozma ellenzése, a
törvénytelen perfolyam ellen, a liga harminczhét vádpontot írt össze
Bánfi ellen, miként Sárospataky Márton itélőmester előnapolva, azok
értelmében a főúr bepöröltetett.
E pontok nagyobb része oly jelentéktelen volt, hogy felelni nem kelle
rá. A fejedelemkeresést közzé sem merték tenni. Ez csak titkos vád
maradt.
Bánfi minden pontra férfiasan megfelelt.
Hasztalan. Menthette volna ő magát bármivel; azok, a kik őt
megbántották, sokkal jobban tudták, mennyire sértve van ő, mint hogy
élve hagyhatták volna.
Az itélet szavazásra került.
Halált mondtak reá.
A mely napon az történt, a fejedelemhez egész nap nem férhetett senki,
egyedül a titkos kötés tagjai, kik untalan szorgos, sietős arczokkal
jártak ki s be a fejedelem termeiben.
Estefelé sikerült a mámoros Apafit rávenni, hogy az itéletnek aláírja
nevét. Már ekkor rémképekkel elmérgesítve alig ismeré magát a különben
oly szelid, oly jószivű fejedelem, ki legutolsó cselédje sorsát is meg
tudta siratni.
A kapu előtt dél óta álltak hosszú sorban a fölnyergelt paripák s
várakozó hintók.
Hirtelen nagy sietve jött ki a teremből Csáky László, valami iratot
rejtve bekecse zsebébe s paripáját kiáltva, felült s némán intve az
utána kijött uraknak, nagy sebesen elvágtatott.
A többi urak is, mintha valami űzné őket, hirtelen felkaptak a palota
előtt sorban álló hintaikra s rejtelmes suttogással válva el egymástól,
oly hirtelen elhajtattak, hogy a fejedelem néhány percz alatt egyedül
maradt.
Legutoljára vált el tőle Teleki. A fejedelem egészen a tornáczig kisérte
a főurat; arczán sötét aggodalom látszott: alig akarta Telekit
elereszteni.
Teleki hidegen húzta ki kezét a fejedeleméből.
– Erről nincs mit álmodozni, uram. Itt egy országos elvről s nem egy
emberéletről van kérdés. Ha az én nyakam állana útjában, azt mondanám,
üssétek le! A máséra is azt mondom.
Ezzel eltávozott.
Apafi nem maradhatott szobájában. Ki kellett jőnie a friss levegőre.
Valami agyon akarta fojtani oda benn, oly nyomasztó volt a lég, vagy tán
a lélek? Kijött a tornáczra. Mámoros fejének oly jól esett az éjszakai
hűs lég, elsötétült lelkének a csillagos ég látása. A korlátnak neki
támaszkodva, bámult hallgatva a csendes éjbe, mintha azt várná, hogy egy
mindeniknél nagyobb csillag lefusson az égről, vagy valaki felsikoltson,
a ki mérföldekre van tőle távol.
Egyszerre sikoltás üté meg füleit.
Összerezzenve hátratekinte s rémületében elállt szava.
Neje állt előtte, kit hetek óta távol tartottak tőle tanácsurai,
összevesztve a mámoros férjet nemeslelkű nejével.
A mely perczben az utolsó főúr eltávozott, tudtul adták Apafinénak saját
hívei, hogy a fejedelem aláirta a halálitéletet, s a megrémült nő,
keresztültörve a palota őrein, rohant Apafihoz s épen a tornáczon
találva őt, oda sietett hozzá, s megragadva őt, indulatában sikoltozó
hangon kiálta rá:
– Te átkozott ember! Te átkozott ember! ne ontasd ki azon ártatlan
vérét!
Apafi félve húzódott félre neje elől.
– Mit akarsz tőlem? kérdé tompa hangon. Mit beszélsz?
– Te aláirtad Bánfi halálát!
– Én? kérdé Apafi tompán s neje keze után nyúlt.
– El e kézzel. Rokonom vérétől ragadós az.
– Te nem helyesled úgy-e? Én nem akartam; hebegé Apafi. Az urak vettek
rá.
Apafiné összecsapta kezeit s kétségbeesetten tekinte férjére.
– Te vért hozál családunkra. Te átkot hozál az országra, átkot én reám,
hogy nem hagytalak elveszni tatár rabságában! – Még az erény is bűnné
válik miattad.
Apafi le volt zúzva. Nejével szemben és egyedül, minden lelki erejét
elveszté.
– Én nem akartam őt megöletni, dörmögé; én most sem akarom, s ha
kivánod, én megbocsátok neki. Vedd pecsétnyomógyűrűmet, nyargaltass
Csáky után Bethlenbe s adj kegyelmet bátyádnak s hagyj engem békében.
– Emberek! kiálta Apafiné csengő hangon. Ki van elé!
Az elősiető udvaronczok közől legelőbb érkezék az étekfogó.
– Végy magadnak a fejedelem lovászaitól két paripát; monda Anna, mialatt
saját kezével irta a kegyelemlevelet s aztán aláiratva férjét, annak
gyűrűjével lepecsételé; fogd e levelet és siess vele Bethlen-várba. Ha a
lovak elhullanak alattad, válts másokat. Egy perczet ne mulass sehol.
Egy élet van kezedben.
A lovászok előhozták a paripákat, az étekfogó felült egyikre, a másikat
vezetékre fogva, sietve elvágtatott.
Apafiné nyugtalanul tekinte utána s azzal fölment szobájába. Nem tudott
sokáig ott maradni, ismét lejött, felhívatá régi cselédjét Andrást, s
egy vég bársonyt adva át neki, azzal lóra ültetve, elébbi követe után
küldé.
… Ha a kegyelmi levél elkésik, legyen szemfödél, melybe a megöltet
takarják.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Talán ugyanez órában, talán ugyane perczben kiáltá elé lovászát Béldi
Pál, meghagyva, hogy üljön leggyorsabb paripájára s nyargaljon Bethlenbe
és mondja meg az ottani várnagynak: hogy ha Bánfinak legkisebb baja
történik Bethlen-várban, fejét rögtön elütteti. – Ő sem mert nejével
találkozni ez órában.
És talán ugyanez órában, talán ugyane perczben szorítá meg Teleki leendő
veje, Tököli Imre kezét, fülébe sugva: «egy lépéssel közelebb vagyunk».
És az ifju aczélkezének szorítása alatt ketté pattant a jegygyűrű, mely
őt Teleki leányával eljegyezte, s Teleki érzé, hogy az ifju keze erősebb
az övénél, – mintegy jóslatképen.
Egész Erdély fel volt háborodva ez éjszakán. Bethlen Farkas egész éjjel
nem tudott aludni ágyában, Apor István oly rosszul lett, hogy
meggyóntatták, s Kornis úgy eltévedt a járt országúton hazáig, hogy
szekere alatt kellett hálnia.
Hát még az égben mi történhetett? Éjfél tájon oly zivatar támadt,
melynek mására a legvénebb emberek sem emlékeznek, a villám erdőket és
tornyokat gyújta fel, a felhőszakadások kiáraszták a folyamokat, a
vészharang zúgott mindenfelé, Isten itélete volt ez éjszakán az ország
felett. Tán az egész nép meg volt fosztva álmától.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Csak ők aludtak nyugodtan, édesen. A kibékült hitvesek.
Egyik karját férje feje alá téve, másikkal őt átölelve, szendergett a
gyöngéd halavány nő; álmában olykor fölsírt, a köny vánkosára hullott;
boldog menyasszony koráról álmodék, vagy azon édes pillanatról, midőn
első egyetlen gyermekét férje karjai közé tette, s erősebben szorítá
magához álmában a férjét, ki oly nyugodt arczczal aluvék ott,
meghasonolva a világgal, de kibékülve önmagával, lelke jobb felével. A
boldogság, mely palotában futott előle, a börtönben kereste őt fel.
Az éji lámpa halvány világot vetett a szendergő alakokra.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ez irtóztató éjben négy magános lovag vágtat elkülönözve alig ezer
lépésnyi távolban egymástól Bethlen-vár felé.
A villanásoknál néha megpillantják egymást s mindenik erősebben
sarkantyúzza paripáját.
A legelső lovag a várkapuhoz érve, kürtjével jelt ad, a fölvonó híd
csörömpölve hull le, s a lovag bevágtat az udvarra s az elősiető várnagy
kezébe egy iratot ad. Ez Béldi Pál küldötte.
A másik lovag, a ki utána ér a várhoz, a fejedelem nevében nyittatja meg
a kaput s egy másik iratot ad a várnagy kezébe. Ez Csáky László.
A várnagy elsápadt ez irat olvastára.
– Uram; hebegi, épen most vevém Béldi Pál parancsát, ki fejem
vesztésével fenyeget, ha a fogolyt baj éri.
– Válogathatsz, felel Csáky. Ha engedelmeskedel, meglehet, hogy ő
elütteti fejedet holnap; ha ellenszegülsz, én elüttetem fejedet ma.
A várnagy remegve hajtja meg magát.
– Huzasd föl a vonóhidat: parancsolá Csáky. A várba engedelem nélkül
senki be nem jöhet. A ki parancsom ellen cselekszik, meghal.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A férj és feleség nyugodtan alszanak egymás karja közt.
E perczben lassú nyikorgással megnyilik az ajtó s belép lábujjhegyen
Pataky István elrémült arczczal, könyeit alig birva visszafojtani.
Szive elfacsarodik, midőn oly boldogan látja őket egymás kebelén
szenderegni.
Odalép Bánfihoz, hogy őt felköltse. A mint kezéhez ér, Bánfi fölébred s
meglátva Patakyt, ki nem bir fölindulása miatt szóhoz jőni, csöndesen ki
akarja vonni fejét neje karjai közől, hogy föl ne költse. De lehet-e
férjnek fölébredni a nélkül, hogy neje is föl ne ébredjen?
A nő is ugyanazon pillanatban nyitja föl szemeit.
Pataky nem akarva vele is tudatni e rémizenetet, latin nyelven mondá el
azt Bánfinak.
– «Surge domine: sententia lethalis adest.» (Kelj föl uram, itt a
halálitélet.)
Bánfiné megrettenve az idegen nyelvű szavaktól, miknek értelmét Pataky
arcza oly rosszul tudta eltakarni, ijedten kérdezé, hogy mi baj?
– Semmi, semmi; szólt gyöngéd mosolygással Bánfi, átölelve nejét; sürgős
izenet jött, melyre rögtön kell válaszolnom; nemsokára visszajövök,
feküdjél le és alugyál csendesen.
E szókkal nyugodtan fekteté le nejét párnáira s gyöngéd szerelemmel
össze-vissza csókolá az asszonyt, hizelgően szólva minden csók után: én
lelkem! én szerelmem! én menyországom!
A nő nem sejté, hogy e csókok egy halálramenő búcsúcsókjai. Bánfi oly
mosolyogva tekinte rá, örömet hazudva arczára, midőn a halál a küszöbe
előtt állt.
E pillanatban üvöltött a kürt a várkapu előtt. A fejedelemnő küldöttei
érkeztek oda s bebocsátást kértek a fejedelem nevében.
Csáky hevesen rohant föl a lépcsőkön s midőn Bánfi félig megnyugtatá
nejét eltávozása felől, hirtelen fölszakítá az ajtót s bekiálta:
– Mit búcsuzol oly soká? Készülj! Az itélet végrehajtásra vár.
Bánfiné görcsös sikoltással szökött fel e szóra fekhelyéről s mindkét
karját Bánfi elé tárva, szótlanul tekinte egy perczig rá, azzal szivéhez
kapva, halálfehér arczczal, nyitott szemekkel rogyott élettelenül vissza
párnáira.
Bánfi halálos keserűséggel tekinte ellenére: elborult szemei több átkot
látszottak rá szórni, mint mennyit ajka volna képes kimondani.
– Nyomorú nemtelen ember! hörgé indulatosan. Ki mondta, hogy nőmet is
meggyilkold?
Csáky félrefordítá fejét s durván kiálta:
– Siessen kegyelmed, az idő rövid.
– Rövid nekem, de hosszú lesz neked. Mert lesz idő, mikor meg fogod
átkozni az életet s nem fogsz nyugodtan meghalni, miként én. Hagyj
magamra, imádkozni akarok, s nem hívhatok Istent oly szobába, a hol te
jelen vagy.
Csáky önkénytelenül megdöbbenve kilépett. Bánfi homlokára tevé kezét és
imádkozott.
Künn menydörgött az ég.
– «Isten, ki haragodban mennydörögsz oda fenn, fogadd el véremet bűneim
áldozatául; ne szálljon annak egy cseppje se azoknak fejére, kik azt
kiontották. Ne engedd, hogy halálomért hazám bünhödjék valaha. Őrizd meg
a szegény országot minden balesettől, tartsd vissza csapásaidat a nép
fejéről s légy oltalmazója minden viharok közt. Bocsásd meg halálomat
elleneimnek, miként én megbocsátok nekik.»
Az ég rettentőt mennydörgött! Isten haragvó kedvében volt e napon! nem
akarta hallani az ilyen imádságot.
– Készen van-e már kegyelmed? kiálta Csáky nyugtalanul; míg a várkapu
előtt a fejedelemnő küldöttei fenyegetőzve alkudtak a kapuőrökkel
bebocsáttatásért.
Bánfi oda lépett lélektelen nejéhez s utólszor megcsókolva annak hideg
halvány arczát, nyugodtan lépett Csáky elé:
– Készen vagyok…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy óranegyed mulva bebocsáttatá Csáky a küldötteket.
– Mit hoztál? kérdé az étekfogótól.
– A fejedelem kegyelmét a fogoly számára.
– Elkéstél vele. – És te másik?
– Szemfödelet a halottnak.
– Ennek hasznát lehet venni.
Az erdélyi nemesség legmagasabb feje már ekkor a porba hullott.
* * *
A tragœdia be van fejezve a hős halálával.
Más alakok, más vezérek veszik át ezentúl a történetek folyamát. Erdély
sorsa, alakja, története átváltozik. A palloscsapás, mely Bánfit
megölte, egy korszakot vágott ketté, melynek folytatása nem jő. Az
uralkodó alak el van temetve a bethleni kápolna földébe s szellemét nem
öröklé senki.
Csak a midőn Erdélyt veszély fenyegeté, – úgy mond a krónikaíró, – népek
rémültére, világ csodájára fel szokott buzogni a vér az eltemetett honfi
dísztelen sírjából.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Nem kell az olvasónak megütköznie azon, hogy az emberek
egymást hol tegezik, hol kegyelmednek szólítják, mert a szóidomítás
szabályai szerint a kegyelmed, nagyságod szintén második személyű
megszólítás, s épen a tegezés természetéből foly, mely nyelvtani rendre
akkoriban és kivált Erdélyben nagyon ügyeltek.
J. M.]
[Footnote 2: Így hívták akkoriban a házak előtti padokat.
J. M.]
[Footnote 3: Marcze Záre annyit jelent, mint «kedden este»; akkor van a
babonahit szerint a boszorkánynak hatalma.
J. M.]
[Footnote 4: Ördög kertje.
J. M.]
[Footnote 5: A franczia-német divatot Bethlen Miklós hozta be legelébb.
J. M.]
[Footnote 6: Ez volt a fejedelemség jele.
J. M.]
[Footnote 7: Népajkról vett erdélyi csatadal.
J. M.]
[Footnote 8: A török nyelvnek nincs gy betűje.]
[Footnote 9: Egy rendes mondata a mahomedánnak a végveszély perczében.]
TARTALOM.
I. Egy vadászat 1666-ban 1
II. Az ebesfalvi ház 20
III. Kényszerített fejedelem 29
IV. Egy lakoma a magyar fejedelemnél 39
V. Bodola-vár 47
VI. A nagyszőlősi ütközet 59
VII. A fejedelemnő 74
VIII. Azraële 91
IX. A fejedelem és minisztere 113
X. A czirkáló 133
XI. Sange Moarte 144
XII. Egy főúr a XVII. században 166
XIII. Az éji harcz 185
XIV. Törvényszék lakoma mellett 202
XV. A gyula-fehérvári országgyűlés 210
XVI. A liga 223
XVII. Egy csókért egy halál 231
XVIII. A feleség és az odaliszk 242
XIX. Az itélet 274
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
113 |hölgye, Azraele |hölgye, Azraële
103 |jó kedvemet.» |jó kedvemet.
215 |«Vitézlő karok |– Vitézlő karok
217 |tinektek a sors!…» |tinektek a sors!…]