önhöz van egy szóm, főtanácsos uram, a ki mindig józan. Kegyelmedet én
emeltem ki a porból, én segítém oda, a hol mostan áll. Hálából kegyelmed
ezért közém és a fejedelem szíve közé fúrta magát, hogy valahányszor
férjemhez közelítni akarok, kegyelmedet utamban találjam. Kegyelmed
kivevé a fejedelem kezéből a királyi pálczát, s pallost adott helyébe,
hogy azzal kezdjen uralkodni, de tudja meg kegyelmed, hogy ha a
fejedelem szívéhez nem hagynak férnem, pallosának állok útjába, s
valahányszor le akarnak vele sújtani, a csapás és áldozat között engemet
fognak találni! És te, két, cselédből válogatott – zászlós úr, Székely
és te Naláczi, kik magatok sem tudjátok, hogyan lettetek ily nagy
urakká, jusson eszetekbe, hogy a hányszor fordul a kerék fölfelé,
annyiszor fordul alá, s a mit itéltek ma másra, holnap az fog
végrehajtatni rajtatok! – s ti többiek, mind ármányszövő főurak, kik
reszkető szíveitekbe pohárral töltitek a bátorságot, gondoljatok rá és
borzadjatok el, hogy azon serlegekben, miket kezeitek érintenek, nem
bor, hanem ártatlanok vére habzik! Gyalázat mindnyájatokra, kik bort
adtok a fejedelemnek, hogy vért kérhessetek tőle… És most, nagyságos
uram, tegyen még két hetet száműzetésem idejéhez.
E szavakkal sebesen eltávozott a fejedelemnő. Az urak hallgattak, s nem
mertek egymásra nézni. Teleki fölkelt, bezárta az ajtót, s tollát a
tintába mártva mondá: Folytassuk, a hol elhagytuk.
XVII. EGY CSÓKÉRT EGY HALÁL.
Béldi Pál Fehérvárról egyenesen Bodolára ment vissza. Az egész úton
gyötörte azon eszme, melynek Teleki szavai új életet adtak.
Egy csók magában véve oly ártatlan. De hogyha más is tudja, más is
észrevette? Ez csak a polusa a gyanunak, mely körül a lélek egy egész
pokolvilágot bekereng, találgatva, mi történt előtte, mi történt utána?
– Más is tud róla! A férj azt hivé, hogy egy csók, melyről senki sem tud
semmit, nem ejtett csorbát neje erényén, s ime, mások is beszélnek róla.
Talán többről is? Tán, míg a férj jó helyre hiszi letéve becsületét, a
világ rég a sárban hurczolja azt hahotázva, s e gúnyhahotának csak most
jutott legelső hangja annak fülébe, a ki azáltal halálosan van sértve.
És ez leggyűlöltebb ellensége miatt…
Az éjszaka is beállt. A lovak kifáradtak. Béldi nem engedett pihenni
sehol, új lovakat váltott. Csak tovább, tovább! – Minél hamarább otthon
lehessen. Szeme közé tekinthessen azon nőnek, a ki őt így meggyalázta,
és még ki tudja hogy? – De hát elég-e az: egy asszonyt sírni vagy
meghalni látni, midőn férfi is van, a kin boszút lehet állni? Egy férfi,
a ki mindig ellensége volt, azon időtől kezdve, midőn Bethlen Gábornál
apródok voltak, s ki még e legfájóbb részét is felkereste szívének, hogy
sértő kézzel nyúljon hozzá.
– Fordulj vissza, kiálta a kocsisra. Tarts Kolozsvár felé.
A vén cseléd megcsóválta fejét, egy mellékúton félretért, s az éjszakai
kóborlásban úgy eltévesztette az útat, hogy egyszer kénytelen volt
urának megvallani, miszerint nem tudja, merre jár?
Béldi reszketett nyugtalan érzelmek miatt. Körültekintve, az úttól nem
messze gyertyavilágot látott meg s kedvetlenül parancsolá, hogy arra
tartsanak.
Egy magános mezei lak volt ez, melynek udvarára midőn behajtott Béldi, a
komondorok ugatására megjelenő háziurban az öreg Gyergyai Ádámot ismeré
meg, egyikét legszivesebb ismerőinek, ki a mint meglátta Béldit, sietett
ölelésére s magánkívül volt örömében.
– Hozott Isten édes öcsém, szólt innen is, túl is megcsókolva vendégét a
jó öreg; nem is kérdem, mi jó szerencse vezérlett hozzám?
– Az igazat megvallva: eltévedtem. Kolozsvár felé tarték. Még az éjjel
odább megyek, csak lovaimat pihentetem ki, ha megengeded.
– Mi sürgetős dolgod van ott?
– Egy izenet; szólt Béldi kitérőleg.
– Ha csak izenet, úgy mit sietsz magad? Megírhatod levélben, s egy lovas
legényem menten elviszi, te pedig itt maradsz.
– Igazad van, szólt Béldi, meggondolva magát; jobb is lesz, ha levélben
irom meg. S azzal irószereket kérve, leült és irt Bánfinak. Az irás
higgasztani szokta a gondolatokat, úgy, hogy a levél meglehetős
mérsékelt hangon ütött ki, tudtára adva Bánfinak, hogy őt Béldi bizonyos
férfias ügy elintézése végett kihívja Szamos-Ujvárra. Béldi lepecsételé
a levelet, s átadta Gyergyainak, megkérve, hogy legyen szíves azt
elküldeni.
– Bánfinak irsz, édes öcsém? szólt ez, meglátva a levél czímét, hisz
nemrég beszélhettél vele, mi sürgetős ügyetek van együtt?
– Emlékezel bátya, szólt Béldi, midőn Rákóczy György lovagjátékai
alkalmával engem és Bánfit együtt vívni láttál?…
– Nagyon jól. Minden egyéb bajnokot leküzdtetek, csak egymással nem
birtatok.
– Akkor azt mondád, hogy szeretnéd látni, ha komolyan menne, melyikünk
verné le a másikat?…
– Arra is emlékezem.
– No hát meg fogod látni.
Gyergyai szemébe nézett Béldinek.
– Öcsém, én nem tudom mit tartalmaz e levél? de arczodon látom, hogy mit
gondolsz te? Még az apámtól hallottam, hogy a mely levelet haragunkban
irunk, sohase küldjük el az nap, hanem tegyük vánkosunk alá, s alugyunk
egyet rajta. A tanács nem rossz, fogadd meg és küldd el leveledet
holnap, mert én ma el nem küldöm.
Béldi hajlott az öreg tanácsára: a levelet feje alá tevé, lefeküdt,
elaludt és álmodott. Nejét és gyermekeit látta, közöttük volt, örült
nekik és csak előálló szekerének zörgése költé föl álmából késő reggel.
A legelső a mi kezébe akadt, Bánfihoz irt levele volt. Feltöré és újra
elolvasá – s nagyon elszégyenlé magát, hogy azt ő irta. – Hol van az
eszed, Béldi? kérdé magától mosolyogva: s azzal összetépte a levelet és
tűzbe hajítá. Hogy kinevettek volna miatta, gondolá magában. Egy
szerelemféltő vén bolond, a kinek öregségére jut eszébe gyermekei anyját
félteni egy csók miatt, mely ittasan volt adva, s akaratlanul elfogadva!
Milyen szarvat adott volna Bánfinak maga ellen, ha tudatá vele, hogy
feleségét félti tőle.
– Menjünk csak Bodolára; mondá nagy szeliden belépő csatlósának s azzal
elbucsúzék házi gazdájától.
– Hát elküldendő leveled? kérdé Gyergyai aggódva.
– Már elküldtem – – a kandallóba; viszonzá mosolyogva Béldi s egészen
más érzelmekkel folytatá útját, mint a minőkkel megkezdé.
Lám, az ember bor nélkül is lehet ittas.
Bodolára érve, már messziről észrevevé a várfokon ráleső családját, kik,
a mint hintaját megismerék, lefutottak eléje. Mire a vár alá ért, mind a
parkban találta őket, nejét, gyermekeit, kik örömrepesve kapaszkodtak
föl nyakába, s kiket ő egyenkint össze-vissza csókolt; legforróbban a
kedves, őszintén mosolygó nőt, kinek látásával nem győzött betelni.
Szemeit ragyogóbbaknak, orczáját mosolygóbbnak, ajkait édesebbnek
találta, mint valaha.
– Milyen bolond az ember, gondolá magában Béldi; mikor nem látja nejét,
minden rosszat képes róla föltenni, s ha szemei előtt van, semmi sem jut
róla eszébe.
Ez örömében észre nem vevé, hogy egy idegen is van családja között, de
nagy hamar sietett az figyelmét magára vonni. Egy szép délczeg török
ifju volt az, nyílt, nemes tekintet, magyarhoz hasonló.
– Engem észre sem vesz kegyelmed, vagy tán meg sem ismer? szólt Béldi
Pál elé lépve az ifju.
Béldi rátekinte, s úgy látszott, hogy ismerősöknek találja vonásait, de
nevét nem meri rá fogni, mire kisebbik leánya, Aranka, ki enyelgve
csüggött apja karján, gyermekes nevetéssel mondá:
– Nem ismersz többé Feriz bégre, apám? látod, én mindjárt ráismertem.
Béldi szivesen üdvözölve nyujtá kezét az ifjunak, kinek megférfiasult
vonásain nemes komolyság honolt.
– Apám külde hozzád sürgetős izenettel, monda Béldinek, ha nem jösz,
épen utánad mentem volna. Ha családi örömeid végezted, szólíts, mert
küldetésem sietséges.
Béldit meglepte az ifju komoly hangja, s a mint várába ért, rögtön külön
szobájába hívá, a hol az ifjú bég egy sárga pecséttel leragasztott s
zsinórokkal átkötött tekercset adott át neki, melyet fölszakasztva, e
szavakat olvasá belőle Béldi:
«Üdv és az ég oltalma rád és családodra. – Erdély sorsa veszélyben
forog. A nagyúr föl van háborodva a harcz miatt, melyet Bánfi Dénes a
váradi basával folytat; azt is mondják, hogy e főúr a római császárral
levelez; rajta légy, hogy Bánfit korlátozza az ország; te még hatalommal
bírsz. Ha a fejedelem nem fog vele birni, s parancsolni nem tud, a
szultán megesküvék, hogy mind a kettőt elűzi az országból, s egy basára
fogja Erdély kormányzását bízni.
A váradi és temesvári basák, a határvidéki fejedelmek és a tatár khán
parancsot kaptak készen állani, hogy az első intésre minden oldalról
Erdélyre rontsanak. Vessetek zabolát azon főúr szájába, mert a halál
függ fejetek fölött egy pókfonálnál vékonyabb szálon. Jó barátod: Kucsuk
basa.»
Béldi arcza elsötétült e sorok olvastára. Hiába verte hát ki fejéből
Bánfi Dénes nevét, e levél újra oly gyülöletes alakban tüntette őt föl
lelke előtt.
Összehajtogatá a levelet, s a komoly ifjunak néhány szóval megmondá
válaszát.
– Add tudtul apádnak, hogy az érintett ügyet meg fogjuk előzni, az
intést köszönöm.
Ezzel Feriz bég elhagyá Bodolavárt. Béldi egyedül maradt szobájában,
feszült gondolatokkal járva alá s föl, s lelkében törődve a fölött, mi
módon lehetne e veszélynek elejét venni? Nem talált ki semmit. Bánfi
büszkeségétől nem lehete azt várni, hogy a basa elől hátráljon, kivált
győzelme után és igazságos ügyében. És mégis, a haza javáért el kelle
hallgatni az igazságos ügynek.
E töprenkedése alatt észre sem vevé, hogy valaki kívülről kopogtat
ajtaján, ki is, midőn a harmadik izbeni kopogásra sem kapott választ,
megnyitá az ajtót, s a mint Béldi gondolataiból fölrezzenve odatekinte,
– Teleki Mihályt látta maga előtt.
Béldi annyira megütődött, őt megpillantva, hogy szóhoz sem tudott jőni.
– Kegyelmed csodálkozni látszik jöttömön, szólt Teleki, észrevéve Béldi
megdöbbenését, hogy alig egy napi távollét után ily hosszú utat tevék,
hogy kegyelmeddel viszont találkozhassam. Azóta nagy változások
történtek. Erdélyt veszedelem fenyegeti, melynek sietve kell elejét
venni.
– Tudom, szólt Béldi, s a Kucsuk basa által irt levelet, az aláirást
eltakarva, elolvastatá Telekivel.
– Istenemre, szólt a miniszter, kegyelmed még azt is tudja, a mit én nem
tudok. A mit e tárgyról mondani akarok, az oly titok, melyet még a
falaknak sem szabad hallaniok.
– Értem; szólt Béldi, s azzal csatlósainak meghagyá, hogy még a külső
tornáczra se engedjenek belépni senkit s ablakai alá őröket állított, s
azon fölül függönyeit is leereszté. Csupán egy szőnyeg-ajtó volt még a
háttérben, mely egy magánfolyosón keresztül, minőket több magyar uri
háznál lehete találni azon időben, felesége hálószobájába vezetett.
Béldi elővigyázatból még azon ajtót is bekulcsolá.
– Eléggé biztosítva látja-e magát kegyelmed? kérdé erre Telekitől.
– Még egyet. Fogadja kegyelmed becsületszavára, hogy ha azt, a mit
tudtára adandok, nem helyeslendi, legalább titokban fogja tartani.
– Fogadom, szólt Béldi, feszülten várva a kifejlődést.
Erre Teleki egy sokszorosan összehajtogatott pergament vőn elő, s azt
kibontva, Béldi Pál szemei elé tartá, de úgy, hogy kezeiből ki nem adta.
A Bánfi ellen irott liga volt az, a fejedelem által aláirva és
megpecsételve.
Béldi arcza mind sötétebbre vált, a mint a ligát olvasá, s azzal arczát
félre fordítva, undorodva tolta el magától az iratot.
– Ez rossz munka, uram…
Teleki készülve volt ily feleletre, s elővéve ismeretes sophisticáját
szólt:
– Béldi! Itt a szűkkeblű észleléssel föl kell hagynunk. Itt a czél forog
kérdésben, nem az eszköz, s az eszköz csak azért legrosszabb, mert
legutolsó; de legjobb azért, mert nincs egyéb. Ha valaki oly
törvényellenes hatalmat szerzett magának a hazában, hogy a törvény karja
nem elég erős többé őt itélőszéke elé vonhatni, az magának tulajdonítsa,
ha a státus kénytelen ellene összeesküdni. A kit el nem érhet a bakó
pallosa, annak megjelenik a bravo tőre! Bánfi Dénes a törvényeken kívül
helyezé magát, midőn a fejedelem parancsait megvetette, midőn
önhatalmából harczot kezdett. Ilyen esetben, midőn a nyilvános
törvénynek nincsen tekintélye többé, a következés természetes: hogy
titkos törvényt kényszeríttetünk kötni. Ha engem sért meg valaki, s a
törvény nem tud elégtételt adni fölötte, nekem van fegyverem s ott lövöm
le, a hol kapom. Ha az országot sérti meg valaki, s büntetni nem lehet,
az országnak van jus ligatuma s ott fogatja el, a hol kapja. Ezt kivánja
a közjó, erre kényszerít a közveszély!
– Az Isten keze szabad velünk, viszonzá Béldi; ha el akarja veszíteni
hazánkat, meghajtjuk előtte fejünket s meghalunk nyugodt lélekkel,
meghalunk szabadságunk védelmében. De minmagunk ne emeljük ősjogaink
megrontására kezeinket soha, inkább tűrjük a bajt, mely e szabadságból
ered, mintsem annak gyökerébe vágjuk a fejszét. Inkább hagyjunk jőni az
országra harczot, háborút, mint összeesküvést a törvények ellen. Amaz
csak a nemzet vérét ontja ki, ez megöli annak lelkét. Én ezen kötést
rosszallom és ellene leszek.
Teleki Mihály e szavakra felkelt székéről s térdre esve Béldi Pál előtt
s kezét égre emelve, e szókat mondá:
– Esküszöm az élő mindenható Istenre! a ki lelkem üdvösségét úgy adja
meg, életemet, feleségemet, gyermekeimet úgy boldogítsa, a mint én
kegyelmed igaz, tökéletes barátja vagyok, s hogy tudom Bánfi Dénes
minden törekvését, hogy kegyelmedet egész házával együtt el akarja
veszteni, azért jelentem meg kegyelmednek, hogy ha a maga életét,
feleségének, gyermekeinek megmaradásokat szereti, előzze meg a magára
következő veszedelmet, s irja alá a ligát! Én a mit csak tudtam a
kegyelmed és a haza megmentésére, saját veszedelmemmel sem gondolva,
kimondám: én mentem lelkemet az Isten előtt.
Béldi nyugodt méltósággal fordult a tanácsúrhoz, s szilárd meggyőződés
hangján mondá:
– Fiat justitia, pereat mundus. (Legyen igazság, veszszen a világ.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Néhány pillanattal később, hogy Teleki Bodolavárra érkezék, egy lovas
hajdut látunk a várudvarra ügetni; András volt az, Apafinénak még mindig
leghivebb cselédje, ki Béldiné után tudakozódva, annak egy levelet
kézbesíte a fejedelemasszonytól, szóval is elmondva, hogy az annyival
inkább sürgetős, minthogy Teleki hintaját megismerte az udvaron, melyet
neki meg kellett volna előznie.
Béldiné felszakítva e levelet, e szavakat olvasá benne:
«Barátném! Teleki Mihály férjedhez utazott. Czélja Bánfi Dénest Béldi
kezei által veszteni el titkos szövetség útján. A főurak összeesküdtek,
hogy a törvényeket megcsorbítsák. Szerencsére csaknem mindenkinek van
neje, s a nők szivéből még nem haltak ki a jobb érzések; én mindegyiket
felszólítám, hogy férjeiket őrizzék meg Teleki Mihály ármányaitól.
Óhajtom, hogy kegyelmednél találjak legnagyobb sükerre. Béldi legelső, a
ki ha a ligába beleegyezett, a többi követni fogja: de ő a
legbecsületesebb ember és legjobb férj. Számolok erődre, mindent
elkövess. – Barátnéd Bornemisza Anna.»
Béldiné e levelet olvasva, csaknem összeroskadt. Teleki már szinte
félóra óta beszélt férjével s a cselédek hirül adák, hogy még a
tornáczról is eltávolított mindenkit. A nő lelke megérte mindent.
Megijedt, talán már minden késő? Férjéhez nem lehete férkőznie; mit
tegyen? Ekkor eszébe jutott a magán-folyosó, mely hálószobájából férje
szobájába vezetett, s a nélkül, hogy ijedelmén kívül egyébre hallgatna,
hirtelen átfutott e folyosón s a szőnyegajtóhoz érve, megállt
hallgatózni. Egyedül Teleki szavát hallá, mely mindig indulatosabban,
néha kitörőleg hangzott elő. Átnézett a kulcslyukon s meglátta, mint
térdel Teleki férje előtt s kezét égre emelve, igyekszik őt esküvéseivel
rábeszélni.
Béldiné megrémült e látmányra: miért térdelhet a büszke, hatalmas ember
Béldi előtt? mit esküszik oly szenvedélyesen? Egyszerre megüté füleit
Bánfi neve; erre a nő elszörnyedt, elsápadt, s azon pillanatban, midőn
Béldi azt felelé: legyen igazság és veszszen a világ: a nő nem értve a
latin szavakat, azt hivé, hogy férje beleegyezett, s kétségbeesetten
megragadá az ajtó kilincsét, s a hogy az nem nyilt ki, megrázta azt vad
erővel, indulatosan kiáltva: «Férjem! szerelmes uram! szivem uram! ne
adj hitelt Teleki szavának, mert el akar téged is veszteni!»
A férfiak fölijedtek a sikoltásra, s Béldi fölkelve helyéről, boszusan
ment az ajtóhoz, s azt kinyitva, haragosan kiálta nejére:
– Eredj dolgodra, ha asszony vagy!
Béldiné elveszté lélekjelenlétét, az ijedség nem engedé őt gondolkozni.
Azon eszme, hogy férje bele talál egyezni Teleki czéljaiba, megfosztá őt
helyzetének felfoghatásától.
Nem gondolt arra, hogy a legjobb férj szégyenleni fogná, ha az
nyilvánosan bebizonyulna rá, hogy neje által kényszerítni hagyná magát,
s csakhogy az ellenkezőt bizonyítsa, kész lehet saját meggyőződését
elhagyni, melyet követett volna, ha nem erőszakoltatik rá.
E helyett Béldiné kitörő hevességgel rontott a szobába s férje lábaihoz
rogyva, annak térdeit erőszakos vonaglással karolta át, s szenvedélytől
dúlt hangon kiálta:
– Szivem édes uram! A hatalmas Istenért. Ne higyj ennek az embernek. Ne
hadd magad rávétetni általa, hogy az ártatlan vére a te fejedre
szálljon! Te igaz ember voltál, te nem lehetsz bakó!
– Asszony, őrült dolgokat beszélsz.
– Oh én tudom, mit beszélek. Én láttam őt előtted térdepelni. A ki
Istent hisz, nem térdepel ember előtt. Ő Bánfi Dénest akarja általad
elejteni; jaj nekünk, ha ezt megteszed: mert ha ő lesz az első, te a
második!
Teleki fölfedezve látván titkát, haragba jött s indulatosan kiálta
közbe:
– Ha az én nőm tenné ezt velem, kiverném szemeit agyából! Mikor valaki
az én megmentésemre valami jó dolgot mondana, megköszönném inkább neki,
minthogy a feleségemtől ilyen szégyent hagynék rajta elkövetni.
Béldi bosszúsan kiálta nejére, hogy tüstént távozzék előle.
– Itt vagyok, ha megölsz is, ám lássad, itt életről és halálról van szó,
itt családod nyugalma van koczkára téve s ahhoz nekem is van szavam,
nekem is van jogom, én kérlek, én kényszerítlek! én nem javallom Bánfi
elleni dolgodat.
Béldi szégyenlé e férfiui fensőbbsége elleni megtámadást s alig birta
magát többé mérsékleni; és midőn neje Bánfi nevét kimondá,
összerázkódott, mintha kigyó csipte volna meg.
Teleki észrevette e név hatását s gúnyos czélzással közbeszólt:
– Úgy látszik, hogy a nők könnyebben meg tudnak bocsátani némely
dolgokat, mint a férjek…
Béldi lelkén, mint a villám nyilalt keresztül az éles czélzat. Eszébe
jutott a csók.
Elsápadt arczczal, szótlanul megfogá neje karját, s a nélkül, hogy annak
sirásában egyebet találna a féltése dühét szító leheleténél, kihurczolá
őt a szőnyegajtón, s azon kizárta.
A nő ott maradt a küszöbön, hevesen zokogva s fennhangon átkozva a
tanácsurat, s öklével verve a bezárt ajtót.
Béldi holthalaványan ült le asztalához s fogait összeszorítva, monda
lihegő hangon Telekinek:
– Hol van azon irat?
Teleki elébe tevé a pergament az asztalra.
Béldi szótlanul vevé irótollát s nevét kemény vonásokkal odairta Apafi
Mihályé alá.
Teleki diadalmasan mosolygott.
A mint ez megtörtént, mégis egy vádló döbbenés ütött Béldi lelkébe.
Kezét az irásra téve, komoly arczczal fordult Telekihez.
– Hanem azt kikötöm, szólt rekedt, tompa hangon: hogy ha Bánfi
elfogatik, s magát fegyverrel nem védelmezi, a törvény rendes útján jog
és igazság szolgáltassék neki.
– Úgy lesz minden, úgy lesz; szólt a tanácsúr engedelmesen s nyult az
irás felé.
Béldi kezébe fogta azt, s nem adta oda.
– Uram! Igérd meg azt, hogy Bánfit nem akarjátok alattomban megölni,
hanem ha el leend fogva, rendes törvényszék előtt, szokott alkotmányos
módon le hagyjátok folyni perét. Ha erről nem biztosítasz, akkor ketté
szakítom az irást, s a fejedelem nevével és a magaméval együtt a tűzbe
hajítom.
– Biztosítlak, én szavamra mondom. Igéré a tanácsúr, magában mosolyogva
az emberen, ki gyönge addig, a míg áll, s csak akkor készül erős lenni,
mikor már elesett.
Az aláirt ligával még az nap elment Teleki Csáky Lászlóhoz; onnan
Hallerhez, onnan a Bethlenekhez; Béldi Pál nevét látván, mind aláirták
azt, mert Bánfi Dénest mindnyájan gyülölik vala.
Az asszonyok minden háznál összevesztek férjeikkel és Telekinek
mindenütt spectáculumokat csináltak, hanem azért a liga létrejött.
Így ásta Erdély önmaga alá a sírt.
XVIII. A FELESÉG ÉS AZ ODALISZK.
Bánfiné ama kínos jelenet óta nem találkozott férjével. A sors úgy
hozta, hogy Bánfinak szüntelen távol kellett lennie; alig jött meg a
gyula-fehérvári gyűlésről, már Somlyóra hítták, a hol seregei állottak,
farkasszemet nézve a törökkel. Azon nehány óráig, melyet házában tölte,
neje elzárkózott előle, egyébiránt az udvari cselédség sem látta őt
soha. Ki sem járt szobájából, és senkit sem fogadott el…
Egy napon Koppándon lakó Vitéz Gábor uramnak fia születvén, a nemes úr
nem tudva semmit a Bánfi és neje közti feszültségről, mindkettőt külön
meghívá a keresztelőre komáknak.
Ily meghivást el nem fogadni lehetetlen. A határozott napon Bánfi
Somlyóról, Bánfiné Bonczhidáról Koppándra hajtatva, a keresztelő háznál
találkozának, egészen tudtokon kívül.
Az első látásra visszadöbbentek egymástól. A hajlam rég kereste e
találkozást, de a büszkeség mindig tiltá, s míg egyik érzelem örült,
addig a másik boszankodott a véletlenen.
Egyiket sem lehetett azonban mutatniok.
A baráti kör előtt úgy kellett viselniök magukat, hogy arczaikon senki
észre ne vehesse, miszerint e találkozás náluk nem mindennapi dolog.
Az ünnepély és lakoma végeztével, mely késő éjszakára lőn befejezve,
Vitéz Gábor uramnak gondja volt rá, hogy minden vendégét illő
kényelemmel elhelyeztesse. A nők férjeikkel, fiatal leányok egy külön
terembe, az ifjak a vadászszobába voltak elszállásoltatva. Bánfi Dénesék
számára a külön kertilak készíttetett el, mely elkülönítve az udvari
zajtól, legnyugalmasabbnak igérkezett. A házigazda kitüntető
kedveskedésből szállítá őket ide.
Már ekkor oly régóta nem aludtak egy fedél alatt.
Ennyi ismerős előtt nem lehetett nekik haragot mutatniok, s kénytelenek
voltak elfogadni az ajánlott szállást a sziveskedő házigazdától, ki
saját maga kisérte őket odáig, kedélyesen tréfálkozva velük; s ott
számos jóéjszakakivánás után magukra hagyá.
Két egymásba nyiló csendes kis szoba volt, melybe Bánfiék vezettetének.
Oly nyugalmas, otthonias tekintetű szobácskák. Az egyikben vidor tűz
pattogott magasra fölrakva a kandallóban, s a szögletben hosszú fali óra
ketyegett csendesen. Az ágymenyezet brocatfüggönyei mögött, mik félig
szét voltak vonva, oly nyugalmasan kinálkoztak a hófehér duzzadozó
párnák, melyek fölrakott halmazára két kis piros szalagos vánkoska volt
téve.
A másik szoba, félig a kandalló tüzétől megvilágítva, egy kerevetet
engede látni, medvebőrrel beterítve, egyetlen szarvasbőr-vánkossal.
Hihetőleg arra nem is számítottak, hogy ott is alugyjék valaki.
Bánfi szomoruan tekinté nejére. Most látta még csak, minő kincset birt e
szép és nemes vonásokban, midőn azokhoz nem volt szabad közelítenie.
A nő szeliden, búsan, szemeit lesütve állt Bánfi előtt. Az ő szivében is
annyi áruló indulat szólt férje mellett; a büszkeség, a sértett női
erény, ez a hajlatlan biró, már szinte ingadozni kezdett. A nemes
kebelben nem gyűlölet váltja föl a szerelmet, hanem fájdalom.
Bánfi közelebb lépett hozzá és neje keze után nyulva, azt megszorítá.
Érzé, hogy az reszket, de azt is érzé, hogy az vissza nem szorítja.
Még többet merészelt: magához ölelte gyöngéden, megcsókolá homlokát,
aztán arczát és ajkait. A nő engedte tenni, de nem viszonzá. Pedig ha
föltekintett volna férje szemeibe, a bánat legőszintébb könyét látta
volna azokban ragyogni.
Bánfi szótlanul, sohajtva ült le egy karszékbe, Margit kezét kezében
tartogatva, s csak egy nyájas szó kellett volna nejétől, hogy annak
lábaihoz omoljon s sirjon előtte, mint egy bűnbánó gyermek.
Bánfiné e helyett önmegtagadó szenvelgéssel kérdé férjétől:
– Kiván kegyelmed e szobában maradni, s hogy én menjek át a másikba?
Bánfit fájdalmasan érinté e szavak hidegsége. Nagy melle reszketeg
sohajtól emelkedett, szemei bánatosan tekintének Margit mosolytalan
arczának elzárt paradicsomára. Fölkelt a székből szomorúan, ajkaihoz
voná neje kezét s alig hallhatóan suttogva: «jó éjt», ingadozó léptekkel
a mellékkamarába eltávozott, behúzva maga után a kettőjük szobáit elzáró
ajtót.